Print this page

Vicei Károly prózái

PORNÓ ANZIKSZ

Nem is sejted, Szilvia, mostanában mennyit ábrándozok a fenekedről. Pedig tizenegy naponta kimondottan ezért vonulok a guggolda óvó kerítése mögé. A cirklin át ide nem látni, nem úgy, mint a halálraítélt üvegfalú vécéfülkéjébe. Bal lábam az ajtón kívül vetem meg, hadd lásson belőlem valamicskét a leskelődő őr, s érteni vélje tevékenységemet; jószerével pisálok éppen. A kezdeti mozdulatok hasonlóak, az öl ellazul, s a lecsukódó szemhéj a mennyezet rovarairól a belső ekrán illetlen képsoraira kapcsol át. Ekkor bukkan fel gyakorta, telten, gömbölyűn a Te gyönyörűséges hátsó feled. Még nem éles, még elszökdös, kiúszik a kép, helyébe másmilyenek tolakszanak.

A feltépett ajtón hatan-heten rontanak be. Kútásznak szekrényben, fiókban, ágyak gyomrában, zsákmányul ejtik az Ágikával folytatott szerelmi levelezést. Órák hosszat nyálazzák egy évtized fényképtermését, a mezítelen lányok képmásai elkoboztatnak, ezeket valamennyi jövevény egymás után sorban gondosan megvizsgálja a helyszínen. Feltűrt gallérú ballonkabátos szépfiú követ az illemhelyre, már nem vagyok a magamé, csoda, hogy székrekedés nélkül megúsztam. Nem kellettél, Szilvi, a siserahadnak, mert könnyű, tarka nadrágba bújtál, hiába düllesztetted melled, farod a kastélyerkély oszlopán. Most letolom rólad a pantallót. Nem a derekadnál; elől és hátul nyúlok be. Nadrágoddal együtt ereszkedek le, fenséges üleppel cirógatod orczám.
Ezt a visszaszerzett képet sikerül úgy-ahogy rögzíteni. Már azt se bánnám, ha plexiüvegből lenne fedezékem, mint néhány tárolóval arrébb. Ott talán az ágytakaró is celofánból van; jót s rosszat csak gondolatban tehet testével az ipse. De az ember legyen erősebb a ketrecek – saját lábát, farkát lerágó, önnön húsába marcangoló – kétségbeesett állatainál. Gondolattal kinyitható a legtöbb szeméremöv zárja, a kéjszervek bilincse. Ne törődj a cirkli likacsaival, a szájban, szívben, vesékben, genitáliákban fürkésző kamerákkal, a végbeledbe lógatott gukkerrel, agytekervényeid tükrözésével.
Bőségben súrlódnak hozzám szeméremdombok, markolhatok popók, keblek tésztájába, jelenések sűrejében dúskálok; van itt erikás körteidom, Ágneske birsremeke, kis Goldát, a negyven kilós marionettet gyűrűként rántom föl tövig, forgatom tengelyemen. De csak egy az ágyú; e seggbazárból célba mit vegyek?
Merészen közelít, szuperplánba nő Szilvia tompora, nyálcsordító fehér félgömbök sötét felezőjén iszamós lukcsúszda, gőzmozdonyok dugattyúritmusa sorjáz, Gogó, pekingi pincsfiú lökettyűzése, leffegő ajkak habos zöcskölése, sápadt holdkaréjok dühödt döfködése, semmibe szökken, buggyan a mag, a detonáció tüzes nyílrepeszei röppennek szét tagjaimban, hozva zsibbadt megkönnyebbülést, a tenyér kinyílik, lehull a kar, odafönt, a szegletében ügyelő pók képe kiélesedik, meg a többi rovar körvonala; a százlábúé, a fülbemászóé, a poloskáé.
Hogy ne lássam őket, sokat gondolok mindannyiatokra, lányok, csukott szemmel – elölről s hátulról.
 

A CSONTKOVÁCS

Nemcsak a hajóról szálltam le végképp, de azt a fertelmes kikötővárost is odahagytam mindörökre. Abból a városból, amelyhez okmányaim szerint életem nagyobbik fele kötődik, nem sok jót hoztam haza. Kivéve a hifitornyot meg a devizás takarékkönyvemet. Jerinától, a macedón pék lányától másodszor is elváltam. A jó ég tudja, hogy a tizenegy éves Xéniának csakugyan én vagyok-e az apja. Anyám helyesli lépésemet. Ő nyugodt, hogy kötelezettségeit lerótta irántam azzal, hogy tizenöt éves koromban az eddigi nevelésemmel megbízott nagybátyáméktól magához vett, és postatiszt férjével együtt kitaníttatott hajógépésznek. Olasz ember a nevelőapám. Az igazit nem ismertem, „elkódorgott a világba”, anyám  szóhasználatával.
Kódorogtam én is eleget. Nem tudnám megmondani, hányszor hajókáztam körül Afrikát, s kötöttem ki Jáván vagy a Fülöp-szigeteken. Három hónapnál előbb ritkán keveredtem haza, de legtöbbször hét-nyolc hónap is eltelt, mire újra beúsztunk az anyakikötőbe. Tavalyelőtt télen döntöttem el, hogy utoljára indulok tengeri útra. Engem a vízen töltött idő meg a viharok nemhogy megedzettek volna, hanem egyre inkább kikészítettek. Talán mert ez a töprengő eszem ismeri a mondást a kútra járó korsó csúfos végéről. Egyik utunk során, odafele meg visszajövet is, az Indiai-óceánon olyan vihar himbálta meg a hajónkat, hogy a félelembe majd bele rokkantam.
Nagybátyámékhoz közel sikerült házat vennem, egy halom márkáért. Hazatértem után a szerszámgyár nyomban alkalmazott. Újra ángyikám főztjét ettem. A két öreg boldog volt, hogy megint van gyerekük, akiről gondoskodhatnak.
Akkoriban úgy gondoltam, ripsz-ropsz meg fogok nősülni harmadszor is. De hogy csinálják ezt közel negyvenévesen? Távollétem húsz esztendeje alatt teljesen kiment divatból a korzó errefelé. Csak néhány elszánt „régi fiú” – negyven-ötven közöttiek – korzózik még mindig rendületlenül, mint például a mozigépész és Rönki Gyurka műszerész. Ők már agglegényszámba mennek.
Egyszer Rönkivel leereszkedtünk a diszkó pincéjébe. Csak szédelegtem abban a robajos tolongásban, és kiábrándító volt, hogy néztek rajtam keresztül a csajok, mintha ott se lennék. Pedig farmerviselettel, frissen növesztett szakállal álcáztam magamat, hogy passzoljak hozzájuk. Ahogy bámészkodtam, fiúk csoportja fogott közre, egy deltás legény erőszakkal kulcsolta ujjaimat egy sörösüvegre.
– Tata, fogadj el Pedrótól egy italt. Ettől élesedik az ész meg látás, hogy előbb megtaláld fiacskádat vagy kislányod, aki után itt szaglászol. Húzd ki egyből!
Cinkosságot színlelve jobbnak láttam engedelmeskedni.
Be kellett látnom, ha nőt akarok keríteni, előbb-utóbb ráfanyalodok az apróhirdetésre. De akkor már nem én vetem be a horgot, én majd csak böngészgetek a kínálatban.
Mint általában, ezúttal is erőt vett rajtam az elbizonytalanodás, megállapítottam, hogy életem pillanatnyi szakaszában felkészületlen vagyok sorsom igazítására, s noha kabinomban meg a gépházi vasládában a jövőre való felkészülés szándékával hurcibáltam könyvtárnyi könyvet éveken és óceánokon át, mindig csak múltam részleteit értettem és szerettem meg. Vacogtam attól, hogy az újság pászítson hozzám társul valakit, hogy a felnőttség vizeire hajózva rám is érvényes legyen a korosztályi szerep. Még mindig gimnáziumba szerettem volna járni, ahova sohasem járhattam. Könnyű léptekkel menni a találkára, kótyagosnak lenni, nem latolgatni, hogy a kedves késése, pillantása, mozdulata, hangszíne elhidegülésről árulkodik-e – minden előrelátó józan gondolkodás alkóvjában a lemondás koszorúitól övezetten ott áll egy koporsó...
Most pedig majd jönnek a nők. Akik misztikátlan egyértelműséggel, sok ezer példányban nyomtatott írással adják tudtomra, hogy attól a naptól fogva megtisztelnének életre szóló hűséggel, rossz szájszagukkal, festett hajukkal, szeszélyeikkel, nők, akikért nem lehet izgulni, akik egy apróhirdetéstől ugyanazt remélik, amit egy tablettától várnak (hipp-hopp, bekapok egy pirulát, lesem a hatást, illan a baj), holott a tabletta is csak ritkán segít, mert nincs az a boszorkánykonyha, ahol drazséba, fiolába képesek menekíteni egy kellemes találkozás, beszélgetés, szeretkezés élményét, mely élményt helyettesítendő elegendő lenne csupán pirinyó kapszulát nyelni, s máris előállna a kívánatos kapcsolat kiváltotta jó közérzet.
Az is felmerült bennem, hogy miért is nem hoztam magammal egy manilai vagy egy thaiföldi örömlányt, amíg a világot jártam. Angyali lányok azok az itteni prostituáltakhoz képest.
Végül mégis ráharaptam egy apróra, amire olyan gonddal hoztam össze a reagáló írást, mint valami felvételi vizsgán a dolgozatot.
„Ha valaha is hirdetném magamat, ilyesmi szöveget adnék közre: »...megismerkednék olyan nővel, aki sose gondolt e rovat által ismerkedni.« Ezt korántsem jegyzem meg, hogy pirongassalak, hisz aki jelentkezik a hirdetésre, az legalább annyira bűnös, mint a hirdető. Sorstársak. Nem kell mentegetni magad az ismerkedési mód miatt: a kapcsolattalanság szociológiáját eléggé ismerem. Persze kivételes szerencse vagy igénytelenség kell ahhoz, hogy eredményesen kommendálhasson sajtónk apró-rovata, amelyen kívül a harmincon túli nők és férfiak alig találnak megfelelő terepet egymás megkörnyékezésére. Azt ajánlanám neked, hogy a továbbiakban játsszuk meg, hogy mi természetes úton-módon ismerkedtünk meg.
Akár művészbarátnak vagy akár művésznek, értelmiséginek vallja magát az, aki hozzá hasonló személlyel óhajt megismerkedni; könnyen megtörténhet, hogy két ismerős jelenik meg a találkán, mert olyan kevés van a fent említett emberfajtából, hogy szinte lehetetlen, hogy az a kevés ne tudna egymás létezéséről.
Légy akárki, nekem imponál benned az, ha a művészet kedvelését, illetve művelését nem tartod könnyelműségnek, hóbortnak.
Ha most csupán annyit közölnék, hogy megvan minden feltételem (megfelelő életkor, külalak, képzettség, orientáció...) ahhoz, hogy kedved támadjon velem megismerkedni, akkor ez nagyképűen, elbizakodottan hangzana. Ugyanakkor magakellető széptevésnek hatna az, ha részletekbe bocsátkozva, műgonddal ecsetelném kiválóságomat.
Mit is írhatott neked az a negyven-ötven férfi, aki a kapcsolat reményében vette igénybe a boronálórovat szolgálatát? Aki meg akar felelni elvárásaidnak, sietve kijelenti, hogy imádja a művészetet: színházba, moziba, tárlatokra jár, rendszeresen olvas (hogy mit, arról nem szól), egyetlen vizsga híján befejezte az egyetemet. A mértéktartó jelölt nem böki ki egyből, hogy háza, kocsija és nagy-nagy szabadsága vagyon, hanem áttételességre törekedve arról panaszkodik, hogy a frissen esett temérdek hóval nagy küzdelmet vívott az udvarban, a ház előtt meg a garázs körül. Némelyik megadja telefonszámát, jelezvén, hogy bármikor, éjjel-nappal hívható.
Álljak be a sorba én is, dicsérjem portékámat – önmagamat?
Tagadhatatlan, hogy folyton-folyvást dicsérjük-dicsértetjük magunkat: például azzal, hogy ápoljuk testünket, jószagúak, finom modorúak vagyunk, előre köszönünk, rámosolygunk valakire, szívességet teszünk, jutalmazzuk és megdicsérünk másokat. A tetszeni akarás és a szeretetreméltóság rugói lehetőleg ne virítsanak ki álszerénységünk mögül.
Most pedig kirakatba állok, hogy megszemlélhess:
Harmincas éveim végén járok, 177 cm magas, kék szemű, szőke, sima hajú vagyok, 41-es cipőt viselek, és nincsen pocakom.
Gyermekként, tudod, hogy fejeztük ki szimpátiánkat nembeli »ellenfelünk« iránt? Hátba vágtuk, meghógolyóztuk, csúfoltuk...vegyen észre, szeressen meg.
A kapcsolat felvételéül vedd úgy, hogy most odasóztam egyet, hóval vagy gyöngédre igazított tenyérrel, kedves Vadvirág! – Árpád.”
S a vadvirág jelige leleplezte önmagát: „Mivel az emberek szeméből valamivel többet tudok kiolvasni, mint bármilyen hosszúra nyújtott levélből, én a személyes találkozás híve vagyok. (...) Egy hógolyót hozhatsz ismertetőjelnek...”
Az volt a legjobb jel, hogy a református templom előtt a megbeszélt időpontban kinyílott egy Fityó ajtaja, s a volán mögötti fiatalka zenetanárnő megkezdhette az olvasást szememben. Egy „meghitt privát klub” címére irányítottam a kis hölgyet, aki házam előtt rájött a cselre, s kijelentette, hogy első látásra nem megy be férfi otthonába. Így hát odébb gurultunk a Pipacs bárig. A kocsma lépcsőjén futó pillantással osztályoztam Gréta pedagógusnő fenekét; a bársonynadrág egy telt birsformára tapadt. A lány nem volt se szép, se túl nőies jelenség, ami annyiból volt jó, hogy nem kerített hatalmába a „mindent bedobni” igyekezet buta izgalma.
– Látom, kellő anyagi háttérrel utazol egy házasság felé – mondám, s a rumkóla fölött pantomimes mozdulattal fordítottam a képzeletbeli kormányon.
– A szekér apám ajándéka. Létszükséglet. Hogy a hétvégeken látogathassam szüleimet a faluban. De főleg arra kell az autó, hogy félévente elvigyen az isten háta megé, két határon túlra, Pista bácsihoz, a csontkovácshoz. Keze alatt újjászületek.
Mikor a Pipacsból hazaszállított, már nem vonakodott bejönni hozzám. Többé semmilyen ellenállásba nem ütköztem nála.
Ismeretségünk harmadik napján úgy véltem, becsületes dolog szólni, még idejében, hogy hagyjuk abba, kiszállok a buliból. Gréta autójában ülve hosszú monológot adtam elő semmirekellőségemről, arról, hogy egy nőt se tűrök meg hosszabb ideig magam mellett, csak hogy megnyugtassam, nem benne van a hiba. Vigasztalan kornyadozását látva felajánlottam, hogy amikor csak kedve tartja, elnézhet hozzám. Akkor önérzetesen csapta be mögöttem az ajtót, de már másnap sült gesztenyével lepett meg otthonomban. Rendszeres látogatóm lett. Alighanem ő is úgy vélte, hogy sportból szeretkezünk. Ha gyakran jött, megfogyatkozott bennem a hajlandóság, aluszékonnyá váltam, ha pár napig elmaradt, hiányozni kezdett. A nyár végén már erősen zavarta köreimet. Az uszodai pingpongasztalnál sikerült diáklánykákkal összejönni, de házamba már képtelen voltam elcsalogatni őket, hiába telepítettem vadonatúj Stigát udvarom pázsitjára, tudták, hogy „egy tanárnőnek” van kapukulcsa hozzám.
Egy este kértem Grétát, hogy ne jöjjön többet. Nem akart hinni a fülének. Én meg azon álmélkodtam, mennyire jogot formál rám, holott én kezdettől figyelmeztettem kapcsolatunk „érvénytelenségére”. Távozásra felszólító megemelt hangomra sírva fakadt, amitől még jobban begurultam. Elbömbölte, hogy mennyire szerencsétlen, mert épp akkor hagyom el, amikor végzetes romlásnak indult gerince. Maholnap autózni se lesz képes félezer kilométert a csontkovácsig, újabb kúrára. Jövőre meg már úgy összenyaklik, hogy görnyedtében homloka a köldökével lesz egy magasságban, később pedig a saját lábai között nézhet maga mögé.

Szeptember derekán megszédültem, megbillentem a létrán, s az eséstől zúzódott bokámat jó két hónapra gipszbe rakták. A kosztot hordó ángyikámon kívül senki, de senki nem nyitott rám ajtót. Vég nélküli dögletes heverészésemben az olvasás mellett a telefonálgatás volt egyik szórakozásom. Akkoriban kapcsoltak be a vonalba. Találomra tárcsáztam szabadkai számokat. Például születési éveket kombináltam. A telefondróton tett portyám során így jött be az az éneklő, bizsergető szoprán, amellyel azután naponta elcsevegtem. Ió a drót másik végén ugyanúgy ráért, mint én, a februárban esedékes egyetemi felvételi vizsgára tanulgatott. Gyermekpszichológus lesz belőle. „Miért nem simogat meg engem egy meleg bariton?” – csörrent, csicsergett számonkérőn a távbeszélő, ha késtem a hívással.
A gipsz levétele és rövid mankós korszak után, úgy karácsony táján végre leporolhattam kéz alól vett öreg Szpacsekomat, és irány Szabadka! Egy önki sarkán vártam Ióra. A Napnyugati szőlők estjében úgy szállingózott a hó, mint Andersen történeteiben. Muffos, rókabundás tünemény közelgett kocsim felé. Ió látványában az volt a legmegdöbbentőbb, hogy szokatlan szépsége ellenére kísértetiesen hasonlított Grétára, aki pedig egyre szánalmasabb figurává zsugorodott emlékezetemben. „Mindenki több alakban létezik – okoskodtam belül -, a szép és tökéletes formájúak hevenyészett vázlata, piszkozata is fel-felbukkan szemünk előtt.”
A Majsai hídon felfelé kapaszkodva a kerekek alatt megszűnt a kockakő kopogása, a vasúti vágányok fénylő csíkja fölé kormányoztam járművünket, s midőn jobbról a városháza kivilágított tornya, alattunk pedig a vagongyár elmaradt, a nemzetközi út vonalán Palics felé röpültünk. Odalent a fehér, olykor sárga ívlámpák mutatták az irányt. Alább ereszkedve, a már olvasható közelségbe kerülő útszéli Zoo táblánál oldalra navigáltam, s a teniszpálya mentén, a park szélében értünk talajt. Ió boldog szisszenésekkel, sóhajjal kelt ki ölemből.

Egész héten fát vágtam az udvaron, bekészítettem a szenet, s újév napján felfűtöttem a toronymagas cserépkályhákat. A kékeslila alkonyatban vonaton érkezett Ió. Hó– és parfümillat nyomult be vele a házba.
Vacsorára lencselevest és a mélyhűtőből vett töltött paprikát melegítettem. A lány ujjongva fedezte fel piros tányérjaimat, azokat helyezte fehér abroszra, pedánsan megterített. (Egymagamban többnyire jövés-menés közben szoktam enni.)
Alig egyezett bele, hogy egy ágyon alszik velem. De előbb a narancssárga lepedőt fehérre cseréltette. Egy mozdulatomra odébb húzódott.
– Nem megy – szakadt ki belőle a szó, nagy adag visszatartott levegővel egyetemben. – Most nem.
Ha nem, hát nem. Megértettem, hogy fáradtságos szilveszteréje lehetett. Én kész voltam az egyik álomból a másikba zuhanni. Már majdnem elszunnyadtam, amikor nyöszörögve szólt.
– Elaludtál? Ilyen önző vagy? Én meg itt rágódjak egyedül a problémáimon?
– Lehúztam rólad a takarót? Vagy milyen problémáról beszélsz?
– Nem a takaró... A vizsga.
– Az messze van. Majd leteszed – csitítottam.
De nyomban azon kezdett el siránkozni, hogy már megint idegen helyre került, mint gyermekként már annyiszor, miután anyja megszámlálhatatlan házasságában egyik férjétől a másikig cipelte.
– Ez mind rég mögötted van.
Vigasztaló igyekezetem ellenkező hatást tett; közönnyel, részvétlenséggel vádolt Ió.
Jól ismerem a bolond éjszakák abbahagyhatatlan, ok nélkül duzzogó, perlekedő jeleneteit. Egy dráma után „iguánás éjnek” nevezem az ilyet. Kialudható. A kinti pirkadás koponyánkba is fényt hoz. Megmagyaráztam Iónak, kegyes füllentéssel, hogy lelki kín nem is létezik, ha nem hiszünk benne: minden probléma testi vonatkozású; ha pofoznak, kikötnek, szomjas vagyok, lábamat töröm...
Ekkor nyüszítve tört elő a lányból a sírás. Ijedtemben alig találtam meg a falilámpa kapcsolózsinórját. Ió felült, maga alá húzott lábakkal ijesztő görnyedésben kuporgott, halovány, kreolszürke arca, asszimetrikusra vált keskeny, lefittyedt ajka, váratlan megcsúnyulása óhatatlanul Grétát juttatta eszembe.
– Nekem nincs semmi bajom? – villant könnyes szeme. – Aki rajtam segíthetne, az messze van, öreg, azt se tudom, él-e még.
– Ki az?
– Pista bácsi.
– Az meg kicsoda?
– Nem hallottál Pista bácsiról? Ő a csontkovács.

© 2017 Erdély Ma­gyar Iro­dalmáért Alapítvány