Tárgyak

Az országban, hol történetünk játszódik, a legbanálisabb tárgyak, pontosabban azok birtoklása, valahogy mindenki számára magától értetődő módon felértékelődött. Így például egy távoli (óceánon túli) és hivatalosan ellenségesnek minősülő országból származó leghétköznapibb tésztavágó fölötti sikertelen osztozkodás halálig tartó családi veszekedést eredményezhetett. De nemcsak az óceánon túli, hanem a szomszédos, hasonló politikai berendezkedésű, ezért barátinak minősülő országokból származó használati tárgyak is éppúgy emelték azoknak a családoknak a társadalmi rangját, amelyeknek a birtokában voltak.

 E javak birtoklásának tényét vagy módozatát – a nagyképűsködés vagy kérkedés leghalványabb gyanúját is elkerülendő – a büszke birtokosok persze a szerénység álcája mögé bújtatva hozták szomszédjaik tudomására. A magukban már jó előre felépített és többször is elpróbált-előadott, ezért retorikai szempontból kifogástalan elbeszélés természetes sodrába mintegy mellesleg, véletlenszerűen, mint lényegtelen – ám a történet hangulatának visszaadásában elengedhetetlen – epizódot szőtték bele a tulajdonképpen mindenki által várt és egyetértő, hallgatólagos-összekacsintó cinkossággal (esetenként csak) belehallott lényegi információt. Például: „A vámtiszt kérdésére, hogy van-e valami elvámolnivalónk (hivatalos megfogalmazásban: az előírások értelmében vámilleték kifizetésének kötelezettségével járó, így bejelentendőnek minősülő termék, jószág vagy árucikk), azt mondtam, nem, nincs semmi – hisz megérthetitek, nem mondhattam, ugye, hogy tessék: itt van a hajszárító meg a kávéőrlő. Ugye.” (Hadd egye a többit az irigység, hogy nekünk most már ezek is vannak odahaza – gondolta közben magában.)
Nos, ezen a helyen nemcsak a tárgyak, hanem az élvezeti- vagy luxuscikkek is hasonlóan fontosakká váltak. Egy fél kilogramm kávé vagy pár doboz (szinte mindegy, hogy baráti vagy ellenséges országból származó) cigaretta a többi fölé emelt bárkit. Holmi egyszerű csereügyletek tárgyaként, és hétköznapi halandók (általában egyszerű melósok) közvetítésével, ugyanaz a hozzávetőlegesen hat doboz bontatlan cigaretta keringett a településen belül a rendőrtől az orvosig, a hivatali alkalmazottól a párttitkárig – és majd’ minden „el lett intézve”. Egyszóval: fénykorát érte a barterezés.
A gyerekek világa ugyanvalóst hasonlított szüleikére. Mintegy kopírozta azt – csak az arányok változtak. Így például a hazai gyártmányú, hosszú nyergű és kecskeszarv kormánnyal bíró bicikli tulajdonosa messze a többi fölött állt – hiába volt amazoknak újabb, egy másik szomszédos (igaz, baráti) országból származó, ráadásul összecsukható bringájuk. Akinek ezen felül a már említett óceánon túli (szinte mesebeli és, tudjuk, ellenséges) országból származó – amúgy az ottani hajdani marhapásztorok szabványviseletét képező – nadrágja (vagy akár annak gyenge honi másolata) is volt, az méltán számíthatott legalább a bandavezérség tisztére. De hasonló kincs volt például egy, a nadrág hajtókájára akasztható kulcstartó a minél nagyobb, nem számít hogy használhatatlan, kulcscsomóval. Vagy egy-két kisméretű csapágy. De akár egy abban az időben használatos nagyméretű tévékészülékből származó kiégett lámpa vagy kondenzátor is megtette.
Érdekes módon ezek a felsőbbrendűséget és rangot biztosító javak nem is kellett feltétlenül, mindenki számára kézzelfoghatóan megmutatkozzanak – úgyis megtették hatásukat. Így történetünk hősének felsőbbrendűségét is egy, az adott körülmények között ritkaságszámba menő és ezért főként a gyerekek szemében meglehetősen értékes, kívülállókkal nem is feltétlenül megosztható élelmiszeripari termék biztosította – jelesül, egy tábla étcsokoládé. Persze nem akármilyen, hanem egy szomszédos (igaz, baráti) országból származó csokoládé. Amelyikben ráadásul egész mogyorószemek voltak, hősünk számára teljességgel felfoghatatlan módon belehelyezve.
A csoki – társadalmi státust, miegyebet biztosít(and)ó fontosságából kifolyólag – az őt megillető, egyébiránt családi széfként használatos helyen, a kredenc legalsó fiókjában volt tárolva, más családi ereklyék (úgymint a nagypapa állami kitüntetései, a gyerekek jó tanulmányi eredményeit bizonyító oklevelek, a szülők fiatalkori fényképei, stb.) közvetlen szomszédságában. Csomagolásának mélyvörösből bordó felé hajló árnyalata (no meg az aranyozott betűs felirat) szépen harmonizált a mellette elhelyezett, a szülőknek az ország egyetlen politikai formációjához való hű tartozását, a közös jövő építéséért kifejtett odaadó és áldozatos munkáját, stb. igazoló tagsági könyvecske színével és feliratával.
Hősünk – nevezzük Egonnak, bár történetünk szempontjából neve abszolút lényegtelen – nap mint nap végigtapogatta-simogatta a csokit: gyönyörködött színében, az aranybetűkben, hozzáérve pedig érezte a kemény kis mogyoródudorokat – és ez (annak ellenére hogy nem részesült különösebb vallásos neveltetésben) egyfajta, már-már misztikus (ösztönös, primitív) áhítattal, önnön, no meg családja, magasabbrendűségének mámorító érzésével töltötte el.
Az iskolában is (amúgy hatodikba járt, habár mondandónk szempontjából ennek sincs különösebb jelentősége) mindegyre felidézte a látványt – és a már említett szédítő érzés hihetetlen magabiztossággal, egyfajta metafizikai fölénnyel töltötte el. És ha addig néha – szenvedő arcot vágva – húzta a lábát, hogy a szembe jövő felnőttek arcára kiülő szánalomból vagy, ritkább esetben, a törődő kérdésekből: a személyére irányuló figyelemből töltekezzen – hát ez már szóba se jöhetett többé. Már nem volt erre szüksége.  Felemelt fővel, büszkén – majdhogynem peckesen – járt-kelt. Magabiztos volt. Tudva tudta – úgyis a többi fölött áll, hisz otthon, a kredenc legalsó fiókjában, ott van a mogyorós csokoládé. Ami a többinek persze (azaz remélhetőleg) nincs. Ezért a csokiból sugárzó erő és ragyogás őt, és csakis őt teszi felsőbbrendűvé.
És ez így ment heteken keresztül – boldog volt, harmóniában önmagával és gyermeki világával.
Mígnem egy napon az iskolából hazaérve és a kredenchez rohanva (mintegy rosszat sejtve) kihúzta a fiókot – a csoki ott volt ugyan, ám valami mégsem stimmelt. És amikor kezét a bordó papírra tette, elöntötte a hitetlenkedő döbbenet: a papír üres volt.
Az igazság rövid úton kiderült: testvére titokban, sunyi módon, napok óta a csokit ette. Nem egy-két kockát vagy a felét. Nem, az egészet.
A döbbenetet düh, majd fájdalom követte. No nem, nem az fájt, hogy nem evett a csokiból (az is, persze), hanem hogy ilyesmi megtörténhetett. Hogy így átverték. Hogy világa felsőbbrendűsége, magabiztossága, metafizikai fölénye stb. – mindez örökre oda. Hogy itt akkor már bármi megtörténhet.
A düh és fájdalom hamar elmúlt, ám a hitetlen döbbenet és a megsérült bizalom zavarodottsága élete végéig sosem tűnt el a szeméből egészen.