Hertza Mikola rövidprózái

AZ ÉLET ÉRTELME 1

Tókos Gazsi becsülettel iskoláztatta gyermekeit. El is mentek a faluból, mind. Magukra maradtak feleségével a tyúkok által kopaszra csipkedett, kapirgált udvarú családi házban.
– Ha valamelyikünk meg talál halni, én leköltözöm a leányomékhoz, Brassóba. – mondogatta felesége, amikor néha-néha szóba került a jövő, a nemzedékek óta fiúról fiúra örökölt udvar, a kis birtok sorsa.Ezzel is jelezte, hogy neki egyáltalán nincs szándékában hosszabítani az agóniát. – Aztán majd adják el a gyerekek a házat, azt csináljanak a pénzzel,  amit akarnak. Tókos Gazsi nem gondolt a legrosszabbra: potom áron eladott udvaruk, házuk beolvad a többi Tókos, a szomszédok vagyonába, és ezzel ők mint “Disznyós” Tókosék végleg elvesznek a falu szóbelileg kallódó, elpárolgó történelmében.

 Még azt sem tartotta kizártnak, hogy a gyermekek megtartják a telket, vikkönd-ház szerepet szánva annak a laknak, amelyben meglátták a napvilágot.
Ennek volt is valami alapja, hisz a gyermekek nagyon szívesen küldték hozzájuk megőrzés céljából az unokákat – azokra a hosszú nyári vakációkra. Tókos Gazsi időnként mezőgazdasági segédmunkásnakhasználta unokáit,hadd élvezzék az itteni életet – talán szívükhöz nő a tornácos ház és az öreg diófás, tyúkszaros poros udvar.
Aztán már amikor az unokák is gimnazista korba cseperedtek,nem jöttek többet a Tókos birtok felé. Tábor, tanulás, magyarázták szüleik, Gazsi gyermekei. Minek jöjjenek már? Mit csináljanak itt? Inkább tanuljanak valami hasznosat, még ha többe is kerül.
Tókos Norbert volt az utolsó unoka,aki eltöltött egy nyarat náluk. De már rajta is látszott, hogy tizenhárom évesen unja a falusi életet. Pedig nem is az a számológépes fajta, döntötte el nagyapja, látva, hogy milyen éhséggel falja a kölyök egymás után a régi, rongyos regényeket a szép szoba könyvespolcáról.
Egy kora reggel Tókos Gazsi felköltötte unokáját. Hűvös nyári hajnal volt még, de a tiszta ég igazi nagy kánikulát sejtetett aznapra.
– Norbika, megyünk behozni a szénát. –emlékezett, mennyire szerette a kölyök ezelőtt pár évvel a szekerezést. – Segíts befogni a lovat.
Norbert,ha kedvetlenül is, de ott lábatlankodott az udvar közepén. Az a régi lelkesedés, ami még megvolt benne pár vakációval ezelőtt, teljesen kiveszett belőle. Mintha el is felejtette volna, hogyan kell bekötni a lovat, hogyan kell a szíjakat vezetni, meghúzni. Akkoriban még a takarásban is segédkezett, most már nem is szóltak neki, amikor az öregasszonnyal elmentek kaszálni majd megforgatni a rendet. De Tókos Gazsi még remélte, hogy a széna hazaszállítása, a szekerezés megörvendezteti a gyereket. Elnémulva, mélyen elgondolkodva nyugtázta, hogy tévedett.
Ebben a hangulatban telt a nap, alig váltottak pár szót. Norbert az egyik szénaboglya árnyékában olvasott míg nagyapja feldobta a szénát a szekérre. A ló pedig legelt. Ugyanilyen mélabúsan vették hazafelé az irányt. Norbert nem mert a szekéren is olvasni, félt, hogy egy óvatlan pillanatban leesik a magasból.
Amikor már elég közel jártak a faluhoz – még nem látszott, de hallatszott,háziállatok hangja keveredett az öreg harang békés kongásával  -, teljesen váratlanul megszólalt az unoka:
– Tata… Ezt a szénát mire használja? – az öreg még szólni sem tudott, csak felkapta a fejét csodálkozva, mire Norbert folytatta is, válaszolva a retorikus kérdésre: – Megeszi a ló az istállóban. Más állata, ami szénát eszik, nincs is.
Rövid szünet után Tókos Gazsi bólintott, így is túl volt beszélve a dolog, szerinte.
– A lovat meg arra használja – dünnyögte az orra alá Norbert -, évente néhányszor befogva a szekérbe, hogy hazahordja neki a szénát a kaszálóról. Szóval van szénája, hogy legyen amivel eltartsa a lovát, a ló meg azért van, hogy legyen amivel hazavigye a szénát.
Többet már nem szólt egyikük sem, némán kapaszkodtak gondolataikba a magas szénarakomány tetején. A szekér mintha még jobban imbolygott volna a rázós úton miután ez a magvas gondolat is rákerült plusz teherként. Tókos Gazsi érzett valami korgó ürességet a lelkében, szíve tapogatta mint ember nyelve a kiesett fogtömés helyét.
Csak a ló volt változatlanul tökéletes egyensúlyban: vitte haza az ételt magának.

AZ ÉLET ÉRTELME 2

Voltak a kommunizmusnak olyan vívmányai is, amelyek teljesen elvesztek a feledés homályában.
De az is lehet, hogy jobb így.
Ilyen felfedezés – többek között – az időutazást biztosító kapszula. Mivel feltalálója nem a rendszeretetéről volt híres, le sem jegyezte részletesen a technikai adatokat, csak a működési elvet vázolta nagy vonalakban a pionír szervezet tudományos havilapja részére (a Feltaláló Intézet néha az ilyen felkéréseknek is eleget kellett, hogy tegyen és abban az évben az időutazásos tudós volt soron, hogy legyártsa az anyagot ), más nem is maradt fenn az egészből.
A kapszulát (éppen egy ember fért bele) nem sokkal az első kísérletek után leadták az ócskavasba. Egyrészt a feltaláló is más feladatot kapott – egy mélyebben szántó ekét kellett kidolgoznia a hegyi zónákon működő termelőszövetkezetek kérésére -, másrészt valóban nem kezelték megfelelően, nagyon hamar rozsdásodni kezdett. Az sem kimondottan használt neki, hogy a szabadban tartották.
Az első – és tudtunkkal egyetlen – időutazásra egy esős őszi napon került sor. Sajnos az intézet nem rendelkezett kísérleti alany címre szakosodott alkalmazottakkal amióta az utolsót, a mindig ,,megoldom én” típusú, okoskodó, autodidaktát, a túlbuzgó szerelőt, az amúgy berepülő pilóta alapmesterségű kollegát nem sikerült idejében kimenteni a Konzervgyár kérésére húsőrlővé átalakított betonkeverő autó tartályából. Így a kísérleti alany szerepére a Feltaláló Intézet akkori kapusát, Bicsák Jenőt kérték fel.
Bicsák Jenőnek semmiféle szakképzetsége nem volt az időutazással kapcsolatosan. Üldögélni egy fülkében viszont kiválóan tudott. De a kísérlet többi részéhez – az utazás során fellépő jelenségek megfigyeléséhez és lejegyzéséhez, a további tökéletesítési munkálatokkal kapcsolatos esetleges javaslatokhoz – halvány fingja sem volt. De nem csak szakmailag, hanem úgy általában, semmiféle érzéke nem volt az ilyensmikhez.
De akkor nem is ez volt a cél, első utazásra. A tudós megmagyarázta, hogy pillanatnyilag, ebben a kezdetleges fázisban, annak kellene kiderülnie, hogy az emberi szervezetre nagyon veszélyes, esetleg az élettel inkompatibilis változások lépnek-e fel az időkapszulás utazás során.
Bicsák Jenő nem azért üldögélt az előkészületek alatt nyugodt, rezzenéstelen arccal a kapszulában, mert haláltmegvető bátor ember, hanem mert nem értette az “emberi szervezetre veszélyes, az élettel inkompatibilis változások” és az ő személyes élete közti összefüggést. Inkább arra gondolt egykedvűen, hogy legalább nem telik olyan unalmasan a szolgálati napja.
Bicsák Jenőt ötvenkilenc évvel küldték vissza a múltba, saját kérésére szülőfalujába. Elbóbiskolt a nagy villogás, sistergés alatt, nem tudhatta mennyi idő telt el (visszafelé ötvenkilenc, ezt mondták, de a munkaidejéből mennyi?) míg megint elcsendesedett minden körülötte. Kinyitotta a kapszula ajtaját és elismerően nyugtázta, hogy gyermekkora udvarának végében parkol. Felismert majdnem mindent, habár tudta, hogy még tizenvalahány év múlva fog csak felsírni a már most kissé megroggyant faház meleg szobájában.
Mellette a másik kapszulából (a méretre nagyon hasonló felépítésű pottyantós fabudiból) édesapja, az akkor még nőtlen, de már majdnem vénlegény Bicsák Lajos szállt ki, nadrágját igazgatva.
Bicsák Jenő elmondta neki, hogy mi járatban van, mesélt a kísérletről. Az apja – érdekes, sokkal fiatalabb volt mint a fia, de azért hasonlítottak erőssen! -, behívta egy pohárka pálinkára. Üldögéltek az asztal mellett, a csendet csak nagy ritkán törte meg egy-egy koccintás, torok köszörülés. Jenő is az apja szűkszavúságát örökölte. De azért néha kérdezett ezt-azt Lajos. Fiatalabbként valahogy erősebb volt még benne a tudás mint a pálinkaszomj. Nem szerette a pletykálkodást, de igazán kár lett volna kihagynia ezt az alkalmat, amikor egy jobban informált embertől tudhat meg ezt-azt a dolgok alakulásáról.
– Aztán ott a jövőben… – bökött fejével a budi és a kapszula irányába – Béke van-e a világon?
Bicsák Jenő megrázta a fejét.
– Az ejsze sohasem lesz. A világon. Legalábbis.
Lajos azt is megkérdezte jövendő fiától, hogy mivel foglalkozik ott a jövőben, elégedetten nyugtázta, hogy becsületes munkahelye van. Lesz. Aztán megint csak a kapszulára nézett:
– Ezt meg mire akarják használni?
Bicsák Jenő erőlködött, hogy eszébe jussanak a feltaláló szavai. Mindig nehezen jegyezte meg a szakszavakat.
– Hagyományőrzésre. – ugrott be hirtelen, még büszke is volt, mivel ez nem egy könnyű szó. Szerencsére kötötte a dolgot a hozományőrzéshez, sejtve, hogy azért a kettő nem ugyanaz.
Bicsák Lajos bólogatott.
– Azért küldözgetnek baktereket benne. – találta meg a logikáját, hogy miért éppen a fiát küldték az első útra.
– Gyűjtögetnek majd ilyen régi dolgokat a múzeumokba. – mondta Jenő.
Bicsák Lajos rosszat sejtve kijelentette, hogy neki nincsennek régi dolgai, de fia biztosította, hogy most nem is kell vinnie semmit. De azért elég sóváran nézett a pálinkás üvegre.
– És milyen csodálatos dolgok vannak még ott a jövőben? – kérdezte Lajos.
Bicsák Jenő elgondolkozott. Nem jutott semmi olyan az eszébe. Vonogatta a vállát. Hümmögött. Nem olyan nagy hajítás a jövő sem, összegezte.
Valami surrogó hangra kapták fel a fejüket: az udvar végében életre kelt a kapszula. Kigyúltak fényei, villogni kezdtek. Bicsák Jenő apja felé nyújtotta üres poharát:
– Ejsze menegessek.
Lajos töltött neki, magának is, koccintottak, felhörpintették. Kikísérte az udvar végébe, nézte, ahogyan a kissé már imbolygó járású fia beül a kapszulába. Jenő babrált egy keveset a szíjakkal, amelyekkel be volt kötve, amikor érkezett, de aztán feladta. Rongyos, csupa folt posztónadrágos apjára nézett, amint éppen rácsukja kivülről a kapszula ajtaját és eszébe jutott valami amit az nem tudhat a jövőről: a hütőszekrény.
– Nyáron is tudunk kocsonyát csinálni! – kiáltotta ki az udvarba.
Csak olyankor valahogy nem kívánjuk, gondolt bele később mélyebben a dolgokba, az élet furcsaságaiba míg a kapszula liftként rántotta gyomrát (és őt) vissza, a jövő felé.