Balázs K. Attila regényrészlete

Kiadó történetek

C hirtelen meggondolta magát. Tudta, hogy a fiúkat nem lehet csak úgy lerázni. DD és Pityuka versenyt hülyéskedtek az úton, kötekedtek a lányokkal, mindenféle bohócságot műveltek határtalan jókedvükben.
– Figyeljetek csak fiúk – kezdte –, most ugrik be, nem illik üres kézzel odaállítani a Dagihoz.
– Éles elme! – rikkantotta DD.

Az egyik üzletház előtt kései rózsák nyíltak. Pityuka és DD már bent is voltak az alacsony kerítés mögött, és röhögve próbáltak letépni néhány szálat.
– Hányat tépjünk, mester, hatot, mint a halottnak?
– Nem kimondottan erre gondoltam – próbálta leinteni őket C -, nem hiszem, hogy a Dagi lelkesedne a rózsáért. Inkább vigyünk egy könyvet neki.
– Egy tiszta nő!!! – hörögte DD.
– A szerelem sivataga! – visította Pityuka.

– Hmm – mondta C. – Szét kell néznem egy kicsit otthon. Biztos megtalálom a megfelelő könyvet. – Mi lenne, ha ti mennétek, és én egy kicsivel később csatlakoznék, miután elhoztam a Dagi ajándékát. Mondjátok meg neki, hogy hamarosan ott leszek. Biztos nem teadélutánra gondolt, nem fog egy-kettőre szétszéledni a társaság. Mégsem állíthatok oda üres kézzel.

– Oké – vette komolyabbra Pityuka néhány tépett, lógó rózsával a kezében – de ne keresgélj sokáig, gyere, ha a Dagit még eszméleténél akarod találni.  Meglehet, hogy klubozni is leugrunk – kacsintott DD felé. Az most mászott vissza a járdára a kerítés mögül.

Az emberek széles ívben elkerülték őket. C intett egyet a karjával, és indult visszafelé.
– Nem fogok elkésni, ne féljetek.
Hosszú léptekkel indult a város széle felé. Gőze sem volt ebben a percben, hogy milyen könyvet vesz majd le a polcról a Daginak, vagy egyáltalán csatlakozik-e a bulihoz, de ezen egyelőre nem is gondolkodott. Annyit tudott, hogy rögtön beszélnie kell Ginával, el kell neki mondania az igazságot. Joga van tudni. Bármekkora blődségnek tűnik is, el kell magyaráznia, hogyan tűnhetett el Bandi. Végül az ő verziója is csak feltételezés. Mindenképp a végére kell ennek a dolognak járni.
A park mellett gyalogolt hosszan, lassan feltűntek az ismerős épületek. Milyen arcot fog vágni vajon az a nő – ezen gondolkodott menet közben: hogyan fogja eltátani érett cseresznyéhez hasonlatos ajkait. – Ne vicceljen már – fogja mondani. – Ennél gyerekesebb történettel elő sem állhatott volna. Méghogy eltűnt egy karosszékben. Grimmék óta nem mondott senki a valósághoz képest ekkora ostobaságot! Nézze csak meg – nincs semmi különös ebben a karosszékben! Odamegy és megbökdösi a széket. Persze nem történik semmi. – Na, látja? Megmondtam.
C a bérház elé ért és betaszította a nehéz tömörfa ajtót. Az épület csendes volt, kora délután még mindenki dolgozott valahol. Gyerekek pedig nem nagyon laktak itt, nem volt aki fellármázza a helyet. C ezt nem is bánta. Elég volt az áthaladó autók állandó zaját hallgatni.
Végre felért a Gináék emeletére. Kicsit kifújta magát – most vette észre csak, hogy tulajdonképpen szaladt felfele a lépcsőkön. Meg is mosolyogta magát. No, azért éppen ennyire sietős?! Mély lélegzetet vett, megigazította a haját, és bekopogott.
Nem érezte biztosan, hogy elég erősre sikeredett-e a kopogás – és mivel válasz nem jött, kissé bátrabban és határozottabban kopogott. Mivel most sem nyitott senki ajtót, óvatosan megpróbálta a kilincset. Az ajtó engedelmeskedett. Lassan nyitott be, mint egy olyan valaki, aki nem akar zavarni, csupán észre szeretné vetetni magát – ő vár, ha a bentieknek fontosabb dolguk akadt, csak tudják: ő itt van, és nem mozdul sehova.
Bedugta a fejét és halkan szólt: – Van itthon valaki? Hello!
Az előszobába és a nappali egy részébe lehetett látni az ajtóból. Belépett és lassan a nappali felé tartott. Valamelyik másik szobából egy telefon sürgető berregése hallatszott, aztán egy női hang, amelyik beleszól. Már a nappali közepén állt, amikor hirtelen hidegség futott végig az egész testén. Mintha egy picit meg is szédült volna, és egy pillanatra nem tudta felidézni, hogy hol van és miért. Nem értette, amit a nő mondott a másik szobában. A karosszéknek támaszkodott, előre dőlt és lázasan gondolkodni kezdett a helyzetén. Egyszerre szakállasnak és öregnek érezte magát, idegennek ebben a környezetben, ebben a szobában, végtelenül fáradtnak és elnyűttnek. Arra gondolt, hogy ami ezen a szobán kívül lehet, az talán nincs is, nincs az a nő ott a falakon túl, nincsenek a rá váró haverek, nincs az öreg az agyában, Pietro, ott, az időn túl, nincs C sem, hiszen senki sem tudná rekonstruálni, mert ebben a pillanatban is csak valami eltűnő ködként létezik néhány lény agyában. Ugyanúgy létezik az öreg is, vagy létezhet C is az öreg számára, végül is tök mindegy, hogy melyikük képzeli el épp a másikat. A telefon újra csengetni kezdett, a nő ismét beleszólt. C még mindig nem tudta követni a nyelvet, összezavarodott minden az agyában. Egyedül szeretett volna lenni ismét, csendben a könyvei között. A telefon harmadszor is csengetni kezdett, mint egy megakadt lemez, ami az utolsó tizenöt másodpercet ismétli újra és újra a végtelenségig.
A karosszék hátrésze furcsán inogni kezdett, és egyszerre csak mintha egy árnyék vágódott volna ki belőle, amelyik aztán C-be csapódott. Mint Morrisonba a holt indiánok lelkei.
– Kizökkent az idő – mondta egy Shakespeare-korabeli ruhákba bújt alak, és komótosan kimászott a karosszékből. – Andrew wagyok – mondta -, szolgálatára.
C-t émelygés fogta el, és érezte, hogy szédül. Meg szeretett volna kapaszkodni valamiben, széttárta a karjait, mint aki mindjárt elesik.
Botladozva hátrált ki a szobából és a lakásból, vissza sem fordult, úgy rohant fel az utolsó emeletre. Nyilvánvalóan látomásai vannak. Ki kell pihennie magát, megárthatott a sok egyedüllét és a sok halottal való diskurálás. Lassan saját létét is megkérdőjelezi. Hát normális ez? Sok ötlet és lehetőség fordult meg az agyában. Erőltette magát, hátha eszébe jut, hogy tulajdonképpen mi is történt vele. Elüthette egy autó, vagy motoros-balesetet szenvedett valahol, és most ott fekszik valamelyik árokban és halál előtti látomásai vannak. Vagy jobb esetben egy kórházi ágyon fekszik, mindenféle csövek állnak ki belőle, és az orvosok a gépek segítségével tartják életben. Ez sincs kizárva. Furcsamód az jutott eszébe, hogy be kell fejeznie valahogyan a festő és a segédje történetét, vagy a festő kell befejezze az övét. Valahonnan mindig előbukkan egy-egy epizód, ami valahogyan nagyon is ismerős, mintha mindez egyszer vele történt volna meg. Le kell ülnie, és meg kell írnia az egészet, elejétől a végéig. A bökkenő csak az, hogy történeteik mintha párhuzamosan futnának – nem tudja a festő történetének a végét, mint ahogy a sajátjáéról sincs sejtelme. Amúgy meg a történetek mindig kerek egészek szoktak lenni, sosem hasonlítanak a való élethez, amely végül is egy folyamat, az eleje homályba vész, a vége meg nem happy end. Ő így képzelte el az írását. Elkezdődik valahol majd, és fut valameddig, megpróbál egy folyamatot követni, amely az írás végére tett pont után is folytatódik majd valamerre. Nem a megszokott sémát követné, miszerint egy langyos bevezetés után kialakul egy konfliktushelyzet, amelyet a szereplők egy maximumpontra hegyeznek ki, aztán jöhet a megoldás, a feloldás, a szép lezárás, a nézők, hallgatók, olvasók megnyugodva hátradőlhetnek, nem történt semmi, a sok hűhó végül semmiért volt, megoldódtak a gondok, konklúziók levonódtak ínségesebb időkre, felejtsük is el az egész történetet. Nem. Ő valami egészen másra gondolt. Persze, amint az várható, még maga sem tudta pontosan, hogy mire.
Még egy másik, egész morbid lehetőség is ott rágott a fejében: ő nem is egy férfi, hanem egy nő. Egy nő, aki gyerekkora óta egy tolókocsihoz van láncolva, és egy elkülönítőben él. Egy elkülönítőben, hiszen egy nagyon egyedi és különleges betegsége van, és ilyen betegséggel a világon még talán csak egy-két embert tartanak számon. A tulajdonképpeni betegsége nem is a mozgásképtelenségével hozható összefüggésbe, hanem a ténnyel, hogy a teste, növekedésének egyik viszonylag korai szakaszában, megszűnt tovább fejlődni. Egy tizenkét évesnek látszó, megrongált, mozgásképtelen testben él már hosszú évtizedek óta, és nem akar vénülni. Nem biztos még benne, de azt képzeli, hogy meghalni sem tud. Egy ideig tiszta aggyal üldögélte éveit a székben, de egy idő után az agynak el kell borulnia. Szülei egy idő óta nem jártak be hozzá. Először az apja, aztán az apja után néhány évre az anyja maradt el. A kórházi személyzet lassú kicserélődését már fásultan vette tudomásul. Orvosok jöttek és mentek, vizsgálták, vért vettek, gépeket hoztak, de semmi konkrétat és biztatót nem tudtak kitalálni. C egész élete ennek a lénynek a víziója, az elképzelése egy normálisabb életről. A világról, amit nem is ismer.
C attól tartott, hogy egyik reggel tényleg abban a tolószékben ébred, mert az orvosok valami csodaszert találtak ki, amivel egy cseppnyi világosságot tudnak gyújtani és rendet tudnak teremteni az elkínzott agyban.
Valójában nem tudta, melyik lenne az elviselhetetlenebb.
Napokig nem mozdult ki a házból, csak feküdt az ágyon és nézett a semmibe. Ajtót nem nyitott senkinek, a telefont sem vette fel. Valami megváltozott benne azon a napon, akkor, ott abban a szobában, és maga sem tudta, hogy mi. Az öregről szőtt fantáziák és történetek mintha elszálltak volna belőle ezekben a napokban, a festő mintha megszűnt volna létezni, legalábbis egy sötét és eszmélet nélküli álomban lebegett.
Az öreg egy meztelen fiút álmodott, egy ismeretlent, aki egy idegen világban lebeg, idegen tárgyak között. Csak őt látta élesen, s mint egy lassított felvételen, látta, amint a fiú mellkasa fel-le mozog a lélegzet ritmusában, látta, hogy a szemei zárva vannak, s a fiú csak lebeg, mint egy túlméretezett magzat, szinte mozdulatlanul.
Körülnézett. Tekintete csak közvetlenül a szeme előtt levő tárgyakat érzékelte élesen, a perifériás látás homályos volt. Csak a valami idegen anyagból készített négy fal volt, néhány könyv egy asztalon, és két egymással szemközt elhelyezkedő csukott ajtó. Valahonnan, ezen a téren kívülről érkező, furcsa berregő hang hallatszott. A fiú szemei REM mozgást mutattak. Karjaiban, törzsében, lábaiban az izmok meg-megrándultak, teste lassan úszni kezdett a mennyezet alatt, elmozdult eredeti helyéről. Arca eltorzult, fájdalmat mutatott, de szemei csukva maradtak.
Csodálkozott, hogy a fiúra miért nem hat a minden testre érvényes gravitáció. Ő a padlón állt, és hirtelen úgy érezte, mintha vízben mozogna, mintha víz venné körül, egy a megszokottnál sűrűbb közeg, amelyben nehézkesebb a mozgás, és a test más törvények szerint változtatja a helyét. Szabályos volt a lélegzete. Most elrúgta magát a földtől. Teste engedelmeskedett izmainak, lábai elváltak a földtől, karjait kinyújtva siklott el a fiú mellett. Lassan ismét a földre ereszkedett. Egy hirtelen, erős rúgással a plafonnak lökte magát, és úgy, ahogy elvárta és hitte, átsiklott rajta, mint egy ellenállásra képtelen közegen, és kint volt a szabadban. Éjszaka volt. A Hold felhők álarca nélkül mutatta magát, és ahogy kinyújtott karokkal emelkedett, lassan láthatóvá vált az egész alvó város. Cél nélkül repült egy irányba egy ideig az ismeretlen épületek felett, élvezett minden mozdulatot, érezte a szelet, amint füleiben duruzsol. Aztán valahol, nagyon messze, a láthatár vonala mögött egy furcsa fényt vett észre. Nem volt természetes ez a fény, nem az éjjeli világításra szolgáló lámpák vonták be ködös fénnyel ennyire a láthatárt – valami égett ott a messzeségben.
Megállt, és karjaival riadtan csapkodva az ellenkező irányba igyekezett fordulni. Ahogy távolodott, egyre halványabbnak érzékelte a különös fényt, de fejét mindegyre hátra fordította.
Egyedül volt a sötétség közepén, az alvó város felett. Kedvet érzett arra, hogy olyan magasra repüljön, amilyen magasra csak tud. Teljesen megfeledkezett a szobáról, s a szobában a mennyezet alatt úszó idegen fiúról. Kinyújtotta karjait, majd maga mellett erőteljesen lehúzta, mintha úszna a víz alatt. Gyorsan emelkedett. Eltűntek alatta az apró fények, csak az ég volt a csillagokkal, és a szitáló holdfény. Minden emberivel megszűnt kapcsolatban lenni, a város olyan mélyen volt alatta, hogy nem érezte jelenlétét, nem érezte a minden tárgynál nehezebb, emberek ezrei között feszülő hidak súlyát. Végtelenül szabadnak és boldognak érezte magát. Repült. Sötétbe burkolt mezők fölött, erdők, völgyek fölött, kötelékek nélkül.