Csender Levente novellája

Kőbánya blűűűűz

Aki az emeletet kitalálta, pogány volt. Aki meg tízet egymásra tett, az a közösség elleni, s aki ezeket oldalról egymáshoz ragasztotta, az emberiesség elleni bűncselekményt követett el. Ezekről az óriási tyúkketrecekről már sokan sokat írtak, de az ember, ha ilyenben él, biztos, hogy nem heveri ki. Pláne, ha húsz évre oda van ragasztva. Addig max lottózik vagy iszik. Nem mintha a gyerekkorom jelentős részét nem panelban töltöttem volna, ott is hallottuk egymás fingását, de az egészen más volt. Az a ház négyemeletes volt, és inkább volt falusi közösség, mint városi. Ott Gábor bá nyakon öntött egy borkán hideg vízzel, ha zajongtunk az ablaka alatt, Adél mama ugyanezt csinálta, ha a virágágyása közelébe mentünk, csak ő a forró vizet kedvelte.

 Ha túl hangosak voltunk, Berci bá felkopogott a fűtéscsövön, Tamás bácsi szarás közben a walesi bárdokat szerette a fejünkre szavalni. Az udvart állandó hangos gyerekzsivaj töltötte be. Ha lejött valamelyikünk egy vajaskenyérrel, biztos, hogy az összes lent játszó gyerek fognyoma meglátszott a kenyérben.

*

Egészen más volt az Újhegyi lakótelep Kőbányán, ahová az érkezésem igen emlékezetesre sikeredett. Este közelítettem a lépcsőház ajtó felé, amikor föntről becsapódott mellém egy fél méter lecsókolbász. Széthasadt a bőr, kilappadt, ott maradt mozdulatlanul. Lassan fölemeltem a fejem, néztem fölfelé, mindenhol csukott ablakok, néma csend, az ablakok mögött képernyők villogása. Hát jó, így fogadják itt az új lakót, de legalább fogadják. Mentem tovább, hónom alatt két IKEA polccal. A lift előtt húgycsík kígyózott. A sorokból indult és elért a lépcsőig. A lift nem jött. Nem volt rossz, csak nem jött. Valaki lefoglalta valahol följebb. Gyalog indultam el, nem láttam a polcoktól rendesen, valami keményre léptem és már csaptam is a két polcot a falhoz, én meg learcoltam a linóleumot. Egy ottfelejtett feles vodkás üveg fektetett meg, amit Kőbányán  - mint később megtudtam,- gtránátnak becézeznek. A polcok megúszták. Beérve a lakásba, nem is figyeltem, hogy már este tíz óra, rászaladtam a fúrógépre, bele a hatos betonfúrót és hadd szóljon. A fúró hegyét beletoltam az előzőleg bejelölt grafit keresztbe és ráfeküdtem, de nem akart menni befelé az istennek se. Füstölt, csikorgott, de nem ment, mikor a füst kezdett elborítani, megállítottam, és abban a pillanatban azt hallottam, hogy legalább öt torokból szakad fel hangosan a ki kurva anyja. Gondoltam, hogy ebből a helyzetből egyetlen módon menekülhetek meg: ha kicsapom az ajtót, és én is elkezdek nagy hangosan kurvaanyázni, hogy az bassza meg, aki ilyenkor este nem hagyja az embert pihenni az bassza meg, akitől nem lehet hallani azt a kurva tévét, egy kurva főzeléket nem lehet nyugodtan megenni.
A fúrógépet leraktam, eloltottam a villanyt, és kimentem az ajtó elé. Persze, nem kiabáltam. Nem láttuk egymást az ordibálókkal, de a házak közt még ott cikázott a visszhang. Mintha a közös kurvaanyázás megnyugtatott volna mindenkit, az ordibálás lassú morgásba váltott át, némelyik teraszon fel-felízzott a cigarettaparázs, aztán lassan elhallgattak és bementek.

*

A két tízemeletes közt, a Hangya bolt előtt élénk élet folyt esténként. Fogyott a szesz, rendszeressé váltak az üvöltözések, verekedések, gyakran - és azt nagyon utáltam - beleüvöltöttek az álmomba.
Leültem a gép elé. Egy nő nevetett valahol. Nem is tudtam, hogy egy fal választ el tőle vagy több, de a hangja nagyon kedves, rekedtes volt, mintha nem is választana el semmi, kacarászott, mintha nekem tette volna. - Utoljára mondom, húzd ki az ujjad a hónom alól! – hallatszódott át a határozott ultimátum. Aztán nagy kacagás, ahogy csiklandozták, aztán csend, aztán nyögés, sikítás, aztán megint csend. Kezem megállt a billentyűzeten. Nagyon sokára hagyták abba.
Másnap vettem az Intersparban egy mágikus párnát. Magic Pillow, le volt értékelve. Nem tudtam mivel töltötték, tönkölybúza, pelyva, mágia, varázslat, de működött. Egy fél éjszakát tudtam aludni. Az első részében mélyen és jól.  Egyszer csak azt hallom, hogy tapsolnak fölöttem, aztán mintha huzigálnák az ágyat, a tapsolás erősödött. Nyögések vékony férfihangon. Aztán csak azt hallom, hogy Feri…, hö…feri, hö…feri, aztán megy ez a nagy sóhajtozás meg ordítás két férfihangon. Melegszendvics- mondom magamban. Egy idő után abbahagyták. Órákáig meredtem a plafonra. Aztán a mágikus párna segített. Újra elszenderedtem. Egyszer csak, megint tapsolnak, és megint Feri, és akkor elkezdtem kongázni a fűtéscsövön Berci bácsi módszerrel és felkiabáltam, hogy bazd meg Feri. Erre abbahagyták és kuncogni kezdtek. Aztán újra csattogni kezdett az ágy lába, s akkor én még az éjjeli bagolyhuhogásban lementem a tó köré sétálni.

*

Ahogy felkelt a nap, a szomszédban elindult a mosógép, s a szomszédasszony Jimmy Egyszer megvadulok én című számát karoakezva teregette a bordó nadrágját, s ott állt mellette a fia is, akinek a nyakán át a fejére kúszik fel a tetoválás, aztán jött a hasas haverja, meg annak a haverja, meg annak a haverja. S ezek mind kiálltak az erkélyre. A szomszédasszony, ha nem énekelt, általában idegeskedett, és azért idegeskedett, mint az egyik tetovált csávótól megtudtam, mert a férje rájuk gyújtotta a lakást. A négy gyereket meg egyedül nevelte fel a takarítói fizetéséből. Délutánra általában elbizonytalanodott a járása. A négy gyerek, mióta elérték a felnőttkort nem tudott leülni egy asztalhoz. Valamelyik mindig vagy sitten ül vagy előzetesben van. A srácok az erkélyen tekertek egy nagy spanglit, elszívták, aztán ott röhögtek meg kiabáltak. Erős fiatalemberek, semmi dolguk a világban.

*

Nekem volt. Egy év külföld következett. Közben megnősültem. Mikor visszajöttünk, láttuk, hogy semmi sem változott. Ez azóta is így van. Annyiban azért mégis, hogy már nem tapsolnak a fejünk felett. Ellenben beszélnek. Mandarinul. Négy kínai család költözött a házba. Az egyik fölénk.

*

Ünnepi időszak köszöntött ránk. Hoztuk haza a gyereket a kórházból, a kocsiban üvöltötte Deák Billy bácsi, hogy Kőbányán születteeee…, ott is nőttem fel. Akkor bevillant, hogy tulajdonképpen ezért jöttünk mi vissza Pestre külföldről, hogy a gyerek majd tolhassa szívből ezt a számot. Amikor mentünk fel az újszülöttel a harmadik emeletre és elértünk az ajtó előtti kis teraszra, ott állt a kopasz hasas tetovált bennszülött, cigizett és szotyizott egyszerre, észre se vett, épp lekiabált valakinek:
- Mi van köcsöööög?
A gyerek erre kinyitotta a szemét, egyébként akkor még nem nagyon nyitogatta, és én olvastam dr. Spockban, című gyerekbibliában, hogy beszélni kell a gyerekhez, és én, a felelősségteljes apa, mondtam neki, hogy fiam, ez itt azt jelenti, hogy szervusz, régen láttalak, hogy vagy. A gyerek csak nézett tovább, egy időre úgy maradt, mintha kimerevítették volna.
-Majd később megérted. – mondom.
Nem akarunk mi örökké Kőbányán lakni, csak az húsz év teljen el, amíg visszafizetjük a bankhitelt.

*

Három hónap gyereksírás után úgy éreztük, hogy szükségünk van két óra szünetre. Elmentünk moziba, anyósomat behívtuk, hogy felügyeljen addig, míg mi nem vagyunk. Bekapcsolva hagytuk a mobilokat. A film közepén megcsörrent a feleségem mobilja, fölvette, érezve, hogy fontos, de véletlenül megnyomta a sötétben a kihangosítás gombot, és hangos szirénaszó töltötte be a nézőteret, semmi haló, mindketten felugrottunk és kitörtünk a moziból, mint disznó az ólból, mert anyósom hangját nem lehetett hallani a szirénától és azt hittük, hogy már a mentőben ül a gyerekkel. Megszakadt, visszahívtuk, csak annyit hallottunk akkor is, hogy nem látni a füsttől. Robogtunk végig az Üllőin, seggünkig karcolt az ideg, s mire megérkeztünk, be se tudtunk menni az utcába, mert tele volt tűzoltóval, ott állt vagy öt autó, már nem szirénáztak, csak villogtak, s annyit láttunk, hogy a szomszéd lépcsőházból minden ablakon dől ki a füst, mert egy állata a pincében meggyújtotta a hulladékot, de elfelejtette, hogy a szellőzőnyílásokon felfelé megtelnek a laskások füsttel. És az öt tűzoltó autó el se fért rendesen az utcában, és csak dőlt a füst ki az ablakokon. Estérer elszállt a füst, és elszállingóztak a tűzoltók is.

*

Észrevétlenül szállingóztak az utánfutós Ladák is a házak közé. A lomizás időszaka következett. A leendő kupacok mellé csoportokban letáboroztak a romák. Még semmit nem raktak ki, még egy hét volt a hivatalos kezdésig, de ők már ott várták az első funérszekrényt, rézcsövet, egyebeket. Aztán mikor megérkeztek az első ágybetétek, komfortosabbá vált nekik is az élet, mert lehetett min aludni, nappal meg kényelmes fotelokban üldögélni. Levittem én is két fotelt. A feleségem mondta, hogy hülye vagyok, hogy azt kidobtam, min fogunk ülni, igaza volt, lementem, hogy visszahozzam, de akkor már ültek benne, és csak ezerötér voltak hajlandók megmozdulni. Nem kellett volna kidobni, mondja az egyik. Semmi részvét vagy jogos tulajdonosi kedvezmény. Mikor gondoltam, hogy kicsit erősebben lépek föl, valaki mocorogni kezdett a pingpongasztal alatt. Kifizettem. Visszavittem.

*

Román harmonikások jöttek szerenádozni a házak közé, valami szomorú balkáni nótát húztak, néhány ablak kinyílt és zacskóban aprópénzek kezdtek szabadesésbe, csak akkor tűnt föl, hogy mennyien vannak hétköznap délelőtt otthon, amikor szállt a sok zacskó lefelé. Aztán befordult az utcába egy kék Zsiguli, és recsegő hangszórón át éneklő férfihang kezdte, hogy gyönyörű szép epret hoztam Tahitótfaluról, csak ötszáz forint kilója, jöjjenek, nem kell sietni, mindenkit megvárok. És ezt elmondta ötször. Aztán, hogy gyönyörű barackot hoztam egy kiló százötven forint, kettő kiló kétszáz… Nem kell sietni, mindenkit megvárok. És akkor én belegondoltam abba, hogy ha sok évig itt ragadunk, márpedig a 20 év sok, és egyszer iskolás lesz a fiúnk, és szöveges feladatokat oldanak meg és a gyerektől a tanító néni megkérdezi, hogy ha egy kiló barack 150 forintba kerül, mennyibe kerül két kiló barack, ő azt fogja mondani: 200, és neki lesz igaza. Csak ezt neki akkor ott senki nem fogja neki elhinni.

*

A fürdőszobába felülről csepegett a víz. Beleugrottam a papucsba és fel az emeletre. Kopogok, csengetek, kijön a kínai csávó. Mondom, hogy lenn ázunk. – Nem értem, mondja és becsukja az ajtót. Dörömbölök, csengetek. Semmi. Ő befejezte a kapcsolattartást. Lementem, a gyerek kádját a csepegő víz alá tettem, mikor megtelt, a hónom alá vettem, felmentem hozzá és letettem az ajtója elé, hogy kár lenne az elpazarolt vízért, itt van, visszahoztam, de így se nyitott ajtót. Másnap megnéztem. A gyerek kádja nem volt ott. Azt hihette a kínai, hogy ez valami szertartás errefelé. Az alsó szomszéd a felsőnek visz lábvizet. Azóta is várjuk vissza a kádat, de semmi. Majd veszünk egyet a soron, a kínainál.

*

Egyetlen említésre méltó dolog történt eddig. A liftből kiszállt egy csaj bugyiban, elkérte a telefonomat, hogy hívja fel a férjét, mert kizárta magát. Ez volt az összes izgalom, ami velem itt megesett, de ilyen ritkán történik, inkább csak a filmeken. A tetovált csávók szotyiznak az erkélyen, és szívják a spanglit. Mi hallgatjuk a blűűűzt, a szomszédasszony Jimmyt. A gyerek nődögél. Így telnek a napok. Most éppen hungarocellbe csomagolják a paneleket, és befestik rózsazínre, sárgára meg zöldre, hátha attól jobb lesz. Ha a szomszédban paprikás krumplit csinálnak, a hagyma csípi a szemem. Ha új lakó költözik a házba, rendszerint nyílászárókat cseréltet. Olyankor úgy érzem, a fejemben hiltiznek, és a karjaimat vágják körfűrésszel. A csöveken néha kopognak valahol messze, de itt senki nem szavalja fejünkre a walesi bárdokat. A következő tizenkilenc évre a banké vagyok, addig nem mozdulunk innét, tíz év múlva talán belefér egy külföldi kirándulás is.