Zsidó Ferenc rövidprózái

Te(l)jes rendszerváltás

Az én feladatom volt reggelente megvenni a tejet. Vagyis sorban állni érte. A kenyérért anyám vagy apám állt sorba, a kartellára adott cuccokért (liszt, cukor, stb.) a nővérem. A tejfelelős azért én lettem, mert délután jártam iskolába (akkor még olyan sokan voltunk az 1-es számú általánosban, hogy az 5-6-7-eseket délutáni műszakba tették).
Kicsi üzletecske volt, mert a tömbháznegyed is kicsi, az eladónő után mindenki csak Piri-boltnak emlegette – ez arról is elárul valamicskét, mekkora kényszerű tisztelet övezte akkoriban a boltosokat…

Nyolckor nyitott a bolt, legkésőbb fél nyolckor meg kellett érkezni a sorba (nyilván, ekkor már régen nem első voltál, a rosszul alvó nyugdíjasok már hét órától ott ücsörögtek). A szatyrokban két visszacserélhető literes tejesüveg: ennél többet nem adtak egy személynek, hacsak nem voltál bennfentes… Szorosan egymás mögé álltunk a sorban, kezdetben általában nem beszélgettünk: még nagy volt az álmosság, a feszültség. Háromnegyed nyolc körül általában megérkezett a tejeskocsi, lerakták a ládákat. Ekkor kissé felengedett a hangulat, mert kezdett biztosnak tűnni, hogy meglesz a hőn áhított tej. Már csak azt kellett szemrevételezni, meghozták-e a rendes adagot, mert olykor – nem tudni, miért – kevesebbet szállítottak, s ilyenkor a sor végén állóknak nem maradt. Hacsak nem volt humanitárius kedvében Piri néni, kijelentve: az elöl állók csak egy litert kapnak, hogy jusson a hátsóknak is… Én nem voltam képes eléggé nyomulni, könyökölni: gyermek voltam, kissé gyámoltalan, nyeszlett. A sorbanállásban sokkal rutinosabb felnőttek tudták, hogy kell az ilyent hátrébb tolni, óvatlanul beállni eléje (nem fog szólni úgysem, tudták, nem olyan világ volt az, amikor a gyermek csak úgy kiállt az igazáért a felnőttel szemben). Nos, ennek ellenére, vagy ezzel együtt, többnyire sikerült megvásárolnom az egy-két liter tejet. Amikor mégsem, hát teát ittunk a lekváros kenyér mellé.
1989 decembere zord, bár hónélküli volt. A sorbanállás nyűgös. Egyre gyakrabban történt meg, hogy a tejes kocsi késett, vagy kevesebb tejet hozott. Talán a fagyoskodás miatt, de az emberek is egyre mogorvábbak lettek. Alig szóltak, csak néztek. Aztán egy reggel, olyan 20-a tájékán, beszélni kezdték a sorban, fojtott hangon, de izgatottan, hogy Temesváron tüntetés kezdődött, s hogy a bukarestiek is. S hogy talán. Én csak hallgattam őket, csak félig értettem az elhangzottakat, de a talán izgalma rám is rám ragadt.
Aztán karácsony jött, de valahogy az angyaljárás öröménél végig nagyobb volt a forradalmi várakozás feszültsége. A tévében szüleinkkel együtt néztük a közvetítéseket a tüntetésekről, ezek hatására kisvároskám egyébként békés népe felgyújtotta a helyi rendőrséget és meglincselt egy milicistát. Aztán már Ceausescu kivégzésének híre jött, s hogy győzött a forradalom. A karácsonyi szabadság lejárt, szüleim munkába indultak, de valahogy olyan hangulatban, hogy itt a Kánaán, ezután már dolgozni sem kell.
Mi gyerekek eufórikusan vakációztunk, s bár jó nagy hó volt, szánkózás helyett kivégzőst játszottunk. Szüleim feldobódottan jöttek haza a munkából, csomagokkal megrakottan. Ezután annyi tej lesz a boltokban, amennyit csak akarunk, többé nem kell menned sorbaállni, mondta anyám, s egy zacskót nyomott a kezembe, benne valami magféleség. Mi ez, kérdeztem csodálkozva. Rendszerváltás, válaszolta anyám mosolyogva. Az amerikai mogyorót (mint utóbb kiderült, az volt a zacskóban), az új világrend eme első jelképét, jóízűen elfogyasztottam, s azt gondoltam, no te: eddig volt, ahogy volt, de ezután…!
Másnap szinte tízig lustálkodtam az ágyban, aztán megreggeliztem, s kényelmesen lebaktattam a boltig. Meglepetés: tej nem volt. Nem, nem elfogyott: nem is volt. Amikor megkérdeztem Piri nénit, hányadán állunk (valami külföldi árukat pakolt fel éppen a polcra), kelletlenül annyit mondott, a forradalmi lelkesedés közepette a tejgyáriak elfelejtették elvégezni a munkájukat, tán még a tehenek se adták le a tejet…


Aztán elkerültem a szigetről – így utólag visszagondolva, nem is volt az sziget –, teherkocsira raktak, s felpumpáltak egy toronyház harmadik emeletére. Sosem bírtam víz nélkül. Folyóval sajnos nem büszkélkedhetett eme város – egyébbel se nagyon –, de szerencsére a közelben volt egy kis tó. Némi víz, káka, békák, semmi nagy felhajtás. De! Már a frissen berendezett új lakásból is szívesen lógtam el a tópartra, ez később megrögzött szokásommá vált. Kezdetben megróttak érte, aztán elfogadták, mint furcsa bogaramat. Vagy elfogadtak, mint furcsa bogarat?
Egyébként az új lakás kacsalábon forgott, szédültünk is benne eléggé; szűkös is volt, főleg miután Rókának is kijelöltem a helyét. Anyám morgolódott egy ideig, de aztán beadta holmijának felét egy konszignációba. (Egyszer még visszautaztunk, haza a régi házba, döngettük a falakat: gyászosan kongtak. Lézengtünk egy kicsit az udvaron, felrúgtunk egy-két tyúkok által kivájt tökhéjat; meghökkentünk azon, hogy milyen nagyra nőtt a fű, elkészítettük a háztájék térképét, hogy mindig emlékezzünk rá, kulcsra zártuk az ajtót-kaput, megvontuk a vállunkat, s visszautaztunk az új lakásba, úgy, hogy ide nincs miért jönni többé).
Szóval, a tó… Jó minőségű járda volt körötte, mert a mai tavak már csak ilyen urbánusak: semmi gödör, csak príma aszfalt. A megtehető út csöppet sem volt megerőltető, egyaránt kibírta a nyugdíjas Lajos bácsi agara és Lajos bácsi; de Mariska néni is körbejárta csekély egy órácska alatt, kötögetés közben. Szerelmesek is mentek oda, mert azok olyanok, hogy mindenfelé elmennek. Néha megfigyeltem járástechnikájukat: olyan összecsimpaszkodva-kapaszkodva mentek, ahogy csak a szerelmesek képesek; én egy három hónapos tanfolyamon se tudtam volna megtanulni, már a gondolatától is összeakadt a lábam.
Persze, azért nem volt egy kimondottan felkapott hely az a környék, pontosabban: a környéken egyáltalán nem voltak felkapott helyek, Tizennemtomhányadik Nemtomki se ott tartotta a délelőtti sétáit (a délutánit meg pláne nem), talán épp ezért szerettem oda járni. Egyedül. Ha lélekbúvár lennék, azt mondanám magamról, hogy az egyedüllét búskomorrá tett, így viszont csak annyit tudok szólni: kedvenc időtöltésem az volt, hogy a tóparton üldögélve belelógattam a lábamat a vízbe. Összebarátkoztam a halakkal, de a víz szellemével is egészen jól kijöttem. Megígértem, hogy egyszer majd megmutatom neki a bélyeggyűjteményemet. Szép gyűjteményem van ugyanis, több mint hatezer darab, közte sok ritkaság, s eddig még senkinek se mutattam. Manapság már nem érdekli ilyesmi az embereket. Egyéb se nagyon.
Ha a parton üldögélve jól kinyújtottam a nyakam, láthattam Várost. Város egyike ama lakótömörüléseknek, amit városnak nevezünk, csak sokkal rosszabb, mert amióta lepakolt az a fránya teherautó, nekem is ott kellett élni. De csak ritkán nyújtogattam a nyakam, többnyire görnyedt testtartásban ültem, ami nem túl férfias, még csak nem is egészséges, s ezzel már jellemeztem is magam. De a görnyedt, előrehajló testtartásra azért volt szükség, hogy közelebb legyek a tó felszínéhez. Például, megfigyelhettem, hogyan reagál érzelmileg, ha apró kavicsokat dobáltam belé. Hangulatától függően hol örült, hol pokolba kívánt. Reakcióját a gyűrűzésből lehetett kiolvasni; idővel nagy jártasságra tettem szert ebben, a disszertációmat is ebből terveztem írni. Olykor fürödtem is (nem, horgászni soha!), azt hiszem főként nyáron, de lehet, hogy télen is (rég volt, nem emlékszem minden részletre).
Aztán onnan is elkerültem, mert az én szerencsém már csak ilyen, hogy mindenhonnan elkerülök (megint felpakoltak egy teherautóra, s elszállítottak egy városba, ami olyan, mint Város, csak rosszabb egy kicsivel). Azóta eléggé elakadtam a disszertációírással, mert még sok terepmunkára lenne szükség, de visszamenni már nem lehet. Errefelé pedig nincsenek tavak. Sőt, manapság már semerre sincsenek tavak. Odalettek, meglógtak, mit tudom én. Amikor emiatt panaszkodtam, azt mondták, kísérletezzek egy kagyló vízben. Nem értik, hogy az nem ugyanaz. A tónak személyisége van, egy kagyló víz léte viszont teljesen esetleges, a dugó kihúzásán áll, vagy bukik. A tavat ilyen veszély nem fenyegeti, ezért tud ő kiegyensúlyozott és jókedvű lenni. Ezért hiányzik nekem veszettül egy tó. Országomat egy tóért! Egy egészen picikével is beérném, csak tó legyen. Lehessen leülni a partján, ha feszengve is, lehessen belelógatni a lábam a vizébe, ha csak bokáig is, és lehessen nézni a fodrozódó felszínt. A Várost is, esetleg, de azt nem muszáj. Nem vagyok én nagyigényű. De tényleg. De komolyan. Főként a disszertációm miatt kérem: tehát a világnak tudományos érdeke. Ezt mindenki beláthatja. Ugye? Ugye, na?!