Néha hallgatnak a madarak

A madárnak semmi tolla nem volt. Sárga, fehér pihék kókadoztak rücskös bőrén, s a bőrön átütöttek a kék erek. A szél néha belekapott a pihékbe, ilyenkor a madár összerázkódott. Szemei kidülledtek fejéből; ahogy a szemhéj hártyája fel-alá vonaglott, valami nagy szomorúság kerítette hatalmába az embert. Sebzett volt a csőre: a felső részből letört egy darab. Lesoványodott testből kiütköztek a csontok, majdnem átszúrták a bőrt, groteszk karikatúrákat karcolva. Ott tántorgott harminc, negyven méternyire a folyó partjától. Feje úgy járt akár a motolla. Ki sem látszott a sárga, elszáradt fűből. Csupasz szárnyaival próbálta elhárítani útjából a makacsabb, vastagabb fűszálakat. Legtöbbször kénytelen volt kerülni.

Estére járt az idő.
Nem messze egy horgász kikapta a horgot a vízből. Pakolni kezdett.
Egyetlen szerencsétlen márna akadt a horogra. Fel is nevetett dühében. Kiszedte a horgot a hal szájából, visszadobta. Csalit rakott a horogra, vízbe rántotta; hatalmas félkört írt le a kicsiny, fényes acél, sziszegve hasította ketté a lomha levegőt, mely ült a tájon akár egy fekete, lusta kutya a poros, mocskos szőnyegdarabon.
- Ez az utolsó - gondolta.
Nézte az úszót, az meg felesküdött a mozdulatlanságra. Bóbiskolni kezdett, bottal a kezében. Rángásra riadt. Kikapta a horgot, azon nagyobbacska hínár fityegett.
- Hazamegyek - mormolta dühösen, és leszakította a hínárt.
A botot a partra dobta, pakolni kezdett. Esőcseppek nógatták a gyors szedelőzködésre.
Hamarosan kilépett a gátra. Felpillantott az égre: olyan sáros volt, mint a folyó.
- Ebből sem lesz eső - mondta, legyintett is hozzá. A gáton vállára kapta a zöld hátizsákot. Gumicsizmája nagyokat slattyogott a finom, agyagosodó porban. Aztán letért, rövidíteni akart. A város úgy négy kilométernyire lehetett, az épületek alig látszottak.
Az eső, a tunya szemerkélés, elállt.
- Ennyi volt - gondolta.
Ekkor látta meg a csupasz madarat. Alig négylépésnyire volt tőle. Ahogy hallotta a neszezést, megpróbált bebújni valami gyom levelei alá. De a csupasz test úgy világított a szürkületben mint fércelt sárga folt a fekete nadrágon.
A halász megállt. Kíváncsian nézegette az állatot. Az első pillanatokban el sem hitte, hogy az madár: erre csak akkor jött rá, amikor kiszedte a gyom levelei alól. Gyorsan lerakta a földre - ki tudja, milyen fertőzést kapott az állat.
A madár tudomásul sem vette, hogy visszatették a levelek alá; akkor sem kapálózott amikor az ember felemelte. Összébb húzta magát, megborzongott, tört csőrével kattantott.
Nem akarta otthagyni a madarat, úgyhogy ismét elővette a gyom alól. A kabát alá tette. Mellényén keresztül érezte, mennyire hideg a test.
Úgy tűnt, az ég nem adja könnyen meg magát. A felhők a sötétség jöttével egymásra tornyosultak. Aztán villám csapott ki az egyikből, és néhány pillanat múltán ritkán látott fergeteg zúdult a mezőre. A halász megfeledkezett a madárról, gyorsan vágta a távolságot a város és őközte. A város végén volt néhány lakatlan ház, behúzódott az egyikbe.
Mikor le akarta vetni a kabátot, akkor jutott eszébe a madár. Kivette a kabát alól, letette a padlóra. Az ott maradt ahova rakta. A hátizsákot a padlóra dobta, egy rongydarabot vett elő. Abba bugyolálta a madarat. Közben dünnyögött:
- Szerencséd van. Ottmaradsz, ha ez a vihar elkap... Talán jobb is lett volna neked - tette hozzá szánakozva.
Valami félórája dühöngött a vihar. A halász az ajtónyíláshoz állt, nézte a fergeteget. Fázni kezdett; a sarokban néhány deszkát pillantott meg. Tüzet rakott, leült a hátizsákra. Nézte a lángokat. A madár közelebb tipegett a tűzhöz.
- Fázol, mi? - nézett rá.
Sűrű pislogás volt a válasz. Most látta meg, hogy a csőr egy darabja hiányzik.
- Éhen fog pusztulni. Szerencsétlenje...
A hátizsákba nyúlt, puliszkalisztet vett elő. Lecsavarta egy csalis doboz tetejét, belehintett egy keveset. A madár elé tolta. Az pislogott, de nem lépett arrébb.
- Egyél, na - biztatta.
A jószág meg sem próbált belecsipegetni a puliszkalisztbe. Ezt látván, gilisztát szedett elő, bicskájával darabkákra vágta. Felvette, megpróbálta a csőrébe rakni a darabokat. A csőr éhesen nyelt. Következett a másik darab.
Valami tíz gilisztát evett meg. Az utolsó falatot visszaköpte, kapálózni kezdett.
- Elég volt, mi? - mosolyodott el az ember.
Visszatette a madarat a padlóra, megtörülte a bicskát, összecsattintotta. Vetett a tűzre, aztán bámulta tovább a lángokat. Élvezte a sugárzó meleget. A madár ott kuporgott mellette. Groteszk figurákat vetítettek fel a lángok a falakra (egy szentképet is megvilágítottak: Jézus homályos, piszkos alakja ugrott ki a falból, ahogy két karjával áldja a világot; a szentkép mellett gyufaszál füstjével írt betűk).
A vihar nem csillapodott. Nagy, lomha állat, mely hitvány ösztöntől hajtva élvezettel kínoz egy földdarabot.
Fogyni kezdett a deszka.
- Csak érne már véget - pillantott ki olykor a halász az ajtón. Felállt, hogy dermedt tagjaiból kirázza a bénultságot. A madár megriadt, közelebb húzódott a zöld hátizsákhoz.
Feleségére és gyerekeire gondolt. Biztos nyugtalanok, hogy ilyen sokat késik. Órájára pillantott: a mutatók fáradtan elnyújtózva mutatták az éjfélt.
A tűz leroskadt.
Kissé megtántorodott, beletaposott a parázsba. Dörmögött az orra alá, elemlámpát kattintott. A fénynyaláb a madárra vetült.
- Veled meg mit kezdjek? Haza nem vihetlek, a gyermekek szétszednek. De előbb a macska... Meg aztán az asszony sem örülne...
A jószág az előbb még ijedten megrebbent, amikor a halász beletaposott a parázsba. Most sűrűn pislogva nézte a halászt, ahogy az a hátizsákot hátára dobta, a kabátot magára terítette.
- Úgyis megdöglesz. Előbb vagy utóbb. Mindegy... - mormogta és kilépett az ajtónyíláson.
- Mint egy leforrázott csirke... Mit foglalkozom ezzel... - dörmögte az orra alá mérgesen.
Feljebb rántotta a lecsúszni készülő kabátot.
A madár ott gubbasztott a rongy alatt. Jóleső, meleg érzés volt ott lenni, kiváltképpen, hogy a begye is tele volt. Fejét behúzta, tört csőrét a rongyba dugta. Elálmosodott, szeme elkoppant.

*

Az aznapi alamizsna alig futotta fél kenyérre, három kortynyi pálinkára. Ott a lebujban itta meg a három felest, hogy átmelegedjen. El is bóbiskolt; arra ébredt, hogy karját rángatja a tulajdonos.
- Elég volt tata. Holnap is van nap.
Kint szűnőfélben volt a vihar. Hideg lesz az éjszaka.
- Nem alhatnék meg itt? Csak ma este, főnök úr... - nézte kutyatekintettel a tulajdonost.
- Hely az nincs. Ha csak a klotyóban nem hál meg, lábon állva. Oda bezárhatom... - intett az bölcsen cigarettától megsárgult mutatóujjával.
A koldus vette asztalterítőbe csomagolt cókmókját. Majd megalszik a város végén az elhagyott házakban. Bár hideg van, tüzet rak - az egyik vityillóban látott deszkákat.
Szemerkélt az eső.
Összekapcsolta rongyos kabátját. Ott bandukolt a sárga lámpafények alatt. Egyik lábát kissé nehézkesen húzta. Gyerekkorában a szomszéd gyermek kalapáccsal vágott rá.
Az eső elállt, mire a házakhoz ért. Az ajtónyílásban gyufa után kotorászott. Lobbant a láng, a kunyhó belseje kibukkant a sötétből. Az egyik sarokban hamu. Deszka sehol. A koldus a tűzhelyhez lépett, lábával belepiszkált. Előtűntek a parazsak.
Valami rongyot pillantott meg a tűzhely mellett. A gyufa a körmére égett, sziszegve dobta el, s gyújtott meg egy másikat. Kíváncsian vette kezébe a rongydarabot. Kibugyolált: döglött, csupasz, madarat pillantott meg.
- Pfuj... - nyögte, és eldobta.
A madár teste kicsapódott az ajtónyíláson.
- A fenébe... - nyöszörögte a koldus. Kezét koszos ruhájához dörzsölte. Aztán ledobta batyuját és fáért indult.
Hideg lesz az éjszaka.