Bérolvasó

Nagy Koppány Zsoltnak

Tisztelt Szerkesztőség!

Köszönöm a könyveket, a börtönkönyvtár nevében is. Mihelyt egészségem engedi, írni fogok róluk. Addig is mellékelek egy régebbi kritikát. Mostanság magas vérnyomás, szorongás, depresszió, úgy egészében véve totális kilátástalanság gyötör. Winston Churchill fekete kutyája… Valójában jó ismerősök vagyunk, ezért különösebb figyelmet nem fordítok rá, inkább az bosszant, hogy a munkában akadályoz. A gyógyszeres kezelés sokat segít, sajnos ennek ára is van, olykor zavarosak a gondolataim.
Bocsássanak meg a modoros fogalmazásért, most kliséknél többre nem futja. Biztosítom Önöket, hogy megállapodásunknak eleget teszek. Továbbra is várom a könyvadományokat, fogolytársaim nagy örömmel forgatják.
Maradok tisztelettel, Bookporn

– Hogy lehet ilyen hülye névvel kritikákat írni? – kérdezte a főszerkesztő. Idegesen szívott a cigarettájából, kövér, szőrös ujjaival elnyomta a csikket, mit sem törődve a bőrére tapadó hamuval. 

– Ő a legjobb – vonta meg a vállát a kulturális rovat szerkesztője. Unta a beszélgetést, mert Bookporn minden anyaga leadásakor megismétlődött. Sárgás, foltos arcbőre, szeme színe májbántalmakról árulkodott.
– Kihúzod a nevet, szépen egy... – folytatta a főszerkesztő, mire a májfoltos rovatvezető közbevágott:
– … zárójel, iksz, pont, zárójel.
– Pofátlan vagy.
– Csak realista.
– Tudsz róla valamit?
– Csücsül a börtönben, olvas, kritikákat ír. Mi többet kell? – vonta meg a vállát ismét a szerkesztő.
– Deríts ki valamit – törölte meg izzadt homlokát a főszerkesztő. A verejték szürreális ábrákat rajzolt a kék ingre.
– Próbáltunk. Titkosították az aktáit.
– Francba. Botrány is lehet belőle. Kussoljatok róla, hogy börtönben ül.
– Ugyan. Hacsak nem anyagyilkos.
– Hacsak nem ölt meg több anyát is. Vagy pedó. Meleg. Terrorista.
– Hülye vagy.
– Te meg pofátlan.
– Csak realista.
– El kell ismerni, tökéletes anyag. Gépeltesd le, ha már képtelen számítógépen dolgozni, aztán tegyétek be. A honorárium a szokásos helyre?
– Igen. A börtönkönyvtárnak megy.
– Talán életfogytiglanos.
– Talán csak szeret olvasni.
A főszerkesztő leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy az alkalmazott gyomrába üssön, de túl öreg és kövér volt a hirtelen mozdulatokhoz.
– Tegyétek be. És beszélj a fickóval, hogy változtasson nevet. Most tűnés.
Újabb vállvonás. A rovatszerkesztő felállt, kissé remegő kézzel átvette az anyagot, kiment az irodából. Az ajtó előtt lapos vodkás üveget vett elő, belekortyolt. Bassza meg – gondolta. Bassza meg ezt az egészet.

*

Úgy ment A világ mondái könyvvel az anyja után, ahogy a hűséges kutya követi a gazdáját. Krumplihámozás, szemes bab válogatása, hagymavágás, főzés, mosás, portörlés, egyre megy, csak felolvasson. Anyja sóhajtozva építette be feladataiba az állandó olvasást. Vékony, alacsony, sápatag nő volt, az ipari szövőgéptől erezett, kibogosodott kezekkel, állástól visszeres lábakkal. Nyolcórás munkaideje alatt a szomszédos, gyermektelen, szigorú, vak öregasszony, Anna néni vigyázott a kisgyerekre, így gyakran történt tányér-, pohártörés, sőt a gyermek egyszer a nehezen beszerzett univerzális ragasztót is az előszobai báránybőrökre öntötte. Az erős szagtól egybefolyt a taknya, nyála, látomásai támadtak.
– Nem akartam visszajönni – mondta, miután magához térí tették a kórházban.
– Miket beszélsz? – riadt meg az anyja.
Néhányszor még kérdezte a látomásokról, de mindig ugyanazt a választ kapta: valamifajta csendes ringatást érzett, suttogást hallott, sok könyvet látott, melyek egyszerre voltak a fejében. – Végtelen könyvsorok – mondta csillogó szemekkel.
– Mint egy könyvtár?
– Mint Anna bábá régi könyvei. Faltól falig. Csak sokkal több.
Mohó igyekezettel másolta a betűket, hat éves korára megtanult olvasni. Anyja megkönnyebbült, több ideje jutott a megélhetési gondokkal küszködni. Fia alig néhány hónap alatt kiolvasta szerény könyvtárukat, ha nem értett valamit, kérdések özönével árasztotta el:
– Mit jelent a kübli?
– Bili.
– Mit jelent, hogy akarsz-e a köcsögöm lenni? – mutatta Charrière Pillangó könyvében a kérdéses sort.
– Istenem, túl fiatal vagy ehhez. Menj inkább játszani.
– De mit jelent?
– Amikor két férfi igazán jó barát.
Az öregasszony, javarészt ponyvából álló, könyveit kezdte sorra venni. A Veronika, a fegyencbáró asszonya ponyvafűzér olyannyira feldúlta, hogy éjszakánként az anyja ágyába bújt, de ott is rémálmok gyötörték. Victor Hugo A nevető ember regényét kölcsönözte volna ki, de a könyvtárosnő rárivalt: – Nem neked való!
Hát ellopta a könyvet. Újabb lázas, rémálmos éjszakák következtek. Stoker Drakulája után hetekig remegett, aludni sem bírt, anyja végül pszichológushoz vitte, aki altatót írt föl, és szigorúan meghagyta, olykor, akár erőszakkal is, kergesse le játszani a gyerekek közé.
Nehezen találta fel magát a többi fiú között. Azok birkóztak, homokbombákkal dobálták egymást, bicikliztek, fociztak, gyümölcsöt loptak a közeli piacról vagy úszni mentek a közeli tóra.
– Akarsz a köcsögöm lenni? – kérdezte egyiküket, akit valamivel közelebb érezett. Az megrökönyödve nézett rá, szó nélkül otthagyta.
Délután apja kíséretében jelent meg a lakásukon. A szóváltásból veszekedés lett, végül a férfi ütlegelni kezdte a nőt, mire a kisfiú evővillával döfött a fenekébe. A férfi megdöbbent, szó nélkül kikapta farából a villát, a gyermek combjába ütötte és elrohant. Ütőeret találhatott el, spriccelt a vér szanaszét. A kórházban az érsebészetre utalták, hosszú műtét következett.
– Baleset – mondta az anya, amikor a seb keletkezése felől érdeklődtek. – Kérem, ne hívják a rendőrséget.
– Gondolom, az ön arcán lévő duzzanat is baleset – jegyezte meg az orvos. A nő hallgatott. Sóhajtott a sebész, kitöltött néhány papírt.
– Két hétig bent tartjuk. Ne aggódjon, nem jelentjük a rendőrségen.
– Köszönöm.
– Fél, hogy elveszik magától?
– Egyedül nevelem. Ha ő nincs, én sem leszek.
A kórházi költségek fedezésére eladott néhány bútort, munkahelyéről vásznakat, szőtteseket lopott. Pár százassal Anna néni is segítette.
– Magának sincs – tiltakozott.
– Elvedd! – förmedt rá az öregasszony. – Úgyis a tietek lesz minden.
A beavatkozás nem volt sikeres, ráadásul a seb elfertőződött. Hetekig hallucinált a láztól, az erős antibiotikumoktól, mikor megerősödött, le akarták vágni a lábát. Anyja kétségbeesetten tiltakozott.
– Nincs más megoldás? – kérdezte az orvost.
– Érátültetés, esetleg – vonogatta az a vállát. – Persze a fővárosban, és rengeteg pénzbe kerül. Megfelelő donor is kell hozzá. Meg ott vannak a más költségek is.
Úgy emlegette a pénzt, mintha attól függne az élete. „Megkapod a szaros pénzed”, gondolta az anya, és árulni kezdte a lakásukat.
– Figyelj ide, lányom – mondta Anna néni. – Eladom én a sajátomat. Összeköltözünk. Nektek három szobátok van, megférek az egyikben.
A fővárosi érsebészeti klinikán sikerült megmenteni a gyermek lábát. „Egy halott darabkája van bennem”, borzongott a fiú, amikor az összeszabdalt combját nézte. Mankóval járt. – Ez valószínűleg így is marad – mondta az orvos. – A sok beavatkozás miatt a láb nem fog teljesen kifejlődni. Mozogjon minél többet, az segít.
Hát bicegett szobáról szobára. A mankó kopogása beépült az életükbe, mint a lélegzet a tüdőbe. Ritkábban lement a tömbház elé, vagy a közeli piacon segített anyjának a bevásárlásban, lihegve cipelte a csomagokat.
– Nem nehezek – makacskodott, ha az óvatosságra intette.
Egyre többet járkált, tovább merészkedett. Gyakran a kisvárost övező gáton, vagy a közeli erdőben bukdácsolt görcsös igyekezettel; ki nem mondott reménye volt, hogy a sérült lába normálisan fog fejlődni. Ahogy múltak az évek, úgy fogyott a remény: lába teljesen megállt a növekedésben. A doktorok tanácstalanul álltak a jelenség előtt.
Gyakran bosszút forralt a köcsög és az apja ellen, mint Monte Cristo grófja; felkutatja a szégyen elől régen megfutamodott apát és fiát, hosszan tartó kínzásokkal gyilkolja meg őket.
– Hová költöztek? – kérdezte az anyját, akinek fogalma sem volt róla.
– Anna bábá sem tudja? – folyatta.
– Semmire sem vagytok jók! – dühöngött a nemleges válaszra. – Miért nem perelted be? Miért nem ő fizetett mindenért?
Anyja olyan erővel ütötte arcon, hogy elesett.
– Ennél többet nem tudok válaszolni, édes fiam – mondta.
A hangokra Anna néni kitapogatózott a szobájából.
– Meg kell tanulnod fél lábbal is férfinek lenni, gyermek – mondta síri hangon, hogy a levegő is megdermedt körülöttük.
A történtek után hetekre bezárkózott. Olvasott, zenét hallgatott, gondolatait naplóírással próbálta rendezni. Végül bocsánatkérő levelet írt az anyjának, becsúsztatta az ajtaja alatt. Ígérte, iparkodni fog az iskolában, bármennyire is nehezére esik. Az öregasszonynak hálálkodó levelet fogalmazott. Miután néhány pár sort felolvasott belőle, kikapta a kezéből és darabokra tépte.
– Térj magadhoz! – förmedt rá. – És ne olvasd azt a sok szemetet – mutatott a régi ponyvákra. – Van a városnak, iskoládnak könyvtára, járj oda.
– Miért nem dobja ki? Olvasni sem tudja. Azt mondja, szemét...
– Érzem az illatukat, elég az. Én is voltam fiatal, szerelmes. Az uram vasutas volt, ittasan baleset érte. Halála után ezek maradtak. Segítenek emlékezni, arra gondolni, hogy más életet is élhettem volna.
Nem sokkal a beszélgetésük után Anna néni örökre elszenderedett. Nézte a holttestet a koporsóban, egyszerre vonzotta és riasztotta. Alig hasonlított a szigorú, fekete fejkendőt viselő, magas asszonyra. Anyja érintetlenül hagyta az öregasszony szobáját, a fiú néha belopakodott, a ponyvákat nézegette, a fiókokban kutakodott, régi hajtűket, harisnyakötőket, vastag harisnyákat, különféle hintőporokat, egészségügyi szeszt, kevés orvosságot, néhány megsárgult levelet talált; egy kis szükségletű öregkor minden apró kellékét.
Néhány hónap elteltével rendőrök keresték az anyját. Az éppen munkában volt, ezért a megszeppent fiúnak meghagyták, szülője mihamarabb jelentkezzen a rendőrségen.
– Mi történt? – kérdezte a megjelenés után.
– Őszinte leszek, fiam – válaszolta. Sápadt homlokán verejték gyöngyözött. – Nem jelentettem be Anna néni halálát a pénzügyi hivatalnál, hogy továbbra is megkapjuk a nyugdíját. Ha fél éven belül nem fizetjük vissza az összeget és a pénzbüntetést, börtönbe is kerülhetek.
– Sejtelmem sem volt, hogy ennyire szegények vagyunk.
– Anna bábá nélkül eddig sem húztuk volna – indultak meg az anya könnyei.
Ócskapiacon árulták a halott ingóságait. Nyikorgó ágy, kopott éjjeliszekrény, különféle ruhák – aprópénzt kaptak értük. Néhány ponyvát is magukkal vittek, azokat inkább vásárolták. Idővel kiderült, egész szubkultúrája van a régi ponyvairodalomnak, az értékesebb darabokért a gyűjtők komoly összegeket áldoznak.
– Többet ne adjunk el – kérte az anyját, miután kifizették az adósságaikat. Úgy érezte, Anna bábá szeretőinek a sorát tizedeli brutális kegyetlenséggel. Megegyeztek: ha nagyon megszorulnak, értékesítenek néhány darabot.
Jóformán minden idejét olvasással töltötte. Gyerekkorában a mesék, mondák nyűgözték le, aztán a ponyva, amit a tudományos-fantasztikus írások követtek; kamaszkora elején gyakorlatilag az összes klasszikusnak számító művet elolvasta, figyelme a filozófia és történelem felé fordult, végül kozmológiát, kvantumfizikát kezdett tanulmányozni. Testi fogyatékosokról általában nem feltételezik a lopást, ezért rengeteg könyvet elcsent az üzletekből, könyvtárakból. Olyannyira unta az iskolát, hogy éppen csak átment az érettségin, filozófia egyetemre iratkozott be, de az első félév után abbahagyta. Teljesen visszavonult a világtól, ez szociális képességeit alaposan a háttérbe szorította. Már attól szorongott, ha hárman voltak körülötte, agorafóbiája lett, képtelen volt elviselni a nagyobb tereket, depresszióval is küszködni kezdett. A néhány perces esti sétákat leszámítva nem mozgott, ezért hízásnak indult. Semmi vágyat nem érzett a nők iránt, szinte megkönnyebbülten jött rá, hogy aszexuális.
Másik szenvedélye a könyvkereskedés lett. Interneten kutatta a ritka könyveket, liciteket keresett, ahol pénzéhes örökösök próbálták mihamarabb értékesíteni az elhunyt könyvtárát. Olcsón vásárolt, drágán adott el.
Az írásba is belevágott. Tárcanovelláival, rövid esszéivel napi- és irodalmi lapoknál próbálkozott. Eleinte többet visszadobtak, de néhány év elteltével már kérték az írásokat. Egy kiadó megkereste, kötete jelent meg, szép visszhangot keltett. Aztán rájött, unja az alkotást. Jobban szeretett elmerült Coetzee, Márquez, Murakami Haruki stb. írásaiban. Saját oldalt hozott létre az interneten, egyfajta olvasónaplót, ide szívesen írta meg benyomásait a különféle művekről. Több száz könyvről fogalmazott néhány velős sort, ez vezette a kritikák írásához. Már nem vásárolta, lopta a könyveket, ingyen kapta a kiadóktól. „Bérolvasó lettem”, kuncogott magában. Ekkortájt kezdte a Bookporn nevet használni, persze egyetlen lapnak sem volt bátorsága ezt közölni. Zárójel, iksz, pont, zárójel. Mintha valaki szétvetett lábakkal, kezekkel nyújtózna egy börtöncellában, és maga mellé pottyantott volna.
Anyja éveken át nógatta, mozduljon ki a bezártságból. Mikor látta, milyen hatással vannak rá az emberek, inkább hagyta. Megnyugodott, hogy fia így is képes eltartani magát, a lakás költségeihez is hozzájárul. Szabadidejében varrogatott, olvasott, tévét nézett. Idő múltával az egészsége hanyatlásnak indult, az első szédüléseket még nem vette komolyan, feltűnő, áttetsző sápadtságával (ami csaknem megszépítette) sem foglalkozott, de amikor erős fájdalmak hasítottak alfelébe, és a klimax után is vérzése lett, orvoshoz ment.
– Méhrák – mondta az orvos. – Műteni kell. Várjuk meg az eredményeket. Van esélye a teljes gyógyulásnak, nem is kevés.
Összeszorította a száját, úgy szűrte a szavakat:
– Bennem nem turkál senki, doktor úr.
Mit sem törődve az orvos eleinte fenyegető, végül már-már rimánkodó szavaival, hazament. Az eredményei után sem érdeklődött. Vérzése, az állandó vizelési inger miatt felnőttpelenkákat vásárolt, aztán fájdalomcsillapítókat. Mikor kínjai elviselhetetlenné változtak, kérte betegállományba helyezést, hogy morfiumot kaphasson. Egészségügyi asszisztens tanította meg a fiát az injekciók beadására, az adagokat fokozatosan emelni kellett. Ahogy a rág szérágta a belsejét, a vékony nő teste valósággal felszívódott a takarók és párnák között. Árnyékvilágba került, ahol jajgatva, sírva, könyörögve harcolt homályos alakokkal. Fia az elejtett szavakból apránként összerakta: anyja csoportos erőszak aldozata volt, terhes maradt. Mivel az akkori törvények tiltották a magzatelhajtást, azzal a szégyennel is meg kellett küzdenie, hogy gyermekének nincs apja. Elhagyta a szülőfaluját, messzi városba költözött, ott szülte meg őt.
Fagyos téli reggelen szenvedett ki, csaknem észrevétlenül. Fia a tetemét takakaróba helyezte, Anna bábá szobájába vitte, a padlóra helyezte, majd kinyitotta az ablakot.

*

– Bassza meg – nyögte. – Bassza meg ezt az egészet.
Oldalára fordult, úgy valamivel kényelmesebben esett a fekvés. Óriásira puffadt hasát tapogatta sárgás kezeivel, nagyokat nyelt, vér ízét érezte. Tisztában volt vele, hogy a megvastagodott erek lassan megrepedeznek, hiába volt a műtét. Mája képtelen regenerálódni, kikészítette az alkohol, lassan minden szerve kezdte felmondani a szolgálatot. „Ennyit a nagy büdös álmokról”, gondolta.
Nyílt az ajtó, hordágyon újabb beteget toltak be. A hatalmas, öntudatlan testet három ápoló kínlódta át a kórházi ágyra. „Na még ez hiányzott. Egy újabb pöcs, aki elsírja az életét, aztán feldobja a talpát. Minek is… Hagynának már békén. Nézd, ennek a faszinak az egyik lába kisebb. Ilyent sem mindennap lát az ember. Egy kövér disznó. Hehe, te is kiterültél. Fogadjuk, a szíved mondta be az unalmasat. Az élet már csak ilyen, faszikám. Én a pia, te a kaja; de tudod mit? Legalább nem mi leszünk a legegészségesebb hullák a temetőben”.
A morfiumos adagoló kapcsolója után nyúlt. „Mindenkinek morfium kellene. Csönd, nyugalom, röpülés. Sok hülye pacifista, ha tudnátok, hogy csak pár csöppnyire van a világbéke.” Elaludt.
Reggel zavaros fejjel ébredt. Alvadt vér volt a torkában, nehezen köhögte fel, pár korty vizet erőltetett a gyomrába. Aztán a szomszédos ágyra nézett:
– Hé! Élsz még?
– Kedves öntől, hogy megkérdezte – hallotta a rekedtes választ. – Még igen.
– Akkor fel a fejjel, öregem. Apropó, miért vagy itt?
– A szívem, második infarktus. Ön?
– A májam, de úgy minden más is. Mennyi van még hátra?
– Nem tudom.
– Akkor már ketten vagyunk.
– Meg egy egész börtönkórház.
Nevettek. Kissé kényszeredetten, feszülten, mesterkélten.
Az első néhány napon alig beszéltek. Inkább a morfiumot élvezték, így kergetve el a körülöttük settenkedő halált.
– Mivel foglalkoztál?
– Bérolvasó voltam – mosolygott az óriás. – És könyvtáros a börtönben. Te?
– Újságíró – hökkent meg az. – Mondd csak, te vagy Bookporn? Mennyire irigyeltelek! És védtelek, tudod? A főszerk állandóan ki akarta vágni az írásaidat, csomót veszekedtünk miattad.
– Köszönettel tartozom?
– Neh… Én is író akartam lenni. A szavakat tudtam használni, de daloltatni őket… nem.
– Most is rosszul fogalmazol.
– Már mindegy.
– Hogy kerülsz ide?
– Dulakodás, aztán a főszerk beverte a fejét. Folyton köcsögnek nevezett. Mintha tehetnék arról, hogy meleg vagyok. És te? Mindenkit rémes izgalommal töltött el, hogy ül egy tag a börtönben, ír, de semmit nem lehet tudni róla.
– Hullagyalázás és gyilkosság.
– Te most hülyéskedsz?
– Nézőpont kérdése.
– Kitalálom: ártatlan vagy. Vagy átbaszott az ügyvéd.
– Nem egészen. Inkább besokkoltam, amikor meghalt az anyám. Négy hónapig hagytam egy szobában a holttestét. Éjszakánként kódorogtam, kocsmáztam. Verekedésbe keveredtem, kilódítottak az ajtón. Feküdtem a havon, újabb embert dobtak ki, vérző mellkassal. Megkéselték. Nem teljesen világosak a történtek. De a kettő elég volt, hogy húsz évet kapjak.
– Én is csak elverni akartam a főszerket, aztán megtörtént a baleset.
– Nem hazudok. Amikor láttam, hogy nem segíthetek a sebesült emberen, a mellkasába döftem a mankómat. Menthetetlen volt, meg akartam rövidíteni a szenvedését. Ráadásul végig sokkos állapotban voltam anyám halála miatt. Akkor ez tűnt a legjobb megoldásnak.
Az újságíró hallgatott
– Van annyi mentségem, hogy évekkel később kiderült, nem én öltem meg. Kérésemre titkosították az aktámat. A börtönben akartam maradni. Könyvtárat alapítottam, elítélteket segítettem.
– Nincs az az isten, hogy egy ártatlan embert bent tartsanak.
– Nem Isten kell, hanem némi ügyesség.
Órákig nem szóltak egymáshoz. Beesteledett.
– Gyakran arra gondoltam, minden másként alakul, ha egy őrült nem roncsolja szét a lábamat – mondta Bookporn.
– Mi történt?
– Egy idióta apa, mert a fiát tudatlanságból köcsögnek neveztem, villát szúrt az ütőerembe. A seb elfertőződött.
Az újságíró erős hányingert érzett, gyorsan nyomkodni kezdte a morfiumadagoló kapcsolóját.
Mikor magához tért, Bookporn ágyához támolygott. Az már nem lélegzett.
Leült az ágyra.
– Hány embert öltél meg, apám? – motyogta maga elé félőrülten.