Temesi Ferenc: Bartók

Csángómegszállás

(részlet a Bartók című regényből)

Ez az év is jól kezdődött. A tavalyi, „rendes polgári influenza” középfülgyulladással és a dobhártya felszúrásával zárult. Zeneszerzőnél nem tréfa. 1919. januárjában B. torokgyulladást kapott. Bár nem kért.
A hosszú, néma éveket követtő március 23-i koncertje elmaradt. Nem derülhetett ki, hogy B.-nek már nem, a publikumnak még nem tetszenek a művek.
21-én ugyanis kikiáltották a tanácskommünt. Ennél jobb ötlet nem akadt, hogy darabokra szakítassék Nagy Magyarország, elveszítve területének kétharmadát. A csehek elfoglalták a Felvidéket, és ezzel a Mamát Pozsonyban – a levélkapcsolat megszakadt.

 Az oláhok Erdélyt özönlötté el, a szerbek Délvidéket s B. szülőfaluját is. Bár arra az oláhok is igényt tartottak. B. azt írta román barátjának, Busiţia Jánosnak: Mi lesz a román-magyar barátsággal? (Tényleg, mi lett vele? Látta azóta valaki?)

B. arra fordította erejét, hogy megmentse a rekvirálás alól négy szobás, rákoshegyi házukat. Kapott is mentesítő okiratot egykori, pökhendi tanítványától, a véreskezű népbiztostól, Lukács György elvtárstól. De közben egy zajos tót parasztcsalád foglalta el a melléképületet, ahol B. nyaranta dolgozott. Adj a tótnak szállást, kiver a házadból. B.-ék értékesnek vélt dolgaikat kezdték apránként Pestre szállítani.
Közben B.-nek a kijárási tilalom és az állandó igazoltatás miatt papírt kellett szereznie. Kunfi, a volt villanyszerelő, népbiztos adott neki. A papíron az állt, hogy „Bartók Béla a fenti népbiztosság hivatalnoka.” Ez nem volt igaz, viszont hatott.
Az ifjabb Béla azt írta a Bécsen át a nagyanyjához eljuttatott levelében:
„Mi mind jól vagyunk. Apuka és Anyuka nagyon vígak. (Nem diktálták ezt a levelet?) Sok lisztünk van és nagyon jó kenyeret eszünk, 48 tojásunk és sok fánk van, 13 csirkénk, 3 karácsonyra tojni fog.”
És akkor még a B. húgától érkezett vágott disznóról nem is szóltunk.
Közben készült „A csodálatos mandarin” partitúrája. Lengyel Menyhért pantomimjének szövege 17-ben jelent meg a Nyugatban. Bartók, mint a feleségről való rokonok helyesen megállapították: nem csinált semmit, csak ült az asztalánál, és komponált. Micsoda férj az ilyen!
Egy interjúban B., aki a zenei diktatúra tagja lett,  elmondott valamit a terveikről.
„A népiskolákban 3 éven át kötelező énekoktatásnak kellene lenni, amely felölelné a lapról éneklés, az egyszerű dallamok lekottázásának tanítását is.”
A pantomimról így szólt:
„Közben Lengyel Menyhért egy darabját zenésítem, amelynek a címe: A csodálatos mandarin. És hallgassa csak, milyen csodálatosan szép a tartalma. Egy apacstanyán három apacs kényszerít egy szép fiatal lányt, hogy csábítson fel férfiakat magához, akiket ők aztán kirabolnak. Az első egy szegény legény, a második se különb, de a harmadik egy gazdag kínai. A fogás jó, a leány tánccal mulattatja, és a mandarinban felébred a vágy, a szerelem hevesen fellobban benne, de a leány irtózik tőle.  Az apacsok megtámadják, kifosztják, a dunyhába fojtják, karddal szúrják keresztül, mindhiába, a mandarinnal nem bírnak, szerelmes és vágyakozó szemekkel néz a leányra. Az asszonyi invenció segít, a leány eleget tesz a mandarin kívánságának, mire az holtan, élettelenül terül el.”
De meg is lett az eredménye: júniusban, egykori tanára, Thomán István budai villájában, baráti körben megvolt a bemutató zongorán. A valódi premierre kicsit várni kellett, mert kétszer (31-ben és 41-ben is közvetlenül a bemutató előtt) betiltották. 45-ben, két és fél évtized után, jött el az ideje.
Áprilisban vörös terror ide vagy oda, létrejött az elhalasztott koncert. Egy bizonyos K. Z. (vajh ki lehet ő) így írt róla:
„Bartók Béla szerzői estéje. Kilenc évnek kellett eltelnie, míg Bartók újra a közömbös koncertközönség elé léphetett egy estével. Ezalatt új művek hosszú sorát fejezte be, melyek az elébük tévedt zene- ,,barátokból" rémületet, a meg nem értő
és rosszakaratú újságkritikákból frivol élcelődést vál
tottak ki, szerzőjüknek gúnyt és üldöztetést hoztak.
Ő pedig a biztos ösztön zavarhatatlanságával haladt
tovább a maga útján. Visszatekintve, ma már jól
látszik, hogy a munkái: egy lassú, egyelőre kevesek
benő végbement lelki átváltozásnak hű krónikája, bennük bontakozik ki az új élet, amely csak most kezd hasonlóra találni sokakban. Nincs most itt az ideje az élettől, explozív feszültségtől duzzadó művek kritikus latolgatásának. De bizonyos, ha majd egyszer eljön a nagy számadás: ott lesznek a kevés igaz, legigazabb értékek közt, amelyek alapján Magyarország létjogot követelhet a civilizált világban.”
Húha!
És a tervek, levelekből:
…A mostani múzeum keretén belül felállí¬tandó önálló zenei folklór osztály létesítése. Ennek én lennék a vezetője, tisztviselők lennének Lajtha, segédtisztviselők Márta és még egy asszony, ezen¬kívül egy gépírónő, ás egy-két szolga. De az is tehet, hogy - egy, már lefoglalt palotában, a Margit-rakparton (a budai Lánchíd-hídfőhöz közel), kap helyet az Új zenei osztály, amelynek földszintjén volna „igazgatói" lakás is. Ebben az esetben behurcolkodnánk.
Dohnányi, én és Zoltán, Reinitz mellett mint politikai zenei megbízott mellett tanácsadókként zenei direktóriumot alkotunk (mi hárman persze nem mint politikai, hanem mint szakzenészek). Ezzel a működésünkkel sok súrlódás jár, egyrészt a zenei „szakszervezettel", másrészt fölfelé, úgy hogy már le is akartunk egyszer mondani. Reinitz vagy 3 hete Bécsbe ment, és most nem tud úgy látszik visszajönni; semmi hír sincs róla. Persze óriási zenei reformok készülnek de túl nyugtalan a politikai időjárás, nem lehet eléggé jól és alaposan dolgozni. Nagy baj most Reinitz távolléte is, ő volt egyike a keveseknek, aki jogosulatlan és tehetségtelen előreiramlásokat mindeddig meg tudott akadályozni. Szidják is érte a zenei szakszervezetek, mint a bokrot.
Reinitznek esze ágában sem volt visszajönni Bécsből, nem akarta bitófán végezni, a kommün elbukott.
A királyi oláh hadsereg átlépte a Tiszát, elfoglalta és kifosztotta a vörös Budapestet. Szerettek volna végleg berendezkedni, de azért ez már az antantnak is sok volt.
És ekkor csoda történt.
A királyi román megszálló csapatok hat katonája zörgetett a rákoshegyi kapun:

Adjon Isten jó napot! Bémehetünk?, kérdezte az egyikük.

Gyüjjenek bé. Hát maguk hunnan gyüttek?, kérdezte B.

Münk Moldovábul, Bákó mellül. Csángómagyarok vagyunk.

Azt hallom. Kerüljenek beljebb.

Mindjárt került étel, ital az asztalra.

Mit jelent az, hogy csángó?, kotnyeleskedett közbe a fiatal feleség.

Münk es székelyek vónánk, csak elcsángáltunk a Kárpátokon túlra. A madéfalvi veszedelemvel egy időbe’, akkor. Kicsapongtunk, na. De ha borra, ételre mondják, azt értik rajta, hogy disznyónak se való.

B. persze megénekeltette mindet. Ha Moldvába nem engedték, eljött hozzá Moldva:

Ideki a csenderbe / Szegfű termett kenderbe / Gyere rózsám szedjük le / Köss bokrétát belőle…

Ez székely nóta.

Münk es azok vónánk.

Na jó. Hát kend?

„…Lehajú’tak a ződ ágak / Lehajútak a ződ ágak / Azok es engem sajná’nak… Zöldpántlika könnyű gúnya / Mer’ azt a szél könnyen fújja /… Kerpa guba nehéz gúnya / mer azt a bú fődig nyomja…

Én vagyok az aki nem jó / Fellegajtó nyitogató / Nyitogatom a felleget a felleget / Sírok alatta eleget / Ha te ha…

…Hogy szakasztott lenne / minden szegény legény / Minden szegény lejány.

Egész kis gyűjtemény kerülközött a végére ebből. Legközelebb csak 38-ban, az eucharisztikus kongresszusra érkezett két csángó asszonyt énekeltethette meg B. a rádióban, a bosszútól tartva nevük elhallgatásával.
Nem tudnának valami mesét is, kérdezte Márta, s az eperpálinkából is töltött a beszállásolt vendégeknek.

Vót egyszer egy öreg egy bábával, s olyan szegények vótak, hogy nem vót, mire igyanak vizet. Olyan kicsike házik vót, hogy mikor ment a disznyó a tőtösön, bélátott az ablakon…
Az a dallam, a nem nyelvújított, eredeti szókincs! Valóságos zene volt B. füleinek.
Jött a román tiszt, arca, szeme kifestve, a szája rúzsos. Bartók megkérdezte:

Parlez-vous français, monsieur le lieutenant?

En peu.

Tiszt elhárítva. Pedig ő szerinte elmagyarodott románok valának ezek a derék székely parasztok. A hátralévő időben nem volt olyan munka a háznál, amit el ne láttak volna a román mundérba öltöztetett magyarok. B. szíve meg csak derült. Ilyen szólásokat hallott:

E’szövődött a nap.

Fátyolfelhős, azt jelentette csángóul.

Szilveszterkor B. megcsúszott a havas utcán, beverte a fejét. A felesége és fia húzták haza szánkón. Ez az év is jól végződött.