Bruno s Léda

 

Részlet a Fejtől s lábtól című készülő regényből

Itt maradtam ezzel a két állattal kik most is társaságom adják. Hogy én hogy útáltam őket, mikor odajöttek azzal a két pökhendi németjükkel! Már fent voltunk a tetőn, a nehéz télben, minthogy szerencsétlenségemre diplomám elől sem bújkálhattam már, menni kellett egyenest a keleti arcvonalba az Apáca szoros alá. Holott a hadmentesség céljából mindenki három rite-t igyekezett beszerezni, hogy ily módon válhassék évet ismétlőnek, azonban mire mi végszigorlatozni állottunk, szigorún meg lett mondva a vizsgáló bizottságoknak, hogy minden egyetemi polgár, ki meg tudja különböztetni az anust a manustól, mielébb jusson diplomájához.

Na, akkor most mindenkinek meg lett írva az orvosi diploma s szerusz, mehetett a frontra. Kivéve a szerencsések, a medikák. Igy aztán mely diplomáért korábban úgy meg kellett volna dolgozni, most már szinte kényszerítették az emberre, hogy aztán el ne találja kerülni az ezzel járó s nyomban megkezdendő 3 évre szóló önkéntességet.
Még professzorom hadmentességi kísérlete irányomba is legfennebb szándék maradhatott, mert Makara professzor úr küzdelmes hónapok után, mellyel a rák elébb csak gyomrát, s lassan minden belső szervét s csontját pusztította, immár a Házsongárdban nyugodott. Makara semmi módon nem védekezett a halál ellen, egy fia gyógyszert, narkózist, semmit, még morfint sem fogadott el az ultima stadium ideje alatt. Holott ténylegesen minden gyógyszerünkből kifogyóban voltunk már a Karolinában is, de nem ez ok miatt nem vett magához narcoticumot. Úgy mondotta, utolsó erejével is a tudomány szolgálatában fog állani, s a halálról mindent mi emberi megtudni s minket tudósítni. Mert ő oly fertelmes szegletekbe tekinthet most, mi jószerével minden ember előtt bezárva áll. Lucidus pillanataiban ugyanis diktálta tanítványainak, közöttük énnekem is megfigyeléseit, de mi volna az elme józansága, s mi a fájdalom eltorzította hallucinatio, meg nem fejthettük, össze lett zavarodva a szavakban a tudomány s a test mérhetetlen szenvedése. Makara Lajos professzor hősibb s hosszanta elhúzódó halált halt, mint valamennyi harctérről behurcolt emberi roncs, kiket kaptunk. Feljegyzéseink talán a kórház irodájában nyugosznak most is, ha ki nem lettek szórva, s be nem fűtöttek vele a nehéz télben. Soha már fel nem ébresztődnek, mert mi, tanítványok is mind szétszéledtünk, s azok megfejtéséhez, tudományos hasznosulásához már semmi erő. Majd fegyvernyugvás után, gondoltuk.
Csakis a román betörésig maradhattam tehát hadmentes, mi szerencsétlenségemre pontosan Brassóban ért. Még épen csak a vonatról szállottam le azon vasárnap délután, s a városban ebédelni készültem, s onnat haza, mikor napszálltakor a vonatok már egyáltalában nem gördültek ki a vasútállomásról. Pedig lett volna nekem dolgom fent Kolozsvárt, s nem csak sebészi. Elébb csak mozgósítva lettem ez idő alatt, míg minden székely vármegyék, Brassó is menekülni kényszerűlt, s minden, mi vagyon, megmozdult s az utakat el lepte. Aztán mehettem a frissen nyílott román frontra a szorosokba. Embert, s későbbecskén már ráadásul kutyát is gyógyítva. Én, egy nagy reményű chirurgus, kinek öltését megtekinteni lejött még a Veres Kereszt kórház fő sebésze is. Mostanra már főleg a tetvek elleni védekezésben jeleskedek, s lódoktori gyakorlatot szerzek, számolhatnék be Makarának a túlvilágra. S fokhagymaszárral drainezek, mert az a legkeményebb növényünk. S azt is én mondom meg, mely lovakat vágjuk le s faljuk fel, mert dobozos hús is igen fogytán már, harmadnapon kapjuk. Embereink könyörögnek, hogy mettől többet ítéljek halálra, minthogy húst csak oly napokon látnak.
S akkor még a kutyák is.
Egy napon a László hauptführerünk odakísér két németet két kutyával, hogy attól fogva őket is vegyem fel az ellenőrzésbe, vizsgáljam meg, s egészségükről gondoskodjak. Most kaptuk őket, a két németet az ebjeikkel. Hiába mondom, hogy én mit sem tudok a kutyák betegségéről, még azt sem volnék képes s főleg nem hívatott megmondani, milyen pulsusuknak kell lenni s testhőmérséküknek, de ezredkapitányunk vidáman mondja, hogy márpedig a doktor úr felel érettük, akár baromorvos, akár ellenkezőleg. Megtudhatom, hogy eme kettő Wolfshundok személyében két sebesültkereső kutya lett hozzánk rendelve, de minthogy gazdájuknak is kell lenni, kaptunk hozzá két darab Wache Inspektort, afféle felügyelőket. Passukban, mármint hogy a vaféknak, ahogy őket hívják, az állott, hogy ők aztán semmiféle egyéb munkára s harci cselekményre be nem foghatók, csupán a kutyák ellátását s vigyázását teljesítik. A kutyák pedig, a Canis lupusok harc után a sebesült keresést végzik, s úgyszintén semmi munkára nem alkalmazhatók, kutyafogatolás s hasonló. A két német férfi mogorván tűrte vizsgálatomat, mit igen felületesen végeztem. A kutyák vizsgálatához ki akartam kűldni őket a szobából, minthogy fogalmam nem volt, hogyan kéne hozzáfogni, inkább, mint sem nevetség tárgya legyek, s akkor nem kell a két veszélyes állathoz nyúljak, de nem voltak hajlandók távozni, mondották, ők egy tapodtat sem távolodhatnak el tőlük. A kutyákról a vizsgálati időre levették a veres kereszt jellel ellátott kis kabátkájukat, mik gombbal a hátukon csukódtak. Ez a ruhájuk különbözteti meg őket a közönséges falusi, avagy vadász kutyáktól meg a farkastól, mihhez ténylegesen igen hasonlítnak. Na, s még meleget is ad.
Két erős farkas kutya volt ez, ki nem túl barátságosan tekintgetett felém. Lemértem őket kézbe fogva s megemelve, mit gazdájuk parancsszavára engedelmeskedtek. Kamasz fiú súlyát nyomták, úgy 40 kilógrammot mindegyik. Gondolkoztam, most az ínségbe még őket is táplálni kell s mivel. Az inspiciálásuk rám lett bízva, épen ilyesmi kellett ezekben az állapotokban.
A két német külön szállást kapott, s magának fát 4 személyre rekvirált minden nap, minthogy négy pass-al bírtak. Mi túl nagy hasábnak bizonyult kályhájához, félrelökte, hogy ő azt fel nem hasítja, ő nem afféle tisztiszolga.
Következő nap reggelén a pass-ok társaságában megjelent a két ember az ebédelő helyen, s magának 4 személyre való pórció élelmet követelt. Kiderült, hogy a kutyák passában benne szerepel a fejadagra való jogosultság. Elvonultak csajkáikkal, majd fél óra leteltével jelentkeztek a bor s dohány adagokért. Azt is négy személyre kapták, minthogy nem állott a passban, hogy kutyának nem lehessen bort s füstölnivalót mérni. Nem volt mit csinálni ilyen igazságtalanság láttán se. Attól kezdve a két német nagy közútálat tárgyát kezdette képezni, hogy ők a külön bejáratú odújukban dupla adagból élnek. Nap közben csak kártyázni látta őket az ember, s néhanapján dresszírozták a dögöket, kiknek futni s tárgyakat keresni kellett s különb különb vezényszavakat teljesítni, platz! bei fuß! bring! – parancsolták nekik épen úgy, mint bakáinknak. Mire: rauch! – kiáltották nekik a bakák, mikor a két német messzibb volt, elvégre vitték minden nap a dohányt nekijük is, „rajh” vagy „rajháljatok mán”, mondották. Mikor harmadnap valamely gáztámadásról jött egy villanytávirat, miről mi korábban csak az olasz frontról szóló hadi orvosi jelentésekben kaptunk hírt, a két német felhúzta a fejére a gáz álarcot, s utána a két kutyára is reáadta, minthogy a kutyáknak külön menetfelszerelés járt a teljes kellálladékból, mint a bakának. A kutyák szépen tűrték, „fekszik”-ben, s magukról akarattal le nem tépték. A két német a kunyhója előtt tovább kártyázott álarcban, mert szépen sütött a nap, s mellettük a kutyák úgyszintén, míg el nem múlott a veszély.
Mikor aztán kaptuk a hírt, hogy újra kezdődni fognak a harcok, s éjszakára támadás várható, a két német nyomban jelentkezett, hogy őknekik indulni kell, mert által lettek helyezve a brassói békés gyakorlatra, szóval ekkor és ekkor nekik a belső országrészbe kell menni, Meldungot teljesítni. Mutogatták a pass-t, mely őket átrendeli egy másik tartalék hadosztályhoz. Gondolom, egész gyűjtemény lehetett a zsebükben ily pass-okból ezeknek a németeknek. Kérték az igazolást a parancsnoktól, hogy indulhassanak.
Éjszaka azonban az oláhok hevesen tüzelni kezdtek a szoros túloldala felől, s mi nem kis mértékben válaszoltunk, s kezdtünk nyomulni. Nehéz harcokban forgott le az éjszaka, s csak másnap dél körül lehetett indulni a hegyoldalba sebesültekért. A két német sehol nem mutatkozott, azonban odújuk felől erős ugatást lehetett hallani. Darabig ezzel senki nem törődött, bár eszembe megfordult, hogy mily hasznos volna most az a két dög sebesült keresni, ha ténylegesen van nekik ily tudományuk. Értek biza veszteségek minket aznap éjjel. Mikor László führer este a két német keresésére indult, azokat már sehol nem lelvén megállapítást nyert, hogy kutyájukat hátrahagyva menekülőre fogták.
A kutyák ki lettek engedve a szabadba, s azok megindultak hegynek le, egyenest a szoros s ostrom irányba. Hogy honnat tudták, hová kell nekik menni, fel nem érhetem ésszel, mert senki őket nem vezette. Talán ha csak nem szag alapján, mert a tiszta s hideg korai télben erősen érezhették a pörkölt emberi hús s vér szagát, mit ilyenkor élesebben visz a lég.
Nekem nem volt szabadott harctérre mennem, ott a szállító szanitécek, s az első kötést adók dolgoztak. Egész délután s este varrtam, végtagot csonkoltam, óperáltunk a leginhumanusabb körülmények közt, hol hygiene mint a putriban, a kevés fájdalmat csillapító s bódító szert pedig a legnehezebb sebesülteknek tartogatván. Már inkább kézzel szedegette az ember a sebből a golyót, mert a sterilezett eszköz kifogyott. Mostanra eret már csak lószőrrel varrok, mi természetszerűleg nincs sterilezve, csak áztatva kis idejig alcoholban, ám ha hosszabban tartja az ember, kezd vastagodni s akkor már nem oly rugalmas. Más desinficiensünk nincsen is, jód tinctura avagy thymolalcohol. Azzal a lószőrrel dolgozok, mit úgy tartottak tankönyveim, hogy az olyasmi a sebészet őskorában volt használva. Még szerencse ilyesmiről is írtak könyvet, mi volt, mikor még barlangban lakott az ember, mert mostan épen az van megint, s jó is, hogy eléadták nekünk az őskorok teljességgel elavult s kacagtató orvoslását. Felszínre, bőrre, lebenyre maradott valamennyi lenfonál, mi igen fogytán. Fém kapocsunk s drótunk már egyáltalában kifogyott, mit csontra lehetne alkalmazni. A sebfertőzések ilyenkor is tetemesek. S oly mód ünnepeljük mostan a morphium feltalálásának 100-dik éves évfordulóját, hogy egyáltalában nincsen már nekünk, tökéletesen kifogytunk belőle. Szép ünnep, mondhatom. Még egy roham, s már nincs mivel bódítni sem, majd a katonák egymást fogják le, ha csonkolni kell érzéketlenítés nélkül. S ha a lovakat is mind felfaljuk, majd a cigányasszonyok varkocsából kérünk hajszálat, varrni tán azzal is lehet, nem rosszabb, mint a lóé, nem igaz, kérdem.
Kora hajnal lett, mire pihenésképpen, hogy a nehéz segélyhelyi ájerből kimeneküljek, elindultam a csúcsot megkerülve lefelé, hol a harcok folytak, segítni az első kötéseseknek. Még sokan heverhettek odakint az oldalban. Fényes félhold világította a havat, mintha csak délután volna, mert október dacára kettő napja lehavazott. Lehet török alatt vagyunk, jut eszembe az égre tekintve s kecses félholdunkra, minden esetre kórházi ellátásunk nem igen különb attól mi oly időben lehetett.
Nemsoká a kutyákat is megláttam.
Munkájuk úgy végezték külön-külön, bár annak előtte, mint két sziámi ikerpár, úgy össze voltak nőve, hogy futni kezdtek az oldalba le, s amint emberi testhez értek, azt, ha nem adott hangot vagy nem is mozgott, orrukkal böködni kezdették, vagy olykor az ember arcát nyaldosni, s nagy erővel oldaluk alá nyúlva megfordítni akarván. Fülükbe ugattak ébresztésképpen oly hang erővel, hogy abból a holtak is maguk alá vizelnek rémültükben. Célja szemmel láthatóan az volt az állatnak, hogy az embert rábírja, hogy vajmi életjelt adjon üzenetképen. A nehéz sebesültek tudvalevőleg rendszerint hosszan szenvednek ki a harctereken, csak mely fej- vagy gyomorlövést kap, pusztul el azonnal s rövid idő alatt, de már a tüdőlövés inkább eltart. Sokan éltek még az éjszakai oláh orvtámadás követően még este is. Miután a kutya igy életjelt csiholt emberéből, ezt követően le telepedett ülve az ember megé, és kitartó ugatásba fogott, mígnem valaki oda érkezett hozzá, elvinni a sebesültet. Ezt az ugatását később, úgy láttam, felváltotta a vonyítás, mikor már fáradott az ő hangja is, mert a vonyítás takarékosabb hangoskodási mód. A sebesült mellől addig nem mozdult az állat, míg valamely emberi segítséget nem kapott. Mikor az embert hordágyra, deszkákból fabrikált szánkókra vagy földön húzható zsákra rakták, a kutya indult tovább dolgát végezni. Mikor délelőttre, délre az oldal már meg lett tisztítva, s sebesültjeinket javarészt kimentettük, a kutyák utolsó ellenőrző kőrútra indultak, s kit addig holtnak véltek, azt újbóli élesztésnek vetettek alá. Ilyen canis sapienset én még nem pipáltam, holott apám a kutyáit minden mutatványra tanította szabad idejében, s okosságukat fennen hírdette. Csak mikor ezt is elvégezték, s a holtak felől végleg megbizonyosodtak, tértek vissza a táborba s foglalták el korábbi helyeiket.
Bemenvén a kalyibába, a két elmenekült német ágyába megtelepültek, s onnat pökhendin nézegettek a belépő idegenre. Engem nem ugattak.
Hogy az éjszakai ijedelemből kezdettünk ócsudni, kezdődött aztán a rengeteg viccelődés is, hogy mi mindenre képezzem a dögöket. Példának okáért sebellátás tekintetében alkalmazhatom őket, mikor már elfogyott a mi patikaszerünk, oly módon, hogy velük tisztára nyalatom a sebet. S hogy szájon át való légzést is tanítsak a dögöknek. Illetőleg későbbecskén, minthogy a románokkal való háborúskodásunk itten évtizedig is eltarthat, hadi sebészeti alapkiképzésben részesíthetném a két kutyát, s még éles fogazatukkal megtanulhatnak csonkolni is, a fölös testrészeket leharapván. S minthogy brómunk már régen elfogyott, megnyugtatásképp rendelhetek az ideges pacientúrának fél órányi ebsimogatást, mi őt majd lenyugtatja. Meg még akadtak ennél disznóbb javaslatok is, mit kutyával férfiembernek végezni lehet. Mert ezen állatok hygiénikusabbak, mint azon cigányleányok, kik a kora őszi fegyvernyugalomban ide feljárogattak a férfiakhoz. Az ember hiába inti ezeket a komiszkabátosokat, hogy sebkötözőszer is alig jut, nemhogy Ehrlich gyógyszer volna a bujakórra, az ilyesmi tevékenységnek nem lehet fenyegetéssel gátat szabni, vérbaj, kankó. Én magam is majdhogynem ide a cigányleányokhoz lesüllyedtem, ha nem látom, mily piszkosak a mi hölgyeink. Régente persze, mikor még semmit nem tanultam a fertőző buja korokról, másképp gondolkoztam. Orvosként mostan tanácsoltam, inkább találják az élvezetet egymásban, háború idején az ilyesmi bocsánatos dolog, az orvostudomány is kimondja, avagy O.N.-t kövessenek el, s magjukat a földre szórják, mint az életet reckíroztatni. Vagy nézegessék inkább a trágár képeket, akad elég. Mióta nem halálos baj a bujakór, s már komolyabbak az eredmények a Salvarsan s Neosalvarsan gyógyításával, s a nép körében is el van terjedve a szer feltalálásnak híre, s már hozzá lehet jutni a kezelésekhez, az óta senki sem féli. Inkább titkolnia kéne a tudománynak, hogy mit tanult meg kigyógyítni. Azért mily erkölcsi mocsokra hajtja az embert a háború, főleg a férfit, hogy már szinte urningot nevel őbelőle, pederasztát. Mert tudva levő dolog, hogy az ilyesmi ott terjed leginkább, hol sok férfi van össze kényszerítve. De lehet a nőt is, mert ha nézem ezt a sok székely embert, kinek mind ott lapul egy feleség s netán egy-két gyermek képe a szíve felett, mert ezek hátrahagytak mind egy-egy asszonyt. Vajon az hogy boldogul, miféle ocsmányságok árán, gondolkozok. Hát nem a városi krajcáros bordélyok is mind hogy meg vannak telve. Avagy vajon az asszonyt is csak a kutyája vigasztalja, mert tudva levő dolog, a kutya hogy szerez nemi örömöket a hölgyeknek.
S akkor még a leányok felhordják a vén cigánynét is, a madámjukat, hogy jósoljon, s nincs az a katona, ki ne vetetne magának kártyát, nézne bele két gyertya közt a tükörbe, s köp maga megé, szénport fú szét papiroson, s mit tudom, mily jóslások, hogy megtudhassa, megy-e haza s mikor, élet-e a rokonja, s meg született-e a gyermeke. Ilyesmiről senkit lebeszélni a józan ésszel nem lehet. Hiába mondja nekik az ember, hogy csak a pénzét, kosztját, dohányát, kenyerét fecsérli a mocskos cigánynéra, nem bánja. Nem az én fakenyerem adja oda, mit bánom. Mert fa már az, abban egy fia búza nincs, csak randa fekete rozs s porított fa. Ez a zwíback.
Igy emelkedett szemünkben tábornoki rangba a két jószág. Kit korábban mindenki csak felesleges gyomornak s táplálnivaló nem emberi szájnak gondolt, az most e harci cselekmények után nagy tiszteletet vívott ki magának. Főleg kit kimentettek a kutyák a magas hóból s zajt csapva oda segélyező mentőket szólítottak, lábbadozásuk alatt igen hálával bántak a két kutyával, s adagjukból gyakran kegyeiket keresték, fele zwíbackjukat is oda nyújtották, mit a két eb, úgy kaptak el, szinte letépve az ember kezét, mintha vad után ugranának. A két kutya rövidesen megtanulta, hogy neki a segélyhelyen ebédkor körbejárni felettébb érdemes, s arcátlanul bezsebelték jutalmukat. Némely beteg még a húskonzerváját is odaadta, mi felgyógyulását segítette volna, nem csak a meleg krumplis löttyét. Azonban a kutyák nem barátkoztak dacára az ennivalónak, s felsőbbrendű tekintettel ügyet sem vetettek az emberre, farkat sem csóválva, nem is dörgölődzve, vagy más módon kifejezve köszönésüket, csak a falatot ragadták ki a jótékony kezekből. Igazi felsőbbrendű német mód viselkedtek. Viszont az állatok cigeretta s bor adagját a betegeknek adták ki, már mely képes volt ilyen szerekkel élni, hogy addig is felejtsenek s fájdalmuk enyhítsék.
A kutyák későbbecskén is csak úgy lettek emlegetve, hogy a két német. Minthogy két német pásztorkutya volt ez, faját tekintve. Nevüket mondani nem akaródzott, csak: „a mi németjeink, kik minket a háborúba vittek”. Ti kergettetek minket ebbe a büdös háborbúba”, mondogatták nekik, „na most vívjátok is meg. Menjél, harapjad az oláht, te germán eb, eriggy. Roncsál reá a muszkára”, bíztatgatták. De rá nem sózott volna egyik sem a kutyákra, mióta így megdicsőültek a harci cselekményeket követőn.
A két kutyát nem akartam ismét magára hagyni, hogy vonyításukkal az egész tábort s segélyhelyet felverjék, áthurcolkodtam a két német helyére. A kutyákat az ágyból kiverni nem mervén, nehogy magamra haragítsam őket, némi undorral a két priccset összetoltam s befeküdtem az ágyukba. Közre fogtak jobbról s balról, s elnyújtóztak. Nyugalmas alvásunk azzal kezdődött, hogy egyikőjük épen úgy kezdett horkolni, mint egy meglett férfi, mély hangon fűrészelt, míg én tologatással s olykori oldalba bökéssel segítettem nehéz álmomon, mire elégedetlen nyögés avagy horkanás jött válaszul, hogy őtet senki se merje háborítni. Viszont a két meleg test igen jó szolgálatot tett, minthogy a hajnal csípős volt, s fűtni semmi hajlandóságom nem volt bennem az egésznapos s örökös éjszakai fáradozás után. Későbbi napokon, bár eszembe volt, hogy kiverem őket a jó emberi ágyból, s hogy uralmam alá vegyem a helyet, de meleg testükkel együtt hálni édesebb álmot adott, mint bármely gyapjú takaró. A horkolást pediglen az ember épen úgy megszokja, mint a bakákét, kiket hallgatni kényszerültem hadiorvosi szezónom óta.
A két dög pass-ában hiú nevük szerepelt, egyik fiú, másik nem. Ám én elhatároztam, hogy magyarítani fogom őket, ennek révén is befogadván őket a mi hadosztályunkba s nemzeti ügyünkbe, mely ekkorra mindannyiunkban erősen halványulni s elbizonytalanodni kezdett. Mert az ember egy ily háborúban már se nem magyar, se nem oláh, se muszka vagy német, csak egy darab sovány hús, egy istenverte hús, ki csak ép bőrrel akar kimenekülni s akárhová is, de haza menni. S ugyan e dögöknek német pásztor fajtájukat meg nem változtathatom, büszke származásuk örökké letagadhatatlan marad bundájukban, de mi befogadó nemzet lévén úgy politizálunk, hogy aki hozzánk akar tartozni, bármiféle faj s náció, az akarjon is magyar lenni nevében. Kezdtem a kérdezősködést, hogy valamely szép székely fiú s leány neveket adjunk nekik, ha már a székely s csángó hadosztály szolgálatában állanak, szemben az oláhval s rajtok keresztül a még félelmesebb muszkával. E két felsőbbrendű német dög immár magyar alázattal s székely makacssággal végezte munkáját, ha őt az ostrom hadba szólította. Mikor a tudakolni kezdettem kérdezni a bakától, hogy milyen nevek adassanak, mind igen védelmezte az emberi neveket, hogy azok állatra ne kerüljenek rá, hogy Orbán illetőleg Etel. Egyiknek a sógorát, másiknak az ükapját vagy anyját hítták így, s hogy én a kutyákat át ne kereszteljem arra. Most hogy vegye el az ember egy másiknak a nevét, s adja egy kutyának, nem igaz, kérdem. Épen elég nyomorúsága van így is ezen szegény bakáknak, hát meghagytam a nevüket. Maradjanak csak németek ezek a dögök, az nekünk legalább nem fáj.
Viszont mit meg kellett mondani, hogy hiába egyik férfi s másik nem, hiszen láttam én ezt, hasuk alá néztem, a nyőstényen látszódott, hogy már szült, mert kisdég megereszkedettek a csecsei, mégsem különböztek úgy, mint emberben a férfi és nő, csak épen a nemi szervük. A természetükben nem lehetett tapasztalni a férfi s női dolgokat. Úgy látszik, az állati világban a nemek kérdése máshogyan lett kiosztva.
Lehet állatorvosnak könnyebb volna lenni ezek után, minthogy az ember oly állati mélységekbe lesüllyedt ebben a háborúban, amivé állat bizton nem volna képes. S mert akkor az ember, ha lódoktor, nem keveredett volna így belé ebbe a háborúba mint orvos, hol éppenséggel segítséget nem tud nyújtani, mert semmi eszköze nincsen, csak a kés maradt s a csontfűrész, de azzal se megyünk semmire, ha nem tudjuk csillapítni a fájdalmat, mert elfogyott amivel. Viszont ha az ember állatorvosnak megy, akkor mindég arra vágyódna, hogy embergyógyítást műveljen, mert az magasabb rendű dolog. Sőt, gondolom, ki nem ment orvosnak, annak is mindég az a vágya, hogy orvos legyen. Az ember így van megcsinálva, hogy vágyakozik. De viszont én beérkeztem a vágyamba, holott soh’se gondoltam, főként mikor kezdettem tanulni, inkább csak apám bosszantására tettem meg e választásomat.
Viszont a háborúban az állatok is egyként szenvednek az emberrel, mert mi van háziállata, az ember dolgoztatja vagy kizsákmányolja, ahogyan csak tudja. Csak kell nézni a sok lovakat, szamarakat, mind hogy van tartva háború alatt, s hogy pusztulnak azok is. S hogy már a háború másadik évében is kettő lómészárszék nyílott Kolozsvárt, s hogy vonakodtak elejinte a felnőttek tőle. Az éhes gyermek bezzeg ette. Nem is zsíros, mint a disznó, betegeknek is jó, csak nem mondtuk, mit esznek. Jászy doktor mondotta, a franciák egyenesen ínyenc falatnak mondják a lovat. Mit tudtuk, honnat jön a ló: harctérről, elesett, vagy beteg. Vagy ha egy kiskutya születik egy háznál, az ember inkább zsákba rakja s vízbe fojtja, mert etetni nincs mivel, s háborúban s nyomorúságban senkinek nem kell a kutya. Állatorvosnak pedig mind tudni kell az összes állatot, kutya, ló, haszonállat, húsállat, meg a többi vadállatok, hiszen minden nyavalyát tartanak az emberek, van ki kigyót is, s mind gyógyítni kell. S azt mindet tudni kell. S pedig hogy különböznek. Mondotta a László führerünk teli szájjal kacagva, hogy mi egy tőről vagyunk fakasztva az állatokkal, s paskolta a két kutya fejét, s úgy nevetett, kilátszódott a vérszegény innye. Na mit szól ehhöz a jóisten, kérdezgette. A bakák nemigen értették, látszódott, nem hallották a nagy Darwin nevét s gondolatát. De ki kezd vitatkozni ilyesmin, mikor ez tudomány s nem hit kérdés.
De a háború mindent pusztít, mi él: ember, állat, növény. Csak kell nézni a földeket, hogy milyen a termés, az sincs, ki aratna, vetne, művelné. S kell nézni az egész emberiség testét, mi otthon maradott, azokét is, ki nem a legúribb osztályba valók, mi kerül az asztalára annak, milyen a dohánya, milyen feketekávét iszik, mert annak csúfolják, mikor kapott utolszor egy rendes, gazdag ebédet szép húsokkal. A háborús szelet, azt tudja már minden házi asszony. Hindenburg szelet. Főtt krumpliból, gabonaféléből, fekete kenyérrel. Háború végeztével az emberiség kitátja a száját, s abba fogak milyen lesznek. Lessz itt munka bőven, mint férfifecalia a harctéren, ahogy mondják a 16-os gyermekek, kiket akkor soroztak, mert szinte még azok, csak legyen ki megfizesse a Zahnarztpraksist.
Dacára, hogy ellenkező nembéli a két állat, napjában több ízben, mikor dolguk nem volt egyéb, rettentőn összemarakodtak s utána művelték mit minden élőlény, az üzekedést. Mi elébb csak játék s kergetőzésnek tűnt, innyek kimutogatása s csattogtatása, aztán nagyobbacska harapások követték igazi házastársi jelleggel, végül félelmetes verekedés. Aztán csendesedtek, elpihentek kimerülten, s napjuk úgy folytatódott mint legjobb barátoké. Talán mégiscsak volna mit tanulni az embernek az állattól. S mikor jól esett, ismét üzekedtek.
Fejtől-lábtól aludtunk a két döggel később, hogy arcomba ne horkantsanak vagy beleheljenek száj bűzükkel, bár igaz, mi igaz, bakáink szája sem fényesebb s illatosabb. Gondoltam, ha egyszer vége lessz e háborúnak, a kutyák enyém fognak-e lenni avagy vissza lesznek parancsolva helyükre, hiszen ők is császári s királyi tulajdont képeznek, mint mi mind, s nekünk nem kevésbé mondják meg, mi legyen velünk. Attól függ, ki nyeri s veszíti a háborút. Ez a két kicsi eb, mely nem oly kicsi azért, is zsákmány tárgyát képezheti egy háborúban. Már igen jönnek utánam, magukénak gondolnak, mert kiválasztottak gazdájuknak. Rendelkeznek velem, holott nekem nincs akaratom felettük. Ha már itten feküszünk mi negyedik hónapja egy ágyba, már minden keresztyén egyház szemében is el vagyunk hálva, nemdebár. Nem lehet minket csak új széjjel hajítani a világban, mert minket már csak a halál választ el, mi sarkunkban jár minden nappal.