Halálhíradó

Azt hiszem, leírtam mindent, amit tudtam. A többi pedig már nem rám tartozik, s csak elképzelni tudom, ami a szavak után következett azon a fenyőillatú, félhomályba vesző úton. Nem igaz, hogy nem lehetett volna másképpen is, ám ahányszor csak válaszúthoz érkeztem, mintha valami láthatatlan kéz vezetett volna tovább abba az irányba, amelyről akkor balgán azt hittem, én szemeltem ki. Előző életem nagy része azonosíthatatlan álomfoszlányok kusza szövedékeként burjánzik bennem. Mikor leültem írni, már csak néhány olyan eseményre emlékeztem, amely mély nyomot hagyott bennem, s most, hogy újraolvasom ezeket a sorokat, immár kívülről látom mindazt, ami az írás tanúsága szerint ezzel az idegennel, velem megesett.

Nem tudom hát, hogy ki vagyok, s csak e kapkodva leírt képtelen történet hitelére hivatkozhatom... Egy évvel ezelőtt mintha csoda történt volna. Akkor, a változások idején a heveny lelkesedési járvány egyik napról a másikra szinte mindenkit megfertőzött. Azokban a zavaros időkben sokan gondolták azt, hogy újrakezdhetik életüket. A káosznál talán csak az emberek lázas bizonyítási akarása volt nagyobb. A tanácsháza díszes folyosóin csak úgy nyüzsögtek az egymást túllicitáló, önjelölt próféták. Szegény, nosztalgiára hajlamos, monarchiabéli hivatalnokok fantomjai, kik a túlvilági átszervezések miatt nem kerülhettek föl a mennybéli közigazgatásba, az ódon épület cikornyás oszlopfőihez lapulva bizonyára zavartan szemlélték az alant hullámzó tömeget, és sóvárogva gondolhattak a diszkréten surranó vagy bőrfoteljük mélyén mélán kuksoló aktivista elvtársakra, kik egymás hegyén­hátán csak nemrég szökdöstek ki az épület hátsó fertályának földszinti ablakain, nem hagyva maguk után mást, mint import cigarettáik füstjének fanyar illatát.

Újságíró voltam. Agyoncenzúrázott, önmaga előtt is titkolózó beszari firkász, aki valódi cinizmussal és hamisított orosz vodkával gyógyítgatta céhbeli becsületén esett sebeit. Lehet, hogy váltanom kellett volna sürgősen nekem is, kihasználva a kedvező konjunktúrát, mint ahogy környezetemből többen is tették, kik a váratlan lehetőséggel élve nagyot dobbantottak, s fegyelmezett, szürke szocialista állampolgárokból mindentudó közéleti személyiségekké vedlettek át, pimasz magabiztossággal sütkérezve újdonsült hatalmuk növekvő aurájában. Én azonban a változó világ csábításainak hősiesen ellenálltam. A helyi lap munkatársaként hallani sem akartam másfajta hivatásról, s a rajtunk végigsöprő szabadság bódító szelétől megrészegülve igyekeztem bepótolni hajdani mulasztásaimat. Hihetetlen hetek következtek. Végre kedvemre írhattam mindarról, amiről addig álmomban sem mertem. Folytatásos riportot a diktatúra áldozatairól, maró politikai pamfleteket a letűnt rendszer embertelenségéről, megható megemlékezést elhallgatott nagyjainkról. Nemcsak mi, újságírók lelkesedtünk akkoriban a „szabad sajtóért", hanem olvasóink is. Az emberek ölszámra vásárolták a különféle kiadványokat, s lelkiismeretesen végigböngésztek mindent. Igazi édeni állapotok uralkodtak akkoriban a médiában.
Aztán néhány hónappal később, egy hűvös júniusi reggelen a főszerkesztő érdes hangja fölriasztott álmunkból.
– Nem veszik az újságot, fiúk ­ recsegte. ­ A felét sem tudtuk eladni a múlt havi számoknak. Alábbhagyott az olvasói láz...
– Képtelenség, gyerekek ­ kontrázott Sólyomszem, az angyali természetű korrektor.

– Nekünk vannak a leghűségesebb olvasóink ötven kilométeres körzetben.
– Papír, nyomdaköltség, bérek ­ ragozta rendületlenül a főnök. ­ Valakinek a hónunk alá kellene nyúlnia, hogy talpra tudjunk állni, különben hamarosan lehúzhatjuk a rolót ­ nézett el töprengve a fejünk fölött, s a hirtelen beálló csöndben mintha a Paradicsom kapujának nyikordulását hallottam volna a hátam mögött.
A következő elszámoláskor már csak töredékét kaptam sziklaszilárdnak hitt fizetésemnek, s azzal vigasztaltak, hogy legközelebb ennyit sem adnak.
– Keressetek valami testhez álló szakmát, fiúkák ­ duruzsolta Böbe, a kövér könyvelőnő ­, ha nem akartok a drámai körülmények közt elpatkolt újságírók névsorára fölkerülni. Menjetek éjszakai inasnak valamelyik, egyelőre még álcázott kupiba. Annyi van belőlük... Ez a meló passzol leginkább a kiselejtezett értelmiségihez ­ tanácsolta szendén mosolyogva.
Siralmas idők következtek. Úgy lengtünk a semmi fölött, mint légtornász, aki produkció közben ráeszmél, hogy biztonsági öve kikapcsolódott. Viccelődtünk, jópofáskodtunk ugyan, eljátszottuk még szokásos szerkesztőségi jeleneteinket, ám közben zakatoló szívvel folyvást a zuhanásra vártunk. Közben heti két számra csökkentettük a megjelenést, kivettük a belső oldalakat, karcsúsítottuk a kulturális rovatot, s émelygésünket leküzdve megpróbáltunk minél több apróhirdetést lehozni.
Lassan túlélési stratégiánk minden ötletét fölemésztettük már, amikor egy valószínűtlenül forró nyár végi délutánon váratlan dolog történt. A szerkesztőségi szobában ültem egymagam, a nyitott ablak előtt, s a kánikulában elmozduló körvonalakat igyekeztem éppen lankadó szorgalommal a helyükre igazítani, amikor energikusan kopogtattak az ajtón.
– Némi kezdő tőkére lenne szükségem, hogy előnyös pozícióból startolhassak az üzleti életben ­ vigyorgott rám lenyűgöző őszinteséggel a belépő férfi.
Előbb válaszra sem méltatva egyszerűen ki akartam dobni, ám amint végignéztem a kétméteres, fölém tornyosuló alakján, melyen körülbelül százhúsz kilónyi súly oszlott el, tekintélyes kitüremkedéssel a hasi tájékon, elment a kedvem e látványos, ám felettébb kockázatos megoldástól.
­ Csak a következő számban tudjuk az apróhirdetését közölni, ha erre gondol ­ hárítottam el joviálisan közeledő evezőlapátnyi kezét.
­ Ki beszél itt ilyen pitiáner dolgokról?! ­ nyerített föl, s a hatás kedvéért szeme fölé
ellenzőt formálva monumentális tenyerével, lassan körbehordozta tekintetét az irodában.
­ Herceg vagyok ­ mondta aztán laza eleganciával, s oly otthonosan terpeszkedett el a helyiség egyetlen, valaha jobb időket látott műbőrfoteljében, hogy szégyelltem megkérdezni: családja feudális csökevényével dicsekedik­e, vagy csak egyszerűen a vezetéknevét pottyantotta elém.
– Nem baj, majd csak kigyógyul belőle ­ sütöttem el kínomban az olcsó poént, csak
hogy valamit mondjak.
– Látom, egy hullámhosszon sugárzunk, faszikám ­ heherészte, s nagylelkűen elém
tolta a zsebéből előkotorászott tökmagos zacskót. ­ Lefogadom, frankón kijövünk majd egymással. ­ Most pedig hadd térjek látogatásom céljára ­ csillant meg a tekintete. ­ Ezer ötletem van. Tele vagyok zseniális programokkal. Csak elő kell hívni
őket ­ bökött homlokára. ­ Tudod, enter, kecc, ennyi az egész, és máris dőlnek az extra gondolatok az agyamból.
 – Hát persze ­ néztem rá bárgyún, s titokban abban reménykedtem, hogy a tébolyda szolgálatos mentőalakulata még idejében a nyomára akad ennek a szabadon kószáló, közveszélyes őrültnek. ­ Miről is lenne szó, kérem?

­ A lapotokról ­ sercintette a soros tökmaghéjat utánozhatatlan művészi tökéllyel a padlóra. ­ Erről a kipurcanófélben lévő kisvárosi förmedvényről.
– Mi bajod az újságunkkal?! ­ támadtam rá reflexből, s csak a kérdés koppanása utáni kínos csendben tudatosult bennem, hogy önkéntelenül visszategeztem ezt a kóros önbizalomban szenvedő alakot.

– Ezt nevezitek ti újságnak?! Röhögnöm kell ­ hajolt felém gúnyosan. ­ Hiszen minden szavát pókháló lengi be. Tudod, mi ez? Hírtemető. Az olvasót a ma érdekli, a körülötte zsibongó élet, nem holmi lírai magömlések, hogy az érthetetlen idézetekkel megspékelt filozofikus meditációkról ne is beszéljünk. Az embereket a tettek izgatják, a szenzációs hírek, a váratlan eseményekről szóló friss tudósítások...

– Mégis miről írhatnánk ebben az unalmas városkában? Nem varázsolhatjuk ide New York­ot ­ szakítottam félbe ingerülten vizsgaelőadásnak szánt drámai monológját. ­ Eltévesztetted a címet, pajtás...

– A bűnről. Ez az igazán érdekes olvasmány. A natúr gonosztett direktben, mindenféle morális kencefice nélkül. Csak úgy feketén-fehéren. Érted már, barátom?! – emelte föl szónokiasan a hangját. – Jóistenke kertjében ez a legszaporább palánta. Csak nyitott szemmel kell járkálni az ágyások között, s még ebben a jelentéktelen s ártalmatlannak tűnő kisvárosban is annyit találtok belőle, hogy nem győzitek majd leírni – vigyorgott bíztatóan. – A gyilkosságok a legizgalmasabbak, az emberi gonoszság műremekei. Meglátod, hogy az ezekről tudósító írásokat fogják a jámbor olvasók a leghamarabb s legmohóbban elolvasni – folytatta egyre jobban elragadtatva önmagától. – S azt se feledd, kiskomám, hogy csak azt lehet pontosan leírni, ami a jelenben történik! Az idő s az emberek gyarlósága ugyanis elfedi a tényeket.
– S mégis, hogy képzeled ezt? – próbáltam sarokba szorítani.
– Hát nem ezért jöttem én ide?! – üvöltött föl diadalmasan. – Szakértője vagyok e területnek. Úgy ismerem a bűn természetrajzát, mint fektéző a dollár árfolyamát – kacsintott felém cinkosan. – Látom az emberekben, akár röntgenen keresztül a kóros elváltozást. A melónak ezt a részét nyugodtan rám bízhatod. Én leszállítom neked a témát, te meg megírod. Nekem pedig mint külső munkatársnak adsz, mondjuk, 25%-ot hó végén a fizetésedből. Meglátod, hamarosan megoldódnak az anyagi gondjaitok.
– Megegyeztünk – bólintottam gépisen. Nem sokra fogsz menni azzal a pénzzel, mint ahogy én sem a „ragyogó ötleteiddel”, gondoltam, miközben elbúcsúztunk egymástól.
Néhány nappal később éppen a büfébe igyekeztem, amikor utánam kiáltottak, hogy valaki keres telefonon.
– Szevasz, kolléga – hallottam a vonal túlsó végéről az ismerős hangot. – Megvan az első esetünk. A címet és a részleteket megtalálod a szerkesztőség postaládájában. A te nevedet írtam a borítékra… Nem nagy ügy, kezdetnek azonban ez is megteszi – hadarta szinte bocsánatkérően, és elköszönt.
A szerkesztőségben a jelek szerint rajtam kívül még senki sem hallott a dologról. Két kollégám a fülét piszkálva a régmúlt időkön merengett, a harmadik pedig keresztrejtvénye fölött mélázgatott.
Félórán belül, az utasításnak megfelelően, a helyszínen voltam. A koszos lepedőbe fogott öregasszonyt éppen akkor cipelték ki a gangra, s a vizeletszagú lépcsőfeljáró elé fektették. Körülöttem izgatottan sugdolóztak a szomszédok. A belső udvaron végigsurranó szél szétteregette az összegubancolódott ősz hajszálakat a megjegesedett tekintet fölött.
– Takarják le már valamivel, az Isten szerelmére, takarják már le! – könyörgött el-elcsukló hangon egy tarka pongyolás fiatalasszony előttem. – Hát nem látják, milyen dühösen néz minket?
Minden úgy volt, ahogy Herceg szabályos, kerek betűivel akkurátusan följegyezte a kartotékra. Az elhanyagolt, központi bérház, az odúként sötétlő földúlt konyha, az alvadt vérnyomok a vénasszony fonnyadt, fehér hasán. Uzsorakamatra adta ki a pénzét. Ezért ölték meg, s néhány liter pálinkáért. Két tizennégy­tizenöt év körüli sunyi ábrázatú fiú surrant ki a kapun nem sokkal a tett elkövetése után ­ állt a papíron.
Miközben Herceg titkos és titokzatos közreműködésével megírtam első bűnügyi tudósításomat, hatásos mondatokkal fűszerezve pontos megfigyeléseit, összefüggő, drámai történetet szőve a tények köré, mind az motoszkált bennem, vajon hol lehetett ő a bűntett elkövetésekor, s honnan tudta mindazt előre, amire a rendőrség csak a későbbiek folyamán derített tényt, ha nem tartózkodott a tett helyén. Hiába érdeklődtem a lakóknál, akik első ijedtségük múltán immár fontosságuk tudatában „nyilatkoztak a sajtó képviselőjének", senki sem látta az általam leírt férfit a környéken. Még az is megfordult a fejemben, hog ő követte el a gyilkosságot, s rejtekhelyén tökmagot ropogtatva nagyokat röhög most rajtunk. Gyanakvásom ellenére, a cinkosság kockázatát vállalva ismeretlen szemtanút jelöltem meg információim forrásaként, s közöltem a két gyanúsítot személyleírását is.
A várost megrázta a különös kegyetlenséggel elkövetett gyilkosság híre. Mondanom sem kell, hogry hetek óta először rekordidő alatt elfogyott a bűntényt rikító szalagcímmel világgá kürtölő lapszám. A szerkesztőségben tomboló nagy eufóriában csak én borzongtam meg, amikor néhány nappal később letartóztatták a két kamaszt, akik a legcsekélyebb megbánás nélkül vallották be tettüket. Magának való, kapzsi vén tyúk volt, még azt a kicsi pálinkát is sajnálta tőlük, jelentették ki egybehangzóan.
­ Jó volt az írásod ­ hívott föl néhány nap múlva Herceg. ­ Bár imitt­amott még ráfér a csiszolgatás a stílusodra. Gyakorlat teszi az embert. Valami azt súgja nekem, hogy jó csapat leszünk.
­ Én inkább kiszállnék. Túl rázás a magamfajta kis kaliberű firkásznak ez a műfaj ­
tértem ki dicsérete elől. ­ Nem bírja a gyomrom...
­ Ugyan már, kishaver ­ mordult föl ingerülten, mint akitől el akarják venni a kedvenc játékszerét ­, te beszélsz gyomorrontásról?! Te, aki éveken át lélek és írás szabadságáról ábrándoztál, s közben nem átallottad a legundorítóbb hazugságokkal traktálni olvasóidat?!
­ Úgyis tudta mindenki, hogy mi az igazság ­ vágtam vissza megbántva. ­ A sorok között összekacsintottunk.
­ Most meg az olvasókra akarod kenni saját, egyéni felelősségedet. Jellemző... Látod, ez a te igazi nyavalyád. Annyit hazudoztál már, hogy magad is beveszed, amit mondasz. Ezért nem tudsz most mit kezdeni a valósággal. Mert a világ nem mellébeszélők agyában született. S bizony nehéz szembenézni vele, hát még leírni úgy, amilyen ­ magyarázta dühösen. ­ A következő gyilkosság információit különben a szokásos helyen találod ­ figryelmeztetett. ­ A pénzt tedd majd ugyanoda! Jó szórakozást! ­ búcsúzott el gúnyosan, anélkül, hogy megkérdezhettem volna, mi a trükkjének a titka.
Ezután már csak egyszer beszélgettünk egymással. Kapcsolatunk a lényegre korlátozódott: ő elküldte a kartotékot a soron következő bűntényről, én meg rohantam a helyszínre, hogy a mindig pontosnak és hitelesnek bizonyuló adatok alapján megírjam a sztorimat. A későbbiek során többé már nem egyeztettem a papíron szereplő adatokat a helyszíni valósággal, annyira megbíztam Herceg információiban. A „tiszteletdíjat" pedig megállapodásunk értelmében á postaládában hagytam, ahonnan ő aztán észrevétlenül kicsempészte.
Eleinte azzal álltattam magam, hogy csupán ideiglenesen, az újság érdekében vállaltam el ezt a hátborzongató feladatot, ám amikor két hónap múlva a helyi tanácsnak köszönhetően megoldódtak anyagi problémáink, s a város közszolgálati lapjának munkatársaként már nem kellett attól tartanom, hogy egyik napról a másikra az utcára kerülök, elszánt fogadkozásaimat feledve folytattam immár állandó rovatot kiérdemelt bűnügyi sorozatomat, a Halálhíradót. Talán túlságosan is hozzászoktam az iszonyat látványához, vagy nehezemre esett volna lemondani növekvő népszerűségemről, magam sem tudtam már.
Különben is minden a feje tetejére állt abban az új világban, amelyet olyan nagyon vártunk már, hogy lassan kezdtük azt hinni, nem érjük meg az eljövetelét. Városunkban, mely jámbor, erkölcsös természetéről híresült el a századok folyamán, elszaporodtak a törvénybe ütköző cselekedetek. Nem múlt el éjszaka, hogy ne törtek volna be valamelyik üzletbe. Napközben a forgalmasabb helyeken magas szakmai képzettségű zsebmetszők kamatoztatták tudásukat. Arról nem is szólva, hogy a lakosság már­már biblikus jóhiszeműsége mágnesként vonzotta a szélhámosokat, akik márkás gépkocsit, külföldi munkalehetőséget, különféle csodaszereket ajánlva játszi könnyedséggel kopasztották meg klienseiket. A toplistát természetesen a gyilkosságok vezették. Szinte minden héten elkövettek egyet. Mintha az elmúlt időszak sovány statisztikáját szégyellték volna a gyilkosok, arra törekedve, hogy legalább e területen elérjük a vadnyugati színvonalat. Az emberek rászoktak az erőszakra. Egy idő után már magától értetődőnek találták, a világ természetes rendje szerint valónak, hogy havonta három­négy erőszakos haláleset szerepeljen a lapban.
Mintha megrendelésre szállítanák neked ezeket a szörnyűségeket, rosszmájuskodtak kollégáim, akik közül néhányat szemmel láthatóan zavart írásaim sikere. Mennyibe kerül egy zaftos, extrákkal ellátott gyilkosság, bosszantottak. E mindennapossá váló szurkálódásokon kívül más is zavart, valami homályos lelkiismeretfurdalás-féle, hogy megbocsájthatatlanul könnyen írok a rettenetről. Ehhez bizonyára az is hozzájárulhatott, hogy nem ismertem személyesen az áldozatokat, s a kartotékok már kész tények elé állítottak. Egy nagyváros kiterjedt betondzsungelében talán évekig eljátszhattam volna a szenzációt vadászó riporter el nem kötelezett szerepét, aki a tetthelyre érkezve az egyetemes emberi részvét távolságtartó perspektívájából szemlélheti a tényeket, s csupán annyira sajnálja a meggyilkoltakat, amennyire azt a felületes, könnyen felejtő közvélemény elvárhatja tőle. Pedig balgaság volt abban a tévhitben ringatózni, hogy csupa idegen áldozattal lesz dolgom. Egy ilyen kisvárosban, mint a miénk, előbb-utóbb ismerőssel találkozik az ember, s nemcsak a főtéri kávéház teraszán, hanem a bűnügyi rovatban is. De hogy éppen Kármen legyen az első, egyszerűen nem hittem a szememnek. Talán azért, mert minden pozícióban elképzelhető volt, kivéve az áldozatéban. Azon a szeptemberi napon, két hónappal ezelőtt, amikor kézbe vettem Herceg újabb küldeményét, éppen az egy héttel később esedékes víkendemet tervezgettem, s az járt a fejemben, hogy a keményen végigkulizott nyári időszak után végre megszabadulhatok, ha csak rövid időre is, a hétköznapi gondoktól, és negyvennyolc órán keresztül élvezhetem hétvégi vityillóm csendjét, melyet a fenyők között bújócskázó szél s a madarak hangja még teljesebbé varázsol. Képzeltben már ott jártam a gyantaillatú zöld félhomályban, amikor a borítékból kiesett leendő áldozatom fényképe. Rögtön fölismertem, bár az elmúlt négy-öt év eléggé átsminkelte az arcát. Gyönyörű lány volt, lélegzetelállítóan szép. A gimnázium minden magát hímkategóriába soroló egyede legalább egyszer halálosan szerelmes volt belé. És az a néhány szerencsés fiú, akiknek megengedte, hogy lőtávolra megközelíthessék, himnuszéneklő szerzetesként áradozott a nem remélt trófeáról. Ő volt az, aki egy éjfélig tartó diszkó után királynői szeszélyének engedve, nagy szakértelemmel bevezetett a testi szerelem mágikus tudományába. Hosszú időn át álmodoztam még azokról a felejthetetlen percekről, amikor a sétatéri gesztenyefák lombsátora alatt fölém hajolva, végtelenül gyöngéden s édes könyörtelenséggel megfosztott végre szüzességemtől. Érdemein mit sem változtatott, hogy pontosan egy hét múlva, ugyancsak a diszkóban, miután néhány szerelmes trágár szó kíséretében még egyszer szenvedélyesen összeharapdálta a szám, a tánc végét sem várva meg, örökre elhagyott.
A kartotékon a halál neme rovatban öngyilkosság állt. Két doboz altató konyakkal. Mielőtt még végiggondolhattam volna, hogy mit és miért teszek, a telefonhoz rohantam. Egy örökkévalóságig tartott, amíg fölvették a kagylót.
– Ki az? – szólalt meg egy fáradt női hang. – Most ne zavarjon! Hát már sose hagyják békén az embert…
– Hála Istennek, élsz! – sóhajtottam föl megkönnyebbülve. – Ha valamit bevettél, hányd ki azonnal! Még nem késő – könyörögtem. – Meglátod, minden rendbe jön…
– Honnan tudtad? – élénkült meg a hangja. – Senkinek sem árultam el.
– Az most nem számít – hadartam. – Tedd, amit mondtam! Ha jó leszel, elárulom majd, hogy honnan tudtam.
– Hát persze – kacagta el hirtelen magát. – Tudod, nagyokos, még csak a második tablettánál tartok, de ha ilyen szépen kérsz, lemondok egyelőre a túlvilági vízumról. Köszönöm, hogy gondoltál rám. Mit szólnál egy kis továbbképzőhöz, sárkányölő lovagom – duruzsolta, s mielőtt letette volna, mintha ajkával érintette volna a kagylót.
Aznap már semmihez sem volt kedvem. Végtelenül kimerültnek éreztem magam. Megmentettem egy emberi életet, visszhangzott bennem, anélkül, hogy igazából fölfoghattam volna, mi is történt tulajdonképpen.
– Mit szólsz Kármenhez? – fogadott másnap reggel a szerkesztőségben Sólyomszem. – Szegény, milyen szép csaj volt, s milyen ronda vége lett – mormogta, s tűnődve végigsimított lenge szakállán.
– Miért, mi történt vele? – meredtem rá, s éreztem, amint a verejtékcseppek szépen libasorban megindulnak lefelé a hátamon.
– Hogyhogy?! Hát te még nem tudod? Te, aki mindig olyan napra készen állsz a hullastatisztikával?! – kapta föl hitetlenkedve a fejét. – Az egész város erről beszél már… A fürdőszobában találtak rá holtan. Beleverte a fejét a WC-kagylóba. Azt mondják, a saját hányadékában fulladt meg… – ingatta ikon-fejét elmélázva.
Egész délelőtt dermedten ültem az íróasztalom előtt, s tehetetlenül hallgattam, amint társaim kéjesen borzongva újabb és újabb részletekkel egészítették ki a tragédiáját. Hogy altatós dobozt találtak mellette a földön, hogy pokollá tette új pasasa életét, hogy valami összegyűrt búcsúlevélféle volt a szemétkosarában, hogy már többször fenyegetőzött azzal, hogy megteszi…
Még akkor is társaim fontoskodó beszéde visszhangzott fülemben, amikor már rég egyedül ültem a szobában. Kinyitottam az ablakot, s egy ideig a kihalt utcát figyeltem, majd visszaültem a helyemre, s mindenre elszántan tovább várakoztam. Tudtam, hogy el fog jönni, meg mertem volna esküdni az életemre.
Már sötétedett, mikor kinyílt az ajtó.
– Csalódtam benned, pajtás. Keresztbe akartál nekem tenni – lépett be Herceg, s mielőtt szóhoz juthattam volna, a fotelba huppant.
– Azért jöttél, hogy kioktass engem? – öntött el hirtelen a harag. – Gyilkos!
– Ugyan már – malmozott zavartan az ujjaival. – Jól tudod, hogy én nem gyilkos vagyok.
– Majdnem sikerült megmentenem azt a lányt – folytattam egyre hangosabban.  – Miért kellett meghalnia?
– Rajta volt a kartotékján. Vagy nem olvastad? – mutatott az asztalomon heverő iratcsomó felé. – Érzelmileg labilis volt. Már többször is megpróbálta, s most szépen elaludt volna, ha nem zavarod össze.
– Ismertem, valamikor szerettem őt…
– És akkor mi van? – nézett rám mérhetetlen gúnnyal. – Hidd el, azokat a számodra csupán megírható témát jelentő ismeretleneket is szerették. Minden ember ismerőse valakinek, minden embert szeret valaki.
– Nem lehetett volna kivételt tenni? Beavatkozni?
– Teljesen elment az eszed – rezzent össze. – Mit gondolsz, mi történne? S hányszor kellene közbelépni, hogy mindenki kívánsága teljesüljön… Nem, ez lehetetlen – rázta meg a fejét. – Minden összezavarodna, szétfolyna. Megszűnne a világ rendje.
– Mégis mit vártál tőlem? Hogy ölbe tett kézzel üljek?! – néztem farkasszemet vele.
– A te dolgod az lett volna, hogy leírd, ami van, nem pedig kontár módjára hozzámatatni ahhoz a szerkezethez, aminek a működését nem érted. Azt hiszem, túlértékeltelek – tápászkodott fel a fotelből. – Isten veled, cimbora! – nyújtotta felém a kezét.
– S most csak úgy egyszerűen lelépsz, mint aki jól végezte dolgát. Vidd a kezed innen!
– Igazad van, majdnem elfelejtettem ezt odaadni neked – húzott elő a zsebéből egy megsárgult, gyűrött borítékot, s gáláns mozdulattal az asztalra dobta. – Azért, ugye, még barátok maradunk? – vigyorgott rám vissza az ajtóból, s mielőtt megmozdulhattam volna, kilépett a szobából.
A borítékot hazavittem. Öt napon keresztül ellenálltam a kísértésnek, s nem nyitottam föl. Rettenetes napok voltak, éjjel-nappal a halál érkezését lestem. Aztán a hatodik napon, közvetlenül elutazásom előtt, belefáradtam az iszonyatos várakozásba, és fölbontottam a borítékot. Ha már úgysem változtathatunk a tényeken, legalább ismerjük meg őket. Kevés embernek adatik meg, hogy elolvashatja saját halálhírét. A kartotékon az állt, hogy a víkendházam felé utazva végzetes baleset ér. Egy részeg kamionsofőr fog a megengedettnél nagyobb sebességgel haladó kocsimba belehajtani, s a helyszínen szörnyethalok. A papíron szereplő minden adat megegyezett a valósággal: a kocsim rendszáma, személyi adataim, még utazásom időpontja is. Haladéktalanul döntenem kellett: megyek, vagy maradok. Maradék méltóságom s Kármen elrettentő példája, aki az öngyilkosságról lemondva oly megalázó módon halt meg, azt súgta, hogy azért is induljak el.
Mondanom sem kell, hogy mennyire körültekintően vezettem. Hátha valami csoda történik, hátha csak egy nagy blöff az egész, ismételgettem magamban, miközben hátam mögött hagytam a várost. A forgalom gyér volt. Szemből jóformán semmi sem jött, a mögöttem felbukkanó autókat pedig előzékenyen előre engedtem. Később az erdő között kanyargó szerpentinen már olyan lassan haladtam, hogy az út szélén integető stopposok azt hitték, meg akarok állni. Három kilométerre lehettem már csak úti célomtól, amikor az egyik éles kanyarban váratlanul egy kamion dübörgött szembe velem. Ösztönösen félrerántottam a kormányt, s az utolsó pillanatban sikerült elkerülnöm az ütközést. A visszapillantó tükörben még láttam, amint a vörös fémszörnyeteg beveszi mögöttem a kanyart, aztán elhomályosult a világ előttem. Öt-tíz perc múlva térhettem magamhoz. Körülöttem minden csendes és nyugodt volt. Kikászálódtam a kocsiból, és káprázó szemmel körülnéztem. A fák között, az úttól nem messzire forrás csörgedezett. Jól ismertem ezt a helyet, gyakran sétáltam errefelé az erdőben. Huszonöt lépésnyire lehetett az út szélétől, mégis egy örökkévalóságnak tűnt, amíg végre odaértem. Letérdeltem a mohás kövekre, és behunyt szemmel a csorgóhoz hajoltam. Hagytam, hogy a víz végigfolyjon arcomon, majd be az ingem alá. A hűs cseppek érintésétől mintha újjászülettem volna.
A kocsi ajtajának csapódása pisztolylövésként dörrent mögöttem. A kulcs, otthagytam a kontaktkulcsot a kocsiban, villant át rajtam. Tolvaj, kiáltoztam teljesen feleslegesen, s rohanni kezdtem a fák között, de már késő volt, az autó csikorogva nekilódult az emelkedőnek. Ekkor megfordultam, s a domboldalon fölkapaszkodva megpróbáltam a következő kanyarban elébe vágni, hogy legalább láthassam az arcát annak a gazembernek. Az ágak homlokomba csapódtak, a gyökerek közt meg­megbicsaklott a lábam. Kétszer­háromszor is elestem, amíg lihegve, vérző orral végre fölértem. A másiknak közben sikerült egérutat nyernie. Száz, százötven méternyire haladt előttem, olyan gyorsan, ahogyan én sohasem mertem volna, egyenesen belé a szemközt ereszkedő kamionba.
Az erdő rejtekében megvártam, amíg a helyszínre érkező mentők kihúzták az élettelen testet a roncsok közül, majd a rendőröket messzire elkerülve a házhoz osontam.
Azon az éjjelen sokáig nem tudtam elaludni. Az ágyon forgolódva, gyanakodva figyeltem magam, ám valamiféle enyhe, jóleső kábulaton kívül semmi mást nem éreztem. Mintha minden gondomtól megszabadultam volna hirtelen. Két óra is lehetett már, mire elaludtam. Álmomban óriási, rikító képekkel díszített körhintán ültem. Fogalmam sem volt, hogyan kerülhettem rá, hiszen gyerekkorom óta kerültem a kikapcsolódásnak ezt a hánytató módját. A hangszóróból fülsértő zene harsogott, s a ringlispíl előbb lassan, majd egyre gyorsabban forogni kezdett. Görcsösen kapaszkodtam a láncba, s rémülten figyeltem, amint az alattam kerengő arcok lassan összefolynak. Megállíthatatlanul s egyre sebesebben keringtem a magasban, aztán hirtelen éles perdüléssel elszakadt a lánc a fejem fölött, s én iszonyatos gyorsasággal kirepültem a semmibe. Üvöltve nyitottam ki a szemem, s az ágy oldalába kapaszkodva vártam, hogy a szoba körvonalai álomittas tekintetem előtt helyreigazodjanak.
Aznap több órán át sétáltam az erdőben, ám az olyannyira sóvárgott megnyugvás helyett csupán végtelen ürességet éreztem magamban. Másnap délelőtt a szemerkélő esőben elsétáltam a vendégfogadóig, s az üveg vodka mellé kértem egy friss újságot is. Mindössze néhány sor állt benne a balesetről, s egy fekete keretes megemlékezés rólam, melyben némi patetikus felhanggal búcsúztak el tőlem kollégáim, azon reményüknek adva kifejezést, hogy majd mindannyian találkozni fogunk egyszer a mennybéli szerkesztőség felhőfodros asztala körül.
Este a busszal visszautaztam a városba. Rossz lelkiismerettel, lopva léptem az áporodott levegőjű lakásba, mintha idegen volnék, s hiába ismételgettem magamban, hogy az ismeretlen autótolvajnak köszönhetően csodálatos módon megmenekültem, nem derültem jobb kedvre. Két napig ki sem tettem a lábam a négy fal közül. Fogalmam sem volt, mihez kezdjek. Végül úgy döntöttem, az lesz a legjobb, ha tanúvallomást teszek a rendőrségen, hiszen én tudom egyedül, hogy az a szerencsétlen helyettem halt meg. Útközben aztán mégis meggondoltam magam, és inkább a barátaimhoz fordultam. Mekkorát fognak nézni, amikor meglátnak, gondoltam, s már előre örvendtem a heccnek. Éppen megbeszélést tartottak, amikor a kopár szerkesztőségi szobába léptem.
­ Élek! ­ kiáltottam diadalmasan feléjük. ­ Nem én haltam meg a balesetben.
­ Miről beszél, uram? ­ nézett rám megütközve a főszerkesztő. ­ Az előbb jöttünk vissza szeretett kollégánk temetéséről. Halála az egész újságírói társadalom nagy vesztesége. Ilyenkor nincs helye a tréfának ­ mondta csendesen.
­ Legalább hallgassatok meg! ­ könyörögtem. ­ Tudom, hogy nekem kellett volna meghalnom, de az utolsó pillanatban valami hiba csúszott a szerkezetbe. Hát nem ismertek föl?! ­ kiáltottam kétségbeesve.
Válasz helyett azonban egyszerűen kipenderítettek az ajtón.
Bárhová is mentem, akárkihez is fordultam, hogy igazam meghallgassa, süket fülekre találtam. Utoljára anyámat kerestem föl, akivel évek óta jóformán már csak telefonon beszéltem. Ha azonnal nem távozik, hívom a rendőrséget, fenyegetett meg, miután végighallgatta mondókámat. E megalázó szembesülések sorár jöttem rá, hogy azok vagyunk, amit környezetünk gondol rólunk, s annyit érünk, amennyire taksálnak minket. Engem pedig mindenki egy jöttment idegennek látott. Mire idáig jutottam következtetéseimmel, már én is kezdtem kételkedni önmagam hitelességében. Emlékeim lassan, megállíthatatlanul fakulni kezdtek Tehetetlenül figyeltem, amint gyerekkorom, majd felnőttéveim kitörölhetetlennek hitt nyomai sorra eltünedeznek belőlem. Ekkor ültem le írni, hogy a feledés könyörtelen folyama elől a szavak törékeny dobozába zárjam, amit még lehet. Ha legalább láthattam volna, bár egy pillanatig, annak a szerencsétlennek az arcát, hogy legyen egy viszonyítási pont a bennem kavargó káoszban...
Nem sokkal visszatérésem után a házmester följelentésére kijöttek a tanácstól, s tudtomra adták, hogy távoznom kell a lakásból. Bizonyára az újságíró közeli ismerőse volt, de sajnos tovább már nem maradhat, mondták. Nemsokára megérkezik az új lakó.
Azóta alkalmi munkából élek, ha pedig éppen nem akad semmi, ellátogatok a szegények konyhájára. Éjjelente a Sétatér melletti romos házban húzódom meg. Elalvás előtt sokáig szoktam bámulni a tető rései közt pislákoló csillagokat. Álmomban ismeretlen emberekkel találkozom, idegen helyeken bolyongok. Hajnal felé szinte mindig ugyanazt az álmot látom. Száguldó kocsit vezetek egy erdő közt kígyózó úton. Még csak egy kanyar, és sikerülni fog, zúg a vér a fülemben, s akkor a zöld félhomályban, mintha a semmiből, föltűnik előttem a kamion. Mielőtt azonban összeütköznénk, az utolsó pillanatban mindig fölriadok.