Tájkép tutajjal

1. Valahol a félbemaradt teremtés peremén döglött kagyló a táj. Az alsó héj teknőjében víz gyűlt meg ezer méter magasan tengerszint fölött; a partokat elrétegzik a nagyhegyi élet maradványai.

Valamikor folyócskát, tucatnyi csermelyt, hegyi patakot rekesztett meg itt csekély villanyáram reményében valami fontoskodó szükségállapot. A gyűjtőtó elnyelt két-három falut. A hegylakónak házával, barmaival föl kellett húzódnia a jeges, széljárta hegyvállakra, a fenyvesek fölé. Sehol annyi angyalarcú gyermek, mint odafönn. És sehol annyi szúrágta, redves felnőttarc. A tekintetekben lappangó veszettség fémlik a közöny mézgája alatt.

A gyűjtőtó nem csak a falvakat nyelte el: vize ott ring, habzik levágott fenyők tuskói és elmerült kaszálók fölött. Nyár végére a maradék erdők aljáig duzzad; tavaszra – merthogy főleg télen facsarják belőle az áramot – kitakarja az egész szarkofáglétezést. A változó vízállás hullámverése csontig (szikláig) rágta le a megfulladt rétek, erdők televényét, s lehordta iszapnak a fenékre.

Tavasz közeledtén a sekély vízből, a tengernyi iszapból fölágaskodik az egyik elsüllyedt falu tornya, melyet sohasem nyilvánítottak műemléknek – lett hát a megalázottság emlékműve. Szárítkozik a lila sziklaélű szélben, a tópocsolya tükrébe bámul, ha volna harangja elbőgné magát.

2. Tíz hevenyészve összerótt rönk a tutaj. Hárman imbolyognak rajta, valahonnan a gyűjtőtó felső végéből jönnek, a túlsó part felől. Oda is fölszorított a víz egy töredék falut. Körben ez a hegylakó népség mind rokon meg koma, azonos törzsbeli. Míg lent laktak a völgy mélyén, a mai tó fenekén, egyik falu elkurjantott a másikig. Most, ha valaki a nemzetségből a másik parton rekedt, és atyafi-látni indulna, ötven kilométeren kerülgethetné a tavat. Nyáron. Mert októbertől májusig néha lánctalpassal is hiába próbálná.
Ezek hát jönnek, sodródnak az otromba tutajukon. Evezőik egy-egy hosszú fenyőrúd, melynek végéhez deszkadarabot szegeztek. A suta, kalimpáló szárnyak csápolva keresik a szabad víztükröt a rothadó jégtáblák között. Április van, talán már húsvétja valakinek. Egyelőre nehéz havak torlaszolják a völgyeket.
A gerendák között felfröccsen a víz, a három tutajos térdig, derékig csatakos. Amúgy kedvtelésből sohasem gázoltak bele a tóba, talán ezért nincs veszélyérzetük sem a tíz-, sem a harmincméteres mélység fölött. Holott úszni nem tudnak. Régebben nem volt hol s kitől megtanulniuk; később pedig, miután lett ide ez a tó, némelyekre bajt hozott az úszás tudománya. Mert annak idején, még az elején, tízvalahányan elkezdtek lejárni a vízre; valamennyien katonaviselt fiatal férfiak, nagyobbrészt házasok. Alkonyattájt ereszkedtek alá a fenyvesből, úszni tanította őket valaki...
Igaz, ők nagyon messzire, az óceán túlsó partjára vágytak eljutni – Jehova nyomdokain. Csakhogy ehhez előbb át kellett volna úszniuk a Dunát. Gondolták az sem lehet szélesebb, mint itt deréktájt a tó. Ebben talán nem is tévedtek ... Hanem a reflektorfénycsápok az éjbe borult Al-Dunán... Gépfegyversorozatok? Azok csak megpreckelték a vizet. Hanem a határőrdereglyék hajócsavarai... Azok aprították bele őket a Dunába. Halakat etettek velük...

Azóta itt nem tanult meg úszni hegylakó.

Őszi hajnalokon, ha meglebben a köd a tavon, rémlik: fekete üres bárkák – egész koporsóraj ring a víz fölött. Ahol a tornyot sejtik a mélyben – egyre ott kerengnek. Alámerülni képtelenek, a régi temetőt hiába keresik.
A tutajt ezek hárman végre a partnak fordítják és leugrálnak róla, miután orra a sáros kövekre fut. Majd megpróbálják elejét kiemelni a vízből, ki az iszapos fövényre, nehogy a hullámverés tovasodorja, míg ők megjárják a falut. Aztán nekivágnak a kapaszkodónak; odébb az erdő aljától súlyos megrokkant havak.
Egyenletes tempóban kaptatnak, nem néznek vissza a tóra, igyekeznek föl a hegyvállra, ahol az a néhány ház a fenyvesek fölött... Mennek számba venni, ki hogy vészelte át a telet? Aligha. Ez most még amúgy is korai volna. Lehet, valami tavalyról elmaradt számadás?
Talán sürgősen le kell számolni valakivel. Aki odébbállhat, mihelyt járhatóvá nyílik a völgy.

3. ...Ha néha előfordulhat velünk valamiféle szinkron-létezés, belőlem az egyik ott kóborol azon a köves, fennebb gyepes oldalon a fenyves alja s a tó széle között. Olyankor tavasz van, nyár vagy kora ősz.
Az a belőlem-való odafönn mindegyre belebotlik az egyik hegylakóba, örökké ugyanabba. Annak van néhány tehene, növendékmarhája, melyeket tépett irhájú kutya terel. Ennek a kutyának a lelke is sérült, merthogy a medve barátságtalanul bánik vele.
A hegyi embernek olyan a keze, miután ötszáz évig markolta a baltanyelet, mint amilyennek az őshüllők fejét mutatják fantaszták rajzai.
Ott abban a toportyán ex lex időben mi egymásról mindent tudunk. Pedig inkább elkerülnénk egyik a másikát. De nem lehet, mert közben lesnünk kell, a másiknak sikerül-e a tóból titokban halat oroznia. Ha igen: hányat és mekkorát?
Időnként meg szoktuk ölni egymást.
Van, hogy csak száz évben egyszer. Van, hogy gyakrabban: húsz-harmincévenként. Merthogy nem hiányzunk egymásnak. Legalábbis ezt szoktuk hazudni magunknak, mikor kinyírjuk a másikat.

Nem sejtettem, hogy ennek már megint itt lenne az ideje. Tévedtem. Hirtelen mozdult: a balta nyelére harapott a keze. Szerencsémre pisztrángot beleztem, s mielőtt rám emelhette volna a baltáját, hasának támasztottam a kést. Északi penge, kétnapos újhold.
Sütött a nap, halam is lett – részemről nem volt esedékes a leszámolás. Hagytam.
Különben azt sem értettem, ő most miért akarta. Sütött a nap, és neki is volt hala. A zöldesszürke maszattól nyirkos tarisznya vászna, mint ellágyult szalámi rudakon, úgy dudorodott a halakon.
Kellett volna neki az enyém is? Hisz nekem kevesebb volt, mint neki.
Mikor megértette, hogy a leszámolás most elmarad, nyújtotta a tele tarisznyáját – marka éhesen tátogott. Aztán, hogy látta, tétovázom, kért, hagyjam meg a halat is neki. Beteg asszony orvosát akarja hálálni vele. Hagytam. Utána dobtam a baltáját, menjen.
Ő legközelebb nem fogja az enyémet meghagyni. Se az életem, se a halam. Az ő helyében én sem tennék másképp. Nem tudnék megbocsátani annak, aki megkegyelmez nekem.
Néha úgy gondolom, az egész nem érdekes.