Gondolatok az anyaságról

Harmincat hordok magamban, harminc gyönyörűséges ikret; sorban, egymáshoz préselődve, moccanatlanul várják, hogy meglássák végre a napvilágot. Egyformák, már amennyire az ikrek egyformák lehetnek: a harciasabbaknak alig észrevehetően hegyesebb a feje, a tunyák inkább derékban tömöttek, némelyiknek pedig a bőre haloványabb egy leheletnyivel. Hogy mennyi időkülönbséggel fognak a világra jönni, nem tudom: lehet néhány másodperc, de akár hosszú órák, sőt, napok is, igazából nem érdekel, egyformán fogom szeretni őket, és a szívem is egyformán fog fájni értük.

Szerencsére nem vagyok egyedül, együtt vajúdom a többi várandóssal, harmincan vagyunk mi is, harmincan fekszünk egymás hegyén-hátán ebben a szűk, deszkafalú szobában. Nem panaszkodunk, másoknak sincs jobb sorsa, inkább örülünk annak, amink van, tökéletes, karcsú testünknek, melynek hosszában finom barázdákba redőzik a bőr. Egyedül a sötétség fáj, még a közvetlen szomszédunkat sem láttuk, amióta ránk szegezték a tetőt.

Van valami, amiről a többiekkel nem merek beszélni: attól félek, egyik magzatom halott. Valami elromolhatott benne mélyen, legbelül, talán már el is pusztult, egyedüli reményem, hogy a sor legvégén van, de legalábbis a közepe táján, mert ha ő megszorul, márpedig meg fog, akkor a többieket is meggátolja a világra jövetelben. Egymásra torlódnak szegénykéim, s bárhogyan is erőlködnek, örökre méhem sötétjében ragadnak, idővel megvakulnak és süketek lesznek, a hosszas várakozástól pedig bénák, aztán a bőrük is elsenyved, összeaszik, mígnem egészen kicsikére zsugorodnak, hogy csak úgy zörög majd a hasam tőlük.

De talán nem is lesz olyan szörnyű, ha így történik, legalább egy páran megmaradnak nekem, mert csupán egyetlen aprócska lökés, amivel elhagynak engem, örvendeni sem tudok nekik, azonnal egy sötét, még a méhemnél is szűkebb kamrába nyomulnak egyenként, ott aztán csöndben, kábultan hevernek, általában csak a másodperc töredékéig, de az sem kizárt, hogy hosszú órák, napok várnak rájuk, míg végre rácsapnak a fenekükre. Sírásuk fülhasogató, talán sejtik, életük csupán egyetlen villanás lesz, mert valami ismeretlen erő fölülmúlhatatlan kegyetlenséggel máris leszakított egy darabot törzsükből, ami aztán kipattan a szűk kamrából, mintha nem is hozzájuk tartozott volna, ők meg, testük még meglévő csonkjával, a fájdalomtól megvadulva, őrült száguldásba kezdenek: végigrontanak egy sötét, síkos folyosón, melyben testvéreik megpörkölődött testének bűze vegyül a fegyverolaj szúrós szagával, de egyetlen pillanatra sem torpannak meg, hívogatja, csalogatja őket az alagút végén a fény, élettel kecsegtet, de mihelyt elérik a folyosó végét és kitágul a tér, melyben ők oly aprók, mégis oly fontosak, máris megérzik a halál leheletét, ők maguk hordozzák magukban, ahogy végigsüvítenek a levegőn. Egyesek egész hosszasan szárnyalnak, másoknak viszont még annyi sem jut ki, hogy megízleljék a létezés zamatát, máris beteljesül a sorsuk.

Mihelyt véget ér vajúdásom, kiszipolyozott testem eldobják, a földön heverek üresen és lehasználtan, bakancsok taposnak sárba-vérbe, csontok porával behintett avarba, de mindez nem fáj, jóformán meg sem érzem, egyedül azon rágódom, hogy vajon milyen végzet érte gyermekeimet, puha húsban, porhanyó földben fejezték-e be rövid szárnyalásukat, vagy csontnak, fának, betonfalnak rontottak, nem is sejtvén, hogy kurta létezésük még arra sem volt elegendő, hogy annak egyetlen célját beteljesítsék.