Lászlóffy Csaba prózája

R. ÉS G. VÁLTOZATOK

„Nem az az elgondolhatatlan, ami rejtve van előlünk.
Nem tehetetlenségünkkel függ össze, nem függ össze
SEMMIVEL.” (Malraux)

Első tétel

1.

Mint a gyertya lángja az erős huzatban. A sérülések helye, igaz, már nem sajog (mármint a régieké); de a memória vakítóan hamis képeket fest le-lecsukódó szemhéja mögé. Mintha még létezne – legalábbis benne – valamilyen le nem zárult história.

„Visszatérést, visszatalálást hazudni. Nem látom őt sehol! – nézett körül Göb tétován, felesége falra, bútorokra, kapufára vetülő árnyékát keresve. – Eltűnt a folyékonyan zavaros, szürke ködben. Ahogy a hold udvara ilyen torokszorítóan nyirkos, őszi reggeleken (ezt már gyermekkorodban tudtad vagy sejtetted). S azt is, hogy nem lehet belehalni a kevés örömbe; a bánatba még úgy sem.”

Part menti séta. Nyugdíjasok ülnek a padokon, sakkoznak; legtöbben csak a kibic szerepét töltik be. Elsárgult képűek. Aszaltszilva-vigyor. A testi szenny kipárolgása; csatornaszag.
Megfakult bőr, megégett lelkiismeret.
„Elírtak előled már – gyümölcs- vagy zöldeszme-kúrák! – úgyszólván minden receptet…
Írni kéne mégis. Ugyan miről?… Tán arról, hogy az ügyetlen fajankók örökké tétlenül állnak a gonoszsággal szemben? A korszak, amelyben ma élsz, más korlátokhoz, nagyvonalúbb rituálékhoz szoktat, de éppúgy alkalmassá igyekszik tenni minden látványos eszközt, hasznos örökséget az idomításra.
Állott korok nehéz levegője; a zöldeskék hullámzás csak képzeletbeli. Iszamós közhelyekre emlékező, elvetélt jövendő napjai… A lyukas vitorlán átfúj a szél.”

2.

Renyhén lüktetett a vére. A fekete lyukban megáll – vagy inkább eltűnik – az idő(?); hangok keresztezték egymást a hűvös levegőben, ám még illúzióként sem kísértett az idomításhoz szokott (lojális vagy kényszerűen lapuló) agyakban a szabadulás gondolata, csupán a kárvallottak tapasztalatain kérgesedő fölismerés, hogy a szabadság érdekében érdemes, muszáj ügyeskedni. Olykor még hóhérkodni is…
Személyes sérelem?, nagyzási hóbort vezérelte volna Göböt?
Az udvaroncnépség iszonyatot váltott ki belőle, viszont akárhányszor megpróbált kiutat, külön utat keresni, falba, korlátokba ütközött. S a figyelmeztetés a közös kispolgár-allűröknek szólt, csaknem minden esetben. S ő manipulált tudattal, megjátszván a fölényesen szellemeskedőt – mi mást tehetett volna? –, élve a kevésbé elkoptatott közhelyek örökségével: „szennyes, virágzó fajtánkra” emelte poharát.

Nagy dolog, ha már halálunk előtt képesek vagyunk rájönni halálos tévedéseinkre. A zöldesfekete folyóvizet bámulja a teljes szélcsendben: nem hullámzik, csak fodrozódni látszik a piszkos habok alatt.
Dühödten feszülő szájjal, kivörösödve hányszor(!) – holott belül (a halántéka mögött mélyen, legbelül) meglehetősen renyhén lüktetett az idő.
Egy kávéház, alkalomszerűen egy kimaradás – hasztalan gyötrődött magában, valahányszor az anyósa valósággal táncolt örömében, hogy: „ez kell a férfiaknak!”, ha Rebi megleckéztette a férjét, mivel neki Oresztész-komplexusa sem lehetett, hisz Göb nem ismerte az igazi apját (sőt még az apósát sem, akiről Rebi anyja még ma is olyan sötét, bugyborékoló indulattal beszél, hogy Göb elképzelte: képes lenne habozás nélkül fölnyársalni özvegyi tekintetével, hogyha még élne!)… A fölnyársalt Agamemnón-képzet híján maradt a lehajtott fő, a láthatatlan vakfoltokat kitapogató kéz visszafogott idegessége és az időnként visszatérő bizalmatlanság – Göb arca mintha tiszta víztükörhöz közelednék (pedig?!…) –, mely aligha elégséges ahhoz, hogy megpördüljön bennünk a vér… Jó kondícióban, mely viszonylag fiatalon jó közérzetet teremt, az ember nehezebben érzékeli a terrort.

3.

Rebi szabályos, halványkék füstkarikákat tudott eregetni, jóllehet nem volt dohányos; csak elvétve, társaságban gyújtott rá választékos, kecses, divatos mozdulattal egy-egy drágább cigarettára. Férje, aki a nőket látványosan különböző kategóriákba sorolta, ilyenkor a divat és a feltűnés könnyed (felületes?) fogalmával sáncolta körül máskülönben szerénynek látszó, még jó tulajdonságaival sem hivalkodó feleségét. Rebi, ha könyvet vett a kezébe – hol eltűnődve, hol hamar elálmosodva, a hirtelen rátörő ásítással küszködve néha –, ugyanolyan megkapó, már-már kacér mozdulattal tartotta maga elé a némelykor meglehetősen vastag kötetet, akár a barátnőitől zavart mosollyal, rendszerint szótlanul „kölcsönzött” cigarettát (viszonzásképpen nemegyszer náluk is volt a kredencben külföldről kapott dugicsomag!), s miután rágyújtott, mintegy magától értetődően, a társalgásban is élénkebben vett részt, mint karba tett kézzel ülve, nikotin és füst nélküli „szűzi” ajakkal.

Göb most is, félálomban… Vagy idült képzelgéseit újraélve, nyugtalan vergődés közben fölriadva a hasüregbe nyilalló fájdalomtól – mintegy rekonstruálva az álomködbe vesző hangfoszlányokat.
„Nagyon érzékenyek vagyunk a huzatra” – figyelt föl a férfi Rebi kellemes hangjára. Megjegyzését egyben figyelmeztetésnek szánta túl bennfentes, mindenben kotnyeleskedő, kövér szomszédasszonyuknak, aki – ki tudja, hányadszor – elfelejtette kilincsre csukni a közajtót. A játékos csevegés ezúttal meglepte Göböt, legalább annyira, mint amikor kamaszkorában a városi strand egyik kabinjában egy oktalan kéz lerántotta róla a fürdőnadrágot. „A férjem az utóbbi időben még tűrhető állapotban is mintha a mosogatóvíz folyamatos csobogását hallaná.”
Göbnek, habár a leleplezés váratlanul érte, most esze ágában sem volt (értsd: a tudat alatt) belepirulni. Felesége ezt a hasonlatot valamikor talán ugratásnak szánta. De hogy csak így?… Nem győzött csodálkozni Rebi közvetlenségén, hisz nemigen szokott kitárulkozni, pláne alkalmi vendégek előtt.
Társasági életet nemigen éltek (Göb egyre inkább beérte „az emlékezés szélcsendes vidékivel”), így aztán többnyire csak nők jelentették az alkalmi társaságot, rendszerint a konyhában, egy-egy kávé vagy pohárka falusi szilvórium mellett; ilyenkor ő behúzódva a szobába, szívesebben bámult bele a mikroszkóp távcsövébe, s „hullámról hullámra bukva” távolodott (kinőtte volna őket? beképzeltség ilyet állítani!), már-már pánikszerűen menekült, hogy ne hallja a divatosnak tetsző, felhangosított közhelyeket, miután Rebivel ők már rég túl voltak az élcelődő, időnként kétértelmű szóviccekkel vagy szúrásokkal kiéleződő, többnyire meddő vitákon, amelyek során, a jórészt óceánon túlról érkező, ellentmondásosan zavaros-híg médiaáramlás következtében – s a mesterséges korszakváltás erőviszonyaiból is adódóan – kétségessé vált a férfiak bármilyen, különösképpen szexuális felsőbbrendűsége.

4.

Nyers idegdúc vagy; nehézkes, fenyegető árnyak üldöznek, az ég magzatvizétől nyirkosan, a döngölt konyhaföldön vinnyogva kérnél segítséget, koldulnál békét – csak legyen kitől –, mielőtt verejtékben úszva fölébredsz. S nem is biztos, hogy magadra találsz… Ezzel a furán összevágott „teóriával” egy minden káros szenvedélytől tartózkodó – az alkohol szagától is grimaszt vágó (isten ments: drog!), s mondhatni hivatásos fogyókúrázó, de egyben a pszichoanalízis klinikai kórtörténeteitől megmámorosodott-megszállott – diáklány lepte meg őket nemrég; mellesleg verseket is ír, és ha teheti, bonyolult leckevázlatot készít a neofreudisták újra fölfedezett citátumaiból. Érveinek láncolatához kitartó következetességgel ragaszkodó teremtés, csak a fallikus szimbólum előtt hátrál meg merev derékkal, és rendszerint fülig pirulva, hajdan a vallásórákon hallott, logikailag sehova sem illő idézeteket szajkózva kihátrál a szűk előszobából.
Göböt mindig elképesztette a többes szám túlzott hangoztatása. Ő, aki tökéletesen beérte a két személyre szabott intimitással, öleléssel.
Eszébe jutott egyik kollégája, aki rengeteg kéziratot égetett el. A különös „aktus” őelőtte zajlott le. Göb előbb látványos magamutogatásra gondolt. De aztán rájött, hogy az illető inkább óvatosságból nem őrizte meg irodalmi kísérleteknek mondott szövegeit.

5.

A hazugság szakadást idézhet elő; a részek közötti rést: kérdés, be lehet-e tömni?!… A megszólalásra, mely a két féltekére bomlott egyezség, megszegett eskü után rendszerint hamis csengésű, bizarr: legtöbbször nincsen mentség.
Fáraszt a zajongó tömeg; a bontófésű.
S ami még ártalom nélkül körülölel…
Gőzölgő fazékban fő a tejes kukorica.

6.

Egy emléket őrzött Rebi lánykorából. Hihetetlen szenvedélyes kisülésnek is nevezhetné két fiatalkorú lény között. A nő előbb csak fintorogva kacsázott a férfi jobb oldalán, talán észre sem vette a vörös leveleket, melyeken érzéketlenül végigtaposott. Aztán a csupasz ágak között visszasütő kései napfényben, vérmes szemekkel, mint aki az egész emberi nemre haragszik, a férfi borostás arcába sziszegte: „Két test gusztustalan vonaglása! Ezt nevezi maga szerelemnek?… Szörnyeteggé válva, állati lihegéssel!”
Göb kíméletlen gúnnyal vágott vissza menyasszonyának: „Miközben, az én egyéni tapasztalatom alapján, hatalmas hő keletkezik!… Jó, hogy nem a bomlási vegyi folyamattól borult ki ennyire. Bezzeg büdösre érlelt sajtot és erjesztett marhanyakat mics formájában maga is evett már. Lehet, hogy az ujjait is megnyalta utána… Különben – folytatta valamivel visszafogottabban –, amint elgondolom: a nőkben, úgymond, több az állati vitalitás. Ez, persze, nem merül ki egy szokványos hentergésben.”

Tíz esztendő múltán, keserű szájízzel most azon tűnődött, hol is olvasott arról a portugál sebészről, aki elsőként metszette át a homloklebeny és a thalamus közti idegpályákat, hogy műtéti beavatkozással megváltoztassa egy skizofrén beteg pszichés magatartását. Az agresszív ember búskomorságba, az apátia kezelhető állapotába zuhant. Érzelmi élete kioltódott és odalett az intelligenciája.
Később a sokkterápia kiszorította ezt – még a múlt század közepén – a Nobel-díjra érdemesített sebészeti bravúrt, amelynek több száz ezer skizofrén beteget vetettek alá, egyeseket közülük nyilván kétes sikerrel.

7.

Pár hónapi gyógyszeres kezelés után áttértek az elektrosokkos terápiára. Rebi látszólag nyugodtnak (vagy inkább csak egykedvűnek) mutatkozott, pszichés állapota az orvosok véleménye szerint valamelyest javult, kézimunka-gyakorlaton vett részt, eléggé szabályos geometriai ábrákat rajzolt naplófüzetének margójára, később kérvényeket fogalmazott, egyiket a másik után, melyekben a hatóság közbenjárását kérte a klinikáról való elbocsátásához. (Egyik fogalmazványában még szükségesnek látta fölhívni a figyelmet az ellenséges közeg aknamunkájára, nem mulasztván el megemlíteni a személye elleni titkos kollaboráció veszélyét, ám ezeket a sorokat vastag vonalakkal azonnal áthúzta.)

8.

Kórlapok és álmok feljegyzései, képei keverednek-kavarognak a kezelőorvos, valamint a gyógyulás útjára tért páciens agyában, emlékezetében. Az agresszív betegek jelenléte, befolyása („Semmi közöm ehhez a mocskos, őrült bagázshoz! Mit hoztak be ide? Nekem nincs szükségem leukotómiára!”); a műtéti beavatkozás, mint kiderült, koholt vádja – ki tudja, milyen beszélgetést kihallgatva szőtte tovább az önbizalomhiány és -veszély kusza, képzeletében kibogozhatatlanná vált szálait(?) – részben fokozta Rebi ellenséges érzületét környezetével szemben, nemkülönben a kölcsönös bizalmatlanságot.
„Fésülködöm. A macskakövekre pottyannak a hajszálaim…”
(Lásd a kórlap megfelelő passzusait az igék oda nem illő, gyakran pontatlan, „bizarr” használatáról!)
„A cél egyéni óhajaim megtorpedózása mindenekelőtt. Nem csoda, hogy az egyik régebbi leukotómiás marószódát ivott, a többiek közül is jó néhányan (talán kívánatos lenne név szerint megneveznem őket?) apatikusan vegetálnak… A magamfajta kivételek intelligenciája is kockára téve! Mi lesz, hogyha az agyrészeim elpusztítása után az érzelmi életem ellen is merénylet készül?!”
Igennel vagy nemmel felelt, kitért a nyílt dialógusok elől.
„Még itt is provokációnak teszik ki az egyént. Nem elég, hogy besúgók lopakodnak be tulajdon hajlékunkba is. Pofátlan, perverz alakok, még az árnyékszéken is sunyítanak ránk!…
A sivár utcai sötétség után az ember belsőségeiben is az örökös levegőhiány.
Mi az, ami tárgyilagossá tehet? A rokonszenvhiány. Mögöttem renyhén lengedező, fekete árnyak. Mint a spárgán rángatott egyenbábuk idétlen hajlongásaival, tudatomba vésődött minden álság. Anyám meséje elevenedik meg – félelemkeltő villámlásokkal – az agyamban: a köldökzsinóron lógatott holdbéli emberkékről… Hunyd be a szemed! Tömj vattát a füledbe!… Nem elég. Valakinek meg kell ragadnia a harangkötelet is!”

A Rebi homlokába mélyen bevésődő ráncok. („A te szépségednek még ez sem árthat”, ugratta Göb.)
„Szembesülni kell a tényekkel: persze az impotenciára is van gyógyszer! – mondtam vigasztalóan a férjemnek. Engem azonban dacos indulattal, már-már gyűlölettel töltött el minden elvesztegetett, hiú próbálkozás, valahányszor farkasszemet néztem a kudarccal.
Kétségtelen, hogy a kielégítetlenségből nekem is megvolt a »bűntudat-részem«. A szakkönyvekből édeskevés ami valójában kiderült. Organikus és funkcionális eredet… Anyakomplexus – a gyermekkorában ellene elkövetett erőszak –, serdülőkori kudarcok mind-mind számításba jöhettek. Elvileg! Halvány vigasz, ha valami is igaz mindebből, elindulni egy vékony szálon… Különben az erekciói nem maradtak ki. Csak hát velem!…”
(Hisztériás kacagással.)
„Még kiderül, hogy enyém a felelősség.”

9.

„Göb árva kölyök volt. Lehet, hogy ő is, mint Móricz Zsigmond Árvácskája, legyeket ropogtatott a köménymaglevesben, amit fukar mostohái elébe raktak. (Kedvem szottyant újraolvasni a Csibe-történeteket.)”

*

Egyszer, már meglett legény korában, Göb fát vágott; de olyan szerencsétlen napja volt, hogy a vaskos törzs a nevelőapja lábára zuhant. A pórul járt áldozat, ha nehezen is, de mihelyt talpra tudott állni, fölkapott egy gereblyét, és vadul támadt az ijedtségtől falfehérré vált, szerencsétlen ocsúdó fiúra: felhasította a hátát. Göb, a lapockáján s a bordái alatt, még ma is őrzi a keserves „lecke” nyomát. Később, mikor elvitték katonának, ahogyan faluhelyen mondják, ha nem is maradt félszeg, csak gátlásos; félénk természete valahogy mindig kiütközött a normális átlagból, nehéz, kritikus helyzetekben félszeg mosolygással igyekezett palástolni fölös szégyenérzetét, zavarát, főképp az elfojtott érzelmeknek, vágyaknak tulajdonítható csököttséget, azt, hogy meglehetősen korán kijárta a megaláztatás iskoláját.

Az átvirrasztott éjszaka labirintusában, lehajtott fővel haladni a bizonytalan, kétes jövő idő felé nehezebb, mint, mondjuk, kipihenten ébredve, a reggeli káprázatban minden nyomasztó emléket s viszályt feledve, lelkiismereti presszió nélkül bámulni a havas hegycsúcsokat.

Elég volt egy érintés, a kéz mohó kutakodása, s a férfi máris ejakulált. Rebi viszont, ha felizgult, a férfi-abnormalitás hibájából képtelen volt kielégülni. A kialakult feltételes reflex eredményeként be kellett érniük a rövid sugarú élvezettel. El lehet képzelni, a folytonosan elnapolt gyönyör, a meddő sóvárgás miatt Rebi milyen idegállapotba került.

10.

„Göb álmában is olyasmiken szokott gyötrődni, hogy egy tisztességes feleség számára ez a viszony, mely alkalmilag ha minimális elégtételt jelent is, a jövőre nézve semmilyen garanciát nem ígér. Én pedig – isten tudja, mióta – idült álmatlanságban szenvedek. Öltözhetnék kurvának, megjátszhatnám magam – édes mindegy! Jobban mondva: csak kínlódás minden együttlét… Előbb a szégyenkezés tartott vissza, de aztán magam is rájöttem, hogy a pszichoanalízis is kidobott pénzt jelentene – hiába várnánk a csodát. Ha rám nyit a fürdőszobában, és neglizsében vagyok vagy egyenesen pucéran, feszélyezetten elfordul, s már fut is ki. Legtöbbször, az utóbbi időben legalábbis, irtózva menekülünk egymás tekintete elől. Habár az enyémből kiapadt a szemrehányás, az övében szárazan még tüzel a sivatagi vágy (hisz sehol az oázis). Ám lassan sikerült elhitetnie velem, hogy a legtöbb férj akkor nyugodt, boldog, ha asszonya békét hagy neki…
– Na, azért ez viccnek is sok.
– Tudom, hogy túlzás… Csakhogy minden tapasztalat egyedi.
– Mióta már a kompromisszumok és a megalkuvás korszakát éljük. Van-e kiút ebből valaha is?
– A bujálkodás. Csak hát kivel?…
– Ne a kettőnk viszonyára gondolj, hanem a társadalmi válságból való kijutásra legalább.
(Ez már az én megduplázott énem volt.)”

Félprofilból látta megvillanni a férfi hol fáradt, hol ravaszkás arcát; szögesdrótok alatt sunyított. Hörcsögfogaival, őrjítő kínokat kiállva (legalábbis a rémálomból fölriadt Rebi így emlékezett vissza), megkísérelte átharapni a szögesdrót akadályt.

11.

Nyílt sebről nem lévén szó, Rebi a láthatatlan sérülés nyomait is takargatni igyekezett. Gyanakvóvá vált addig bizalmasnak hitt személyek iránt; előfordult, hogy feldúlt állapotban közeledtek hozzá, ilyenkor a legenyhébb faggatózásra is dühöngve szökött fel székéről, s pillanatok múlva már tombolt.
Amikor végül fölkeresett egy pszichiátert, a kérdésre, hogy: „Mi a panasza?” – csökönyösen hallgatott. Egy idegen hogyan is adhatna tanácsot az ő életével kapcsolatban? („Különben sem hasonlítok a többi nőhöz!”) Nem valóságos semmi. A fény, az ital íze, a levegő sem.
Határtalan türelemmel végighallgatta (pedig az elején attól tartott, hogy kapásból kineveti) a nagy homlokú „tudós pofát” – a halántéka táján, a két füle alatt, igaz, göndörödött! –, aki azonban közhelyszámba menő megoldást javasolt, valahogy így hangzott: Rúgassa be a férjét, majd ledér mozdulatokkal igyekezzék felizgatni…
Csipkés fekete bugyi és kombiné! – a „ki­bic”-­szak­em­ber számára ez jelentette a megkívántatás végső fokát.
„Én, a tüzes, telivér szuka! (ez is volt már)” – jegyezte be naplójába, s egy óriási ásítással a hideg paplan alá bújt.
Az analízis jobban nyomasztotta, mint ha bűnben élne. Pánikszerű határozatlansághullámok öntötték el testét (jó néhány kilóval többnek érezte magát). A szorongásos betegekre gondolt, akik a klinikán minden ok nélkül kihányták a vacsorájukat, holott olykor alig nyelték le az első falatokat, rájuk jött az okádás mégis. Az agyukból hánytak. (Mint ahogyan Göb tehetetlensége is az agyával van összefüggésben.)
Éjjel időnként fölkelt, kilopózott a fürdőszobába, habfürdőt készített, s abban élte ki elfojtott vágyait.
Válni sem akart, emiatt veszett össze utóbb az anyjával is. „Tudom, szerintetek eszement vagyok… Nem látjátok, milyen szánalmasan néz ki ez az ember? Megöltük egymásban a szerelmet, már csak a szánalom maradt. Legalábbis az én részemről. Unalmas, fárasztó ­vagyok.”
Máskor azon kapta rajta magát, hogy mentségeket keres fizikai közeledésük kudarcaira. Ki tud jobb receptet a szeretkezésre, mint a szabadság?… Érzi, látja, hogy G. zavartan felnyög, ha neki váratlanul kedve szottyan, s a férfi pizsamájában kezd kotorászni!
Nem csoda, ha a lánykorában olvasott lovagregények érzelgősségét túl hamar megunta. „Én, a Navarrai Margit Heptameron-történeteitől fölizgult, képzelgései oltárán elélvező »péniszkirálynő«!…” A döbbenettől kifut a lábából az erő.

12.

Mikor is merült fel az „örökletes terheltség gyanúja” a nő egyre megbocsátóbb – lezserebb? – természetét gyanakvással fogadó környezetében? Az elfüggönyözött nappaliban ült órák hosszat, üres tekintette. Elpuhultan, tétlenül. Mint akit nem izgat, hogy felgyűlt a mosatlan, a szennyes. Elpuhultsága nem annyira karjának megereszkedett húsára értendő, inkább hajdani kedélyes természetének megfakulása, hangjának tompulása árulkodott a lelki bajok térhódításáról. Ha vendég jött a házba, előfordult, hogy többször is letörölte a port a sötét fényű bútorokról, az ócska pianínóról.
A konzervatív munkaközösség Rebi zárkózott, szenvedő arca láttán korábban méltányolta, miszerint egy úgymond banális defektus okozta lelkiismereti zárlat idején Rebi és férje még őszinték tudnak lenni egymáshoz, ám az asszony azzal tette végső próbára türelmüket, hogy bevallottan elegáns pózt erőltetve magára, hűvösen fölényes stílusban közölte férjével: itt az ideje független életet kezdeni!
Az aggodalom eme bumerángját megelőzte volt az örökbefogadás rövid epizódja. Rebi rá szerette volna venni a férfit, hogy amíg nem túlságosan késő, fogadjanak örökbe egy gyermeket; Göb azonban tőle szokatlan hévvel tiltakozott a divatos megoldás ellen. Ő is árva volt, mondta fagyos hangon; ilyenkor egész lényéről, merev tartásáról lerítt, hogy a lelencsors láthatatlan buktatói eleve irtózattal töltik el.

13.

Rebi alapjában véve elkalandozó kedvű valaki volt, ha nem is erőltette meg nagyon az eszét. Időnként beleszeretett saját elméleteibe, több volt neki ezekből is, akárcsak énjeiből.
„Minden rosszat a leromlott tartalékainkban kell keresni.”
„Az erdő mélyén ha tisztásra találsz, holtbiztos nem fog gorombán kezdődni a napod.”
„Amennyivel csinosabbak vagyunk, annyival nehezebben ismerjük fel ostobaságunkat… Ezért hiába mérgelődünk mi, nők.”
Nemegyszer élvezettel állította szembe őket egymással, sőt, ingerült állapotban előfordult, hogy egyenesen egymásra uszította szíve, agyacskája két kagylóját-féltekéjét – ám valójában egyik énjében sem bízott igazán.
„Apus gyakran járt halászni, ritkábban vadászott is, de nem sikerült soha állatot ölnie, legfeljebb egyszer-kétszer megsebesítenie. A halakat megsütöttük, az apróvadakat ajándéknak szánta, engedte, hogy gyógyítgassam sebeiket, játsszak velük; másnap aztán szélnek eresztette őket mégis…
Az is lehet, hogy csak álmodtam az egészet.”

Rebi különben pár évvel idősebb volt Göbnél, ezért aztán kezdetben túlságosan dédelgette. Környezetükből volt, aki ennek a káros anyai komplexusnak a rovására írta utóbb a férfi jó ideje köztudott (közmondás népszerűségével ható-terjedő) impotenciáját.

14.

(Rebi „szabad asszociációs” naplójából)
„A rosszabb az, amikor ugyanazt álmodod, vagy már nem álmodsz. Valami mindig kell, ami beindítja a képeket. Mikor színesek, mikor csak feketék.
»Ez az« – mondta az szórakozottan. Végül ő is csak egy pasi.
Zűrös napok után, ha kimerült vagy, ne csodálkozz, hogy ide-oda dobál, ráz a »motor« a fejedben.
Erre megint csak a lakonikus: »Ez az.«
A sóvárgás fél egészség. A páciensek sóvárogva várnak a kiporciózott szeretetre.
A hangsúly többnyire a szexuális fantáziálásra esik. A gyermekkori traumákra. De hát egyszer csak nem találom a legszemélyesebb emlékeimet. A pasi meg csak jár, föl-alá szaladgál. Kötődések, kényszerneurózis, szóval ilyesmik érdeklik. Miattam miért kéne izgulnia.
De hát hová lett a gyermekkorom?… Most már a szorongásaimat is hiába keresem.”

Megnyitotta az ajtót, a teremből jó ideje semmi sem hallatszott. Arra gondolt, hogy most itt az alkalom, megszökhet. De aztán belé nyilallott: otthon nézheti cserepes ajkát, vastag nyakából kiálló duzzadt fejének morcos kifejezését! Ha megint egyedül lesz.

„Ez nem is én vagyok. A tyúkokat viszont láttam az udvarunkban, anyám kergette őket a göcsörtös törzsű eperfa alatt. Riadtan káráltak, az éjjel megint rájuk tört a menyét. Mintha még érezték volna a szagát. (Brrr. Én még most is szoktam érezni.)
Egy szerencsétlen kötelék arra kényszerített, hogy szélnek eresszem emlékkészletemet, másvalaki természetes jóindulatára bazírozzak (milyen kibaszott kifejezés ez is! – találj jobbat); igaz, kölcsönösen kiszolgáltattuk magunkat egymásnak, az árnyalati különbségek idővel otromba, eltérő különvéleményekhez vezettek, az Isten sem akarja – ez a szent igazság! –, hogy mindenki elégedett legyen. Titokban szánalomból, bevallom, számtalanszor engedtem gyengeségének. Sohase hagytam kiszáradni az ecsetjét, amellyel egy-egy újabb vonást tett a megkezdett képen. (Camus után szabadon, ez marhául tetszett a palidoktoromnak-oktatómnak! Megtalálta a nebulónál a »puskát«.)
Ha úgy vesszük, eléggé tartalmas volt az életünk, nekivadultunk a munkában s a nélkülözésekben (ezt most hagyjuk: a franc politikát); csak a végén virágzott ki lelkünk tövén az unalom.
Jobb ez, mint amikor valamennyien ordítani kezdenek körülötted, megállás nélkül, egybefolyó, végeérhetetlen üvöltéssel, modulációk nélkül, szinte lélegzettelenül. Mintha az összes izmok, idegek egyetlen pusztító hangorkánná csavarodnának össze, míg nincs más választásod: a földre ­zuhansz.”

15.

(a napló folytatása)
„A jéghideg vonatban huzat volt, megfáztam. Kint szakadt az eső, s a nyitott fülkeablakon át (nem lehetett fölhúzni) becsapott.
Egykedvűen, lázasan mindenütt, otthon is, csak a szürke peront láttam. Amint ültömben elnyomott az álom, háromszínű zászlókkal s girlandokkal feldíszített sugárúton lebegtem…
Különös módon véletlenül ébredtem rá (álmomban), hogy számomra nincsen visszaút. Se kiút… Azt mondják, az ország észjárása – ellentétben velem – a szellemi légmozgás hiányától szenved. Némi besavanyodott, morális szenvelgés még, de a megalkuvással sminkelt, leplezett, többnyire már csak mímelt tisztességet és erőt úgyszólván semmi nem ­hitelesíti.
Fogyatékosok közé kerülve alakulnak érzelmi, anyagi (szex kizárva, a kultúra e »bűvös körben« ismeretlen fogalom!) kapcsolataim. Jót mulathatnék azon, hogy miközben én lábadozom, a honi civilizációs viszonyok intellektuális fogyatékosságban szenvednek.
(Az erkölcsösség szava tovább él bennem. Hiába, beidomítottak, nem térhetek ki előle obszcén rajzokat lobogtató, sárgult műfogsorukkal káromkodásokat ropogtató »barakktársaim« között sem.)”

16.

„Ribizlibokor, vadmeggy – elrabolt szelíd kertek aléltató illatai. Érzéketlen, földhözragadt nappalokon kikémlelni az ablakon, hogy vajon most ki(?) – gyanús bőrkabátos, vagy csak a gázos, a szemetes!
Gesztenyebarna kárpitozás (akárcsak a hajam) – megkérdik: tetszik-e? Sportos, füttyös terápia; a jámbor, sokkolt lelkeket is fölpezsdítő.
Voluntarista szónoknak hinnéd ma is. (»Engem is meglepett, drágám, a közvetlensége«, mondta G. «Azért jó lesz vigyázni, Göb, az én előérzetem ritkán csal meg. Hajlott, udvarias tartásban közelítve, mégis, mintha sunyítana. Ez tuti, hogy akar tőlünk valamit. Az is lehet, hogy küldték!«)
Most is találgatom magamban, vajon így történt? Vagy összezavarodott az agyamban azóta minden; a párbeszédek kuszasága már akkor zavart, egyedül az alakoskodás védekező ösztönében bíztam. G. nem gyulladt be (ez nem függ össze, úgy látszik, az impotenciával), karba tett kézzel, szinte kihívóan fogadta az ipsét (»vezető kádert«, nem egyszerű elvtársat), esze ágában sem volt összekacsintani vele. Nem csinálta össze magát a »meghívásuktól« sem – akkoriban még divat volt, hogy az embert beidézzék –; utólag csak annyit mondott a hivatali »vizitről«, hogy feszes volt. A kiküldött kisembert mintha sajnálta volna. »Hagyd a lóizébe… ő is egy a sok száz alkalmazott közül.«

G. nedves hasábokat rakott a tűzre, még a külvárosban laktunk; «elvegyült«, egyszerű nő voltam, de tudatlan sejtjeimben még friss volt az inger. Később sem valamilyen korszakos katasztrófa vakította meg tisztánlátásomat. Mint mikor dinamittal halásznak, olykor éles fájdalmat éreztem hüvelyemben (nyilván csak képzelődtem!), s közben a véletlen – vártam s reméltem, hogy a hosszú klinikai éjszakák bántó ívlámpafénye talán még megvilágítja a helyzetünket.”

17.

„Nem mi, az idő röhög magában. Az uzsonnaasztalra csorgó akácmézet ki nyalja fel, ha nincsenek gyermekeink…
Mások is boldogtalanul végzik – ennyi a malaszt. Újabban felfoghatatlan már a félelem is, s eláraszt a banalitás. Kétevezősre neveztünk be; a másik lapátot ki fogja meg, hogy el ne sodorjon a demokrácia diszkrét réme?

Kétségbeesett, néma tekintetek. Honnan a konokság még bennem?… Vagy csak mint sejtelem – a behavazott város ősi csendje.
Egyetlen korban sem volt könnyű a szerelemtől, csalódástól átitatott zsigereknek. A bódító tömjénillattól s az áldozati kecskék édes húsízétől lehet, hogy még jobban bezsongtam volna, mint az újgazdagok fölényes vigyorától s ettől az egész fantáziátlan világtól.
Dorombol a szív. Vagy ez már szűkölés(?) – biztosan a meghibásodott hűtőszekrény.

Mi történik Göbbel? Mit hozhatok fel a magam mentségére?…
Aki bogarat ültet a fejébe, Istennel vitatkozik.”

18.

(Melléklet: egy tüskés férfiarc, a legaprólékosabban kidolgozott részletekig.
Megj. A beteg előtt nem árt, csak úgy mellékesen, szót ejteni határozott rajzkészségéről.)

„Állítólag bocsánatkérés közepette hazaengednek. Nem úgy, mint azt a katatóniás özvegyet, aki mikor etették, teljesen merev volt. (A passzív túl enyhe kifejezés rá.)
A másik, akit bájos tüneménynek hittem, vérmes szemekkel rám üvöltött, hogy hiába bámulom őt kovászosugorka-képemmel, nem kívánja egy szipirtyó asztaltársaságát. A dühöngők szerencsére egy emelettel feljebb vannak.
Szólhatnék G.-nek, hogy a nőgyógyász nem akar leszállni rólam: hogy ne legyenek gátlásaim, mintha mindenki elől rejtegetni akarnám a rút hegeket… »Maga nélkül számkivetett leszek, nem látja?« – ajánlgatta magát esedezve. »Eddig úgy tudtam, hogy a számkivetettségre a kémek s a megalkuvók esélyesek.«
A torzonborz üstökű, mindegyre szivart harapdáló pszichiáter szerint pedig bármilyen létfontosságú elhatározásra jutnék, számolnom kel azzal, hogy esetleg a férjemnek vannak komolyabb problémái. Lelkiek is.
Nyamvadt napsugarak nyaldosnak körül. Mi vár rám? – kataklizma, vagy csupán az anyag metamorfózisa. (Csak aztán ki ne fecsegjek mindent, amit itt láttam: titkolt vétkeket, gyógyulást hazudó szentséget, hogy létezik olyan tartós hámréteg, amely megvédhetne a külvilág ellen.)
Még egy fél napot várnom kell. Addig páfrányerdőkben, dzsungelek útvesztőire bízom megzabolázott indulataimat. Vagy inkább – a legegyszerűbb dolog holt időben: kidobatom a gennyes fogamat.”