Páll Lajos emlékére

Palatánc

Páll Lajos: Agyagtaposó című képe alá.
Nehezen tudod kivonni magad a hatása alól.  Valld be: mikor azt a helyet választottad kezdő pedagógusként, elsősorban őmiatta tetted. Volt a verseiben valami nagyon vonzó, amit csak Petőfinél éreztél valaha, hogy talán te is tudnál úgy írni – csak éppen nem tudsz. Hogy voltaképpen festő, ez volna a tanult szakmája, arról kevesebbet tudtál, láttad repróit lapban, folyóiratban, de azt, hogy nem fejezhette be az akadémiát, mert elhurcolták, akkor még nem tudtad, később sem beszélt erről, csak mosolygott sokat sejtetően, kusza bajsza belógott az időbe, haja csapzottan hullt alá, egyik szemöldöke felugrott. Most mérgeszöld a víz, aranytól sebzettebb, hitetlenül bujkálnak a rigók, s megpróbálsz hosszú őszökre gondolni – olvastad a kéziratot, a szorongató éjszaka ott ólálkodott a kapunál az akác alatt.

Ó, már régen nem te jársz a patakok mellett, magad törvényén lettél szökevény, király, lázadó betyár —, indítsd hát ólomkatonáid, az emlékeket, az éjszaka megverten takarodott el, vitatkoztatok is, az első eset, amikor valaki véleményed kéri, büszke vagy, és nem állod meg, hogy „poétikai, stilisztikai ismereteidet ne kamatoztasd”, találsz, hm, nem jó rímeket, sántító kádenciát, bort isztok, hétdecis palackból való rizlinget, és el is szemtelenedsz, egy-két verset kidobásra ítélsz (javasolsz), mekkora a meglepetésed, mikor szinte szó nélkül elfogadja vélekedésedet, és azok a versek aztán nem is jelennek meg a kötetben, …menj…de visszajöjj  az esti lobogásra, mikor kigyúl a parti bokrok tornya, s a szederinda harmatosban jár, itt légy!  És mennyire költőietlennek tartottad az utolsó sort, amelytől később sznob látogatók, törleszkedő újságírók annyira el voltak ragadtatva: Tüzelő kéne, míg tart a jó idő!…Akkor már volt fogalmad róla, mit jelent a tüzelő beszerzése,  sosem voltál képes a nyári hónapok alatt elintézni, holott mi kellett volna hozzá, inni egyet az erdésszel, aztán szólni egy-két havernak, fogadni traktorost és motorfűrészest (druzsbást), venni liter pálinkákat, szalonnát, esetleg szalámit, hagymát, kenyeret, kitraktorozni a hegyre, a havasi mezőbe, az erdész kibélyegzi a fát, a motorfűrészes ledruzsbázza,  kiszabja méterre, a haverok felhasogatják, hazafuvarozzátok, idehaza (hol? hiszen nincs lakásod, albérletben kujtorogsz családostól, a tizenhét év alatt öt vagy hat helyen is szállásozol) összerakjátok, hadd száradjon. Aztán szeptember végén, október elején felaprítja a házról házra burrogó favágó traktor, és fásszínbe kerül a bükkfa tüzelő. Te? Ittál mindenkivel, de sosem voltál képes favágó kaláka szervezésére. Éjnek évadján kopogtak ajtódon, tanár úr, meghoztuk. Fatolvajok jöttek, húsz lépésre a rendőrség (milícia), rá se hederítettek, fojtott hangon közölték, mennyi fa van a szekéren, az ennyibe kerül, fizettél, adtál pohár pálinkákat, mire összecsaptad a tenyered, már elillant a szekér a hegyi emberrel. Reggel a szomszédok aztán csodájára jártak: hogy engedted magad így átverni? Hogy ott hat méter fa volna? Hát a szekéren lehet hogy annyinak látszott, de huncutok ám a hegyiek, a közepére revest és görbét dugnak, mintha levegővel fújnád fel a gumiból készült sellőfarkú hableányt, szerelem céljából. Röhögtek a szomszédok, a falu egyetlen tömbházának boldog lakói. A művész aztán meglátogatott, hozta a színes borítójú kötetet, leült a szobában, és zsebtükröt kért. Ceruzát vett elő, kinyitotta a könyvet a belső címoldalnál, majd furcsa fintorokat vágva, mintha borotválkoznék, fürkészte arcát a zsebtükörben, te pedig nem tudtad mire vélni a dolgot, azt hitted, kissé kapatos talán, hogy ilyen figurákat csinál, tán mindjárt verbunkozni kezd, ám a ceruza sebesen dolgozott, és ahogy a tükör mutatta, kissé ferde keretben megjelent a költő arca, felvont bal szemöldökével, de az most már nem úgy mutatott, mintha le akarná vetni magát, hanem valami megfogalmazhatatlan mementót hirdetett, annak az emlékezetét, amelyet szonettjeiben is megörökített: a megélt borzalmat, test és lélek kín-próbáját a Csatornánál, a látogatást a halál előszobájában, a visszatért ember kegyelmi állapotát, a keserűen bölcs tanulsággal, hogy békesség nélkül nem nő a fű se ki rajtunk, meg persze hogy szépen kellene élni.

Szikrázó telek havasi tája, hely a gondolatnak, a kapuk ősz óta tárva, szabad a határ, mert csak felfelé mehetsz, az Istenhez, ha magához emel, ki itt marad, szikkad, szigorodik: legelők bábakalácsa.
Nagy képeit műtermében tartja, közöttük él, mértékként sandít rájuk, hogy sose adhassa alább, a szülőföld tájait, embereit, köztük az édesapát és az édesanyát ábrázolják, írta egy műkedvelő műértő.
De a műterem falán van egy kép, amelyről annak idején nem mertek semmit se publikálni.  Mikor a fazakas annyi gyermeke a sok iskola után sem megy semmire, csapja az agyagát s a korongközép kicsit elhúzódik azonnal onnét, csapja másodszorra, az agyag táncol, kék orrú krampusz kacag a tálból, nem szól senki ellen, most mindent megért, bicegő lábával csillagpor-útra lép.
Az agyagot ott palának mondják. Volt idő, hogy taposni kellett, nem voltak ezek a mai őrlők, keverők. A képen lenge ruhás fiatal lány tapossa a palát. Jobb kezével a köntös szegélyét fogja, bal keze hátul, a tomporán, kétség nem fér hozzá, dúdol magában, vagy a rádió szól, a fazekasok a legtájékozottabb emberek, munka közben mindig rádióznak, az anya éppen belépne a képbe egy kész nagyvázával, balról az üres korongot látjuk, várja a képlékenyre táncolt palát. A Mester ezt a címet adta munkájának: Agyagtaposó. Mert ahhoz, hogy palatánc, lábjegyzet kellene. Más nyelvekre fordítani meg végképp reménytelen. 1976-ban festette, tempera, vászon, nyolcvanötször hatvankét centiméter.
Ezt a képet mindig megbámultad, valahányszor nála jártál. Jó volt ott, mert a nagyobbik testvér oltalmát érezted, és azért is jó volt, mert néha olyanokat mondott, hogy napokig gondolkoztál rajta, aztán vagy felfogtad, vagy nem.
Egy kicsit bele is habarodtál abba a képbe. Nem tudod, kiről mintázta, nem is fontos ma már. Amint nézegeted a szép albumot, amelyet sajátos humorával neked és „parancsolódnak”, bénejednek dedikált, történetek jutnak eszedbe. Merengőzöl.

S várhatsz te is szép havazást, ráérőset, napig tartót. Rád csukja a menny az ajtót.

Kapcsolódó anyag: http://www.youtube.com/watch?v=FBVLQ8SFiiw&feature=youtu.be