Miklóssi Szabó István regényrészlete

Démenotar (részlet)

Pako nekifutásból vágta ki a húggyal teli palackot mellettem az ablakon. Rövid röpülés után miszlikbe tört a gesztenyefán.
Vigyorogva nézte.
– Na – mondta, s megvakarta az állát –, végre eltaláltam.
Visszament a terem sarkába, leült a papírhajók mellé, tovább ragasztgatott. Kisvártatva két ápoló trappolt be asztalához. Az egyik lefogta, a másik tűt nyomott a fenekébe.

– Egy kis partidrog, haver – röhögött közben.
Az anyag, amit kapott, a kilencvenes évek végén jött divatba. Erőszak– vagy partidrogként ismerték.

Az ember tudatánál marad, csak totál megbénul. Ha meg akartál dugni valakit, akinek nem jöttél be, belecsempészted az italába, aztán vihetted kefélni. Lerövidítette az előjátékot, az biztos.
Pako megmeredt. A két faszi kicipelte a teremből.
– Minden héten megcsinálja, ember.
– Csak tudnám, hogyan csempészi be az üveget.
Én tudtam. Pako minden reggel brunyált az üvegbe egy keveset, a dugót nem tette rá, hogy fölesedjen. Szombat reggelre megtelt a palack, akkor rányomta a dugót, éjszaka kilopózott szobájából, a társalgóban a kályha mögé rejtette. Tapizhatták a smaszik reggel.
– Tetszik a seggem aranyom, hm? – röhécselt ilyenkor, s vonaglott, mint egy buzikurva. Aztán leült az asztal mellé, készítette a papírhajókat. Értett hozzá: a netten árulta, kapkodták, mint a cukrot.
– A lényeg, hogy eltaláljam a fát – magyarázta nekem. – Akkor abbahagyom. A húgy segít abban, hogy az üvegnek súlya legyen.
– Akkor miért nem töltesz vizet bele?
– Ja... – mormolta, s úgy nézett rám, hogy száznegyven centis deli alakom húsz centit zsugorodott.
Szerintem bírta, hogy telenyomják a szerrel. Kis vasárnap délutáni kirándulás, el az intézetből, hogy aztán este a kajára visszatérjen, és elégedett pofával nyomja be a lekváros fánkot. A civil életben matematikus volt, kvantumfizikai dolgokkal foglalkozott, összeszedett egy csomó díjat. A CERN vezetőségébe akarták bepakolni, de ő, ezt kikerülendő, kilógatta hetvenkilenc éves anyját a hetedik emeletről. A vénasszony infarktust kapott, Pako tizenöt év letöltendőt. Persze az ítélet után ide hozták. Egy évig nyomták nyugtatóval, mindenféle tudatmódosító szerrel, aztán békén hagyták. Csak a pszichológus nyaggatta napi két órát.
Pakot mindez nem akadályozta abban, művészi papirhajókat készítsen, hosszú leveleket váltson Stephen Hawkinggal, és telepisálja a barna üveget.
Végignéztem a cirkuszt, aztán ültem tovább az ablakban. Néztem, mikor kanyarodik be apám autója a felhajtón. Klaudia mellém állt.
– Azt hiszem, késik az úr, igaz? – kérdezte, is megnyalta a felső ajkát.
– Olyasmi... késik...
– De jön...
– Biztosan.

Apámat öt éve itt kezelték ki alkoholizmusából, Klaudia akkor ismerte meg. Afféle vándormadár volt, fogyatékos, hogy intézetről intézetre cibálták, hadd legyen hol ennie, laknia. Már régen kiszedték a méhét, ne tudjon több kölyköt a világra hozni. Az előző három gyereket árvaházban kellett elhelyezni. Soha nem látta őket.
Anyám édességgel, kajával gyúrta, mert különös gonddal vigyázott apámra. Mikor látogattuk az öreget, a kapuban fogadott, barna-köpenyes suhogással jelentette, hogy nem hányt éjszaka a kicsi. Apám is bírta a csajt, valahányszor utánam jött, mindig eltűnt vele egy félórára. Eleinte nem értettem a dolgot. Aztán beugrott.
A pszichomókussal beszélgettem vagy két órán át. Mindig megnyomorított ahogy bennem turkált. Egyik első szesönünkön mesélte, hogy annak idején milyen csodálatos eredményeket ért el egy pásztorlegénnyel.
– Jó eset volt – gesztikulálta. – remek tanulmány született belőle.
Essen ki a szemed, gondoltam.
– Fiatal, huszonéves legény lehetett. Izmos, magas, kék szemmel, szőke hajjal...
– Náci... – szóltam közbe.
Kuncogott.
– Ugyan, ne butáskodjon, Démenotar.
– Kértem, hogy tegezzen.
– Jó... Tehát behozták a fiút, mert majdnem agyonvert valakit a vendéglőben.
– Falusi volt?
– Persze...
– Akkor kocsmában.
Meresztette a szemét.
– Jó... Tehát a kocsmában. A rendőrök hozták be. Világosan látták, hogy nem teljesen fix.
– Még szép...
– Kérem... Tehát behozták. Huszonéves fiú... Egész életét a juhok között töltötte. Azt sem tudta, mi a villany, angol vécé, nem ült vonaton, bármi... Napokig beszélgettem vele. Észrevettem, hogy végtelenül alacsony az önértékelése.
– Értem... Ez hihetetlen...
– Na úgy-e... Figyeljen, kérem. Képzelje el ezt a történetet úgy, mint egy metaforát. Önnek hasznos metaforát.
– Iparkodom...
– Jó... És akkor tudja, mit tettem? Hirtelen ötlettől vezérelve lekaptam a tükröt a falról, elébe tartottam. Kíváncsi voltam az önképére. Nagyon.
Naná...
– Mit látsz? – kérdeztem. – Írd le részletesen, hogy mit látsz! Tudja, mit mondott? Egy fiatalembert! Ezt mondta – gesztikulált. Ragyogott a szeme.
Hja, hiába na, egyeseknek megy az irodalom, mint a karikacsapás, gondoltam.
– Most jön a poén. Figyeljen, Démenotar. Tudja, hogy az illető meg volt győződve arról, hogy még mindig kamaszéveiben jár? Tudja, hogy azt hitte magáról, ő még mindig egy – gyerek?
Egen, morfondíroztam, a juhoknak megvan ez a hatásuk az emberre.
– Sírni kezdett. Egy fiatalembert, mondogatta egyre. Fantasztikus volt. Akkor jött rá, hogy ő egy felnőtt. Egyszerűen fantasztikus – még most is beleborzongok. Nem egy gyerek... Hanem felnőtt – ismételgette egyre, hogy már untam.
– Pár hónap alatt helyreráztuk. Megtanítottuk írni-olvasni. Mehetett vissza nyugodtan a juhok közé. Persze nem ítélték el...
Hátradőltem a fotelben, kikerekedett a szemem. A pszichomókus merően nézett.
– Huh... – nyögtem később. – Ez fantasztikus. Meg kellene írni a sztorit...
– Esettanulmány már van belőle, kedves Démenotar. De érti? Metafora... Önnek is az önbizalmával van problémája. Tanuljon belőle, kérem. Mára végeztünk.
Rohantam zuhanyozni. Rohadt önbizalom-hiányos törpe...
Ontottam magamra a vizet, majdnem véresre sikáltam a bőröm. Aztán nyikorgást hallottam. Alig nyitottam ki a szemem, Klaudia mellettem volt.
– Bassza meg... – szakadt ki belőlem. – Tűnj el innen...
Levetette köpenyét, kibújt a fehér pólóból, nadrágból.
– Nem megyek, kicsike... – turbékolta. – Van valamid, ami kell nekem.
Végignéztem rajta, tüstént nem tűnt gyogyósnak. Kiváltképpen, hogy időközben kezébe vette a farkam. Visszahúzta a bőrt, azonnal megkeményedtem. Olyan jól csinálta, hogy majdnem szembeköptem. Aztán lekuporodott, finoman szopni kezdett. Hajába markoltam, ütemesen nyomtam magamra fejét. Tövig elnyelt.
– Megdugsz? – állt fel, fordította felém fenekét.
– Huh, mekkora vagy, édesem... – nyögte, ahogy befészkeltem magam. – De csináld, csak...
A szart is kikefélte belőlem.
Szóval ezért tűnik el vele a fater.
Ezért a punciért megérte harmincöt évet végigpiálni, megérte, hogy a fosában fetrengve kapjam meg a fürdőszobában anyaszült mezítelenül.
– Csak... ment a gyomrom... – vigyorogta esetlenül.
Kezdődtek a kiakadásos epizódok. Egyik ilyen alkalommal hajnal fele a hat szoba bútorzatát mind kicipelte az udvarra, majd alágyújtott. Nínáztak a mentők, elvitték az öreget. Máskor elesett, mindkét karja eltört, anyám törölte a seggét, míg le nem vették a gipszet. Aztán lovasszekérbe hajtott, a petrencerúd közöttünk ment át az utastéren. Akkor lekapcsolták: elvonó vagy dutyi. A tárgyalás után öt napra hazaengedték, szedje össze a dolgait, búcsúzkodjon, ilyesmik.
Ledumálta keresztapámmal a cég dolgait, aztán kocsmába ment. Hajnal fele beállított, felköltötte anyámat:
– Úgy döntöttünk, hogy meg kell halnod – mondta.
A kést úgy vágta az ágy támlájához, hogy átütötte a két centi vastag deszkát. Anyám ordított a félelemtől, kiugrott az ágyból. Az mentette meg életét, hogy apám a penge kihúzásával bajlódott. Ököllel tarkón vágta az öreget, az menten kiájult. Jöttek a mentők, a rendőrség, diliházba vitték, lekötözték, telenyomták nyugtatóval, hogy kék volt tőle. Pár napig magához sem tért. Álltam az ágya mellett, néztem a sebeket karján, lábán, s nem tudtam szabadulni a képtől, hogy egy szál faszban flangált a fosos fürdőszobában.
Mikor ivott, sohasem tudtad, ki lesz belőle. Volt, mikor órákon át beszélgettünk, ufókról, összeesküvés-elméletekről, történelemről. Meghúzta a palackot, és sűrűn mondogatta, mennyire szeret bennünket. Máskor laptoppal állított be, vagy – pornómagazinokkal.
– Nem vagy már kölyök – vigyorgott.
– Van a netten elég – legyintettem elvörösödve.
– Igen? Na gyere, mutass párat...
Pislogtuk az oldalakat. Hányingerem volt, de szólni nem mertem. Mikor végre kiment szobámból, földhöz csattintottam a laptopot. Másnap azt mondtam, ő törte össze részegen. Hümmögött, délután hozta a másikat. Többé nem érdeklődött pornós dolgok után.
A diliház után a szanatóriumba került. Pár hónapot töltött itt, agyonpszichologizálták, csoport-terápiázták. Hazakerülte után nem ivott, a céggel foglalkozott, meggyőzte anyámat, hogy vonja vissza a válópert és a bűnügy feljelentést. Nem járt sztriptízbárokba sem. Párszor megpróbált ilyen apa-fia tevékenységeket folytatni velem, de mikor nem ment, hagyta a fenébe, szerencsére. Inkább keresztapámat mózerolta, aki időközben megfújta a cég felét. Csinos házat vásárolt a város végén, apám pár nehézfiú kíséretében rávette, hogy írassa rá. Az akció annyira sikeres volt, hogy keresztpapi Magyarországig ment. Azóta nem hallottunk róla.
Anyámat megviselték a dolgok, pár évre elköltözött. Izraelben vállalt munkát, egy öregotthont igazgatott. Olykor hazalátogatott, lefújta rólam a port.
– Milyen ott? – kérdeztem
– Nagyon meleg van. Az első napokban alig kaptam levegőt. Nézd – tolta kezét az orrom alá. – Az öregek ajándéka. Gyémántgyűrű. Nagyon szeretnek.
Később egy újságot vett elő.
– Ezt rólam írták. Olvasd el.
Egész oldalas beszámoló arról, hogy milyen jól végezi a dolgát.
– Ja... egészen okés – mondtam.
Merően nézett.
– Valami baj van, fiam?
Integettem, hogy rendicsek minden, felmarkoltam ajándékom – régi papírpénzek, érmék gyűjteménye –, és eltűntem.

– Csak már jönne... – nyögte Klaudia. Ismét megnyalta felső ajkát.
– Te, ha jön, itt lesz. Ha meg nem, nem. Érted? – ideges lettem. A csaj nézett, papír zsebkendőt nyomott szeméhez.
– Ne durváskodj velem, Demi.
– Nincs itt semmi durvaság. Ne baszakodj...
– De miért beszélsz így velem?
– Miként beszélek?!
– Tudod... Nem érdemlem meg...
Türelmet erőltettem magamra. Kinéztem az ablakon. A gesztenyefa csillogott a húgytól, alatta öreg faszi seperte az üvegcserepeket. Piszok meleg volt, a levegő rezzenéstelen, olvastam, hogy a héten valami harmincan múltak ki a hőség miatt. Vártam, a kertész mikor veti hanyatt magát, hogy barátságos agyvérzés kíséretében visszaadja lelkét a nagybetűs teremtőnek. Jöhet a csinnadratta, az intézet temetőjében elföldeljük, mert hozzátartozó nuku, itt él vagy huszonöt éve. Előre röhögtem, hogy a papnak melege lesz abban a fekete csuhában, jókat izzad majd Isten nevében, akár egy viking a szaunában. A kántor meg rikoltozik, hogy a papagájok idegesek lesznek, mert munka nélkül hagyja őket.
A kertész befejezte a söprögetést, komótosan cigarettát sodort, rágyújtott, majd hegyeset köpött a törmelékre.
– Az anyja kínja – mondta. – Bűzlik már az egész fa.
Klaudia megbökött.
– Figyelsz rám?
– Ö... Hát nem...
Hangosan sírni kezdett. Egybefolyt az arca, vonásai sárosak lettek, szemgolyói jojóztak, füle mozgott, mint bohócnak a kocsmában. A beutaltak megszokták a dolgot, rá sem rántottak. A kertész felnézett, közben hosszasan verte le a hamut cigijéről.
– Dilisek ezek a dilisek – mondta. Fogta szerszámait, elsomfordált. Hagyta a szemétkupacot a feljáró szélén.
Apámra emlékeztetett. Anyám folyton könyörgött neki, hogy javítsa meg ezt vagy azt, aztán mikor hetekkel később nekifogott, félkészen hagyta abba.
– Működik az, csak ti nem tudjátok használni – mondta.
Így a mosógép a lefolyó mellé okádta a vizet, a porszívó meggyulladt, a villanykapcsolók cserszentek, a nappaliban egy konnektor évekig nem működött, a vízcsapok csepegtek. A budi eldugult, csupasz kézzel szedtem ki a szart. Régi, dög-nehéz kommunista trafókat, tekercseket, kábeleket, csavarokat, szerszámokat tartott a kamrában; ha vastelepre viszi, piros szőnyeggel, éljen Márkosi elvtárs felirattal fogadták volna. Amikor egy nagytakarításkor anyám nyakába rohadt az egész, céklába átment fejjel válogatott: hmm, ennek még hasznát vesszük. Mielőtt átlovagolt volna a mészároságra, az öreg villanyszerelő volt. Egész gyárak hálózatát tervezhette volna meg, de inkább egy műhelyben húzta a lóbőrt. Egy alkalomra emlékszem, hogy fusizott: falun kötötte be valami távoli rokonnak az istállóját, azzal a kábellel, amit egy régi épület falából húztam ki, loptam haza, rettegve a kopóktól. Kapott pár zsák krumplit, és ritka boldog volt. Az adakozó már kevésbé: másnap elvitték a rendőrök, hogy nem adta le a közösbe a kaját. Apámat is abajgatták, de pár villanykörtével elsimította az ügyet. Gondosan elpakolta a kiégett izzókat, majd a gyárban ugyanilyen gondosan kicserélte működőképesekre. Komoly, valutás értéke volt a dolognak. Ebben az esetben hat hónap átnevelő tábort úszott meg vele.

Klaudia befejezte a bőgést. Elcsoszogott a terem közepéig, narancslevet ivott, unottan nézelődött. Mikor látta, hogy senki nem törődik vele, visszacammogott. Keményen a szemembe nézett.
– Mond csak, Demi – kezdte, s bennem megfeszültek az idegek. – Szeretsz te egy kicsit is engem?
Oshóra, Jézusra gondoltam.
– Igen, persze, szeretlek Klaudia.
– De úgy?
– Hogy úgy?
– Szerelmesen... Szenvedélyesen! Önfeledten! – kiáltotta, miközben néhány piruettet bocsátott közszemlére. Majd közelebb lépett, meg akart csókolni. Izzadságcseppek lógtak az állán, kutyaszaga volt a szájának.
– Ne siess, bassza meg – löktem el.
Visított:
– Hitvány! Gazember!
– A kurva anyád! – tört ki belőlem, s nem tudom miként, de a következő másodpercben rajta térdeltem, fejét a szőnyegbe vertem, ömlött orrából a vér, szája elrepedt.
– Tudod te, hogy mit jelent az, hogy hitvány? – ordítottam.
A többi beteg szedett le róla. Kihasználta a pillanatot, arcomba csapott, körmével felhasította a szemem alját. Ápolók rohantak be.
– A törpe. Ismét. Zubbonyba kellene már tenni – hallottam.
– Fogd a törpét, ne siránkozz – röhögte a másik. Tűt kotort elő, felszívta a nyugtatót.
Beszartam.
– Könyörgöm ne... Ne nyomják belém... Esküszöm, lenyugszom.
Tartottak, hogy szakadt ki a karom. Éreztem, folyni kezd a hugyom.
– Késő, haver... Mindig kivered a biztosítékot. Így legalább megtanulod.
– Szúrjad már – visított Klaudia. – Mire vársz?
– Nyugi, kislány. A következőt úgyis te kapod – döfte belém a tűt a behemót állat.
Aztán már jött a nagy semmi.

Előbb a nagyharangot hallottam. Olyan doppler-effektus szerű volt, egyberobbant szívem lüktetésével. Később jött a sziszegős csilingelés, halvány fények társultak hozzá. Hunyorogtam, szúrt a lámpafény, de ritkán örültem úgy valaminek, mint ennek. A szobámban voltam.
– Haver – hallottam. – Élsz még?
Csípett a fenekem, ágyékom.
– Hallod? Jól vagy?
Nyögtem.
– Ezek a köcsögök két napra ütöttek ki – mondta Pako. Az ágy mellett ült, homlokom simogatta.
Puhát éreztem a gatyámban. Francba, ismét összeszartam magam. Viszketett állatian, csak éppen megvakarni nem akartam.
– Figyelj – mondtam. – Vigyél ki a budiba.
Járni nem tudtam. Pako a földre tett, úgy húzott ki a fürdőszobába. Vastag szarcsík maradt utánunk. Majd a zuhanyozóban hosszan engedte rám a vizet.
– Ez hideg, te barom – esett le a tantusz később. – Bassza meg, nem heroinnal nyomtam túl magam.
– Ja... – lazán megengedte a meleg vizes csapot. Barna foltokban szakadt le rólam a szar.
– Mondjuk, annál nyomorultabban nézel ki. Inkább anyagoznál, tudod?
– Fogd meg, ember. Legalább nem hugyos üvegeket hajigálok ki az ablakon.
– Az semmi – Pako elmerengett. – Egyetemista koromban egyszer hazacipeltem egy telefonos fényreklámot. Felpakoltam a bennlakás falára, a teljes falat elfoglalta, aztán bekapcsoltam. Hunyorgatott szépen. Az emberek mentek az utcán, látták a dolgot. Azon tűnődtem, bemegyek a telefontársasághoz, bérletet, telót kérek, ha már ilyen áldozatot hozok értük.
Röhögtem.
– Megtetted?
– Neh... – rázta a fejét. – Másnap jött a rendőrség. Miközben az ajtót verték, leszedtem a reklámot, kituszkoltam az ablakon. Ripityára tört. Hiába na, Mr. Newton az Mr. Newton. Te vittél haza dolgokat?
– Egyszer egy kukát. Előbb a szemetet gondosan kiürítettem. Másnap reggel apám költött. Mattrészeg voltam még mindig. Szóval bejött az öreg, mondta, hogy Jézusom, én meg pislogtam, hogy rohadt nagy az a kuka így bent a szobában. A téren fel sem tűnik. Aztán mondtam, a szomszédasszonynak hoztam falura, jól fog mutatni az udvaron.
Röhögtünk.
– Máskor egy szegélykővel indultam haza, nagy egyetértésben. Ráfirkáltam, hogy UFÓ, ott tartottam a szekrény alatt. Ha jött valaki, megkérdeztem, akar-e UFÓ-t látni, aztán húztam is ki a szekrény alól. Na ja, akkor vittek először pszichológushoz.
Pako elzárta a vizet. Alaposan megdörzsölt, dermedtségem eltűnt.
– Figyelj, alhatnék nálad? Nem akarom szarban tölteni az éjszakát.
Szennyes ruhám a kagylóba tette, beáztatta. Kitámogatott a fürdőszobából, leültetett az ágyra, pizsamát adott rám.
– Pako, figyelj. Jött az apám?
Egyre húzta rám az érdes cuccot. Megismételtem a kérdést.
– Te... igen, járt itt. Ahogy kiütöttek, már jött is – mondta. – Beszélt az ápolókkal, aztán Klaudiát kereste. De őt is leszedálták. Szóval akkor letett egy doboz csokit az asztalra a társalgóban, és elhúzott. Így hallottam... – védekezett.
– Ennyi?
– Nem teljesen. Kidurrant a kocsi gumija a feljárón. Én csesztem ki vele – kuncogott. – A kertész otthagyta az üvegcserepeket. Káromkodott, lecserélte a kereket, a kertész segített neki. Aztán világgá ment.
Nagy homály támadt mellkasomban.
– A csoki hol van?
– Szétszedték a bolondok, mint a legót.
Átmentünk szobájába, befészkelődtünk a keskeny ágyba. Próbáltam kiüríteni zúgó, kattogó agyam, mikor Pako ezt kérdezte:
– Te Demi, tudod, miért van pisa az üvegben?
– Öregem... Kérlek...
– Okés, okés, de figyelj csak. Tudod, más a fajsúlya. Mint a víznek, vagy valami más folyadéknak.
– Mi van???
– Másként röpül tőle az üveg.
– Szerintem ez csak a te fejedben van, hombre.
Pako vigyorgott.
– Hát pontosan ez a lényeg, törpike. Hogy az én fejemben van. Egyes egyedül az enyémben. Na húzódj beljebb. És ne matikálj a seggem körül éjszaka.