Bogdán László regényrészlete

Az indulás, avagy Münchhausen báró első álma a Mélabús Tornyok városában

(két részlet a Münchhausen báró kalandjai a mélabús tornyok városában című regényből)

Amikor Münchhausen báró annyira megöregedett, hogy már saját történeteitől is undorodott, és szél sodorta falevélként bolyongott, fogadótól fogadóig, a nagyvilág beláthatatlan országútjain, egy őszi napon, amikor úgy sütött a nap, mintha kárpótolni akarna valamiért (talán az elkövetkező, zimankós téli napokért), elvetődött az Ódonságok Városába. Délután, napsütésben érkezett, sétált a kis utcákon, a hatalmas tornyokat figyelve – feltűnt neki, hogy ebben a városban milyen sok torony van –, váratlanul egy öregedő, fonnyadt almára emlékeztető virágárusasszony szólította meg. „Veszel virágot, ó uram? Vegyél virágot! A legszebb ajándék a világ.”

„Egy feltétellel – nézett a báró komoran az öregasszonyra, megcsörgetve zsebében az aranyakat. – Ha mesélsz nekem a városodról. Ha történeted megtetszik, minden virágodat megveszem!…”
És a fogatlan szájú, hamiskásan mosolygó virágárus öregasszony – akivel fiatalon talán egy hídon találkozott kalandozó hősünk, amikor a felkelő nap fényében hihetetlenül gyönyörűnek tűnt, olyan szépnek, hogy máig nem volt képes elfelejteni –, mesélni kezdett. „…Hol volt, hol nem volt, az Óperencián innen, a meséken túl, ott ahol a kurta farkú malac túr, egy város. Arról volt nevezetes, hogy egyetlen temploma sem volt. Lakói boldog semmittevésben, vagy épp ellenkezőleg szorgos munkában töltötték napjaikat, ugyanúgy, mint máshol, csak éppen templomba nem jártak, csak épp az Istenhez nem imádkoztak, talán épp azért, mert akkor még nem tudtak róla semmit. Egy napon, talán éppen tél volt, báró úr, és hófúvások pörgették didergő gesztenyeárusok kályháinak füstjét, keresztes lovagok törtek be a városba. Talán épp a Szentföldre indultak – évszázadokig folyt a csatározás a Szent Sírért –, s hirtelen fedezték fel, ezt az akkor még templomok nélküli, gyönyörű várost. Kikiáltók üvöltöztek a piactéren: 'Mindenki, halálbüntetés terhe alatt megkereszteltetik!' – recsegték. Tilos volt csoportosulni az utcákon, hangosan énekelni és betiltották az ebtenyésztők, a bélyeggyűjtők és a horgoló háziasszonyok klubjait is. A keresztesek – kitéve páncélos személyeiket az ablakaikban gunnyasztó városlakók gúnyos megjegyzéseinek –, letáboroztak a főtéren és vártak. Az idő pedig sorra karjaikba kergette a koplalást nem bíró városlakókat – minden felhalmozott élelmiszer tartalék elfogy egyszer –, és a templomos lovagrend hős lovagjainak irányításával, a frissen keresztelt városi polgárok, a kereszténység Isten kebelébe megtérő naiv báránykái, hatalmas tornyokat kezdettek el építeni. Szám szerint tizenhármat. A messzi tornyok városában – mert hamarosan így kezdették nevezni az Ódonságok egykori városát –, a tornyok mellé természetesen templomok is épültek és hódítani kezdett a szent kereszt. Ám, csoda történt. A megbabonázott tornyok ellenállottak. Nem tűrték a szélkakasok helyén a keresztet. A dühtől remegő, ősz szakállú templomos lovagok meg átkozták a makacs tornyokat, habzó szájjal átkozta meg őket az idehívott, Incitátus, a hajlott hátú főinkvizítor is, és savószínű, pillátlan szemében a téboly vörös pontjai villóztak, hogy ne legyen többé soha egyetlen nyugodt éjszakájuk. És szerelmesek lettek, az átok súlya alatt a tornyok a gyönyörű Napba, aki csalafintán járja végtelen útjait az égi mezőkön és szédíti a fülig szerelmes, ám helyükről mozdulni képtelen, érzelmeiknek kiszolgáltatott tornyokat. De éjjelre mindég szerelméhez szökik a csapodár Nap, a tenger fenekére. Húga, az ezüstözött fátyolba burkolózó, szende Hold, rá se hederít a szomorú, epekedő tornyokra, hiún illegeti magát a smaragd tóttükrökben, várja Pánt, a fehér subába bújt, kecskelábú gavallérját, a mezők bűvös sípú Istenét, és meg van győződve róla, hogy ő a legszebb, a legeslegszebb, ahogyan Pán is, vágytól elfúló, rekedt hangon fülébe sugdossa, ha néha mégis megszánva őt, leszáll az égből és női alakot öltve heveredik melléje, a fehér subára. A csalódott tornyok pedig szomorúan sóhajtozva könyörögnek, a tenger fenekéről az égre reggel bűnbánóan mindég visszatérő Napnak, ennek a szélhámos, csapodár szépasszonynak, hogy könyörüljön meg rajtuk, higgye el, mindenkinél jobban imádják és ne hagyja el őket többé soha…A Nap talán szánja is a tornyokat, búbánatos hódolóit, fűt-fát összehazudozik nekik, de estére minden elfelejt és újra eszelősen vágtat szerelméhez, a tenger fenekére. A kielégítetlen tornyok pedig nőnek-növögetnek bánatukban, hogy végre elérvén az eget, mindörökre csapdába ejthessék hűtlenkedő szerelmüket...Hát ezért nevezik a várost, ó nagytiszteletű és nyitott erszényű gavallér, a Mélabús Tornyok Városának!” – fejezte be az öregasszony és parányi batiszt zsebkendőjével, amelyet Münchhausentől kapott egy szerelmes éjszaka után, ötven-hatvan esztendeje, szarkalábakkal övezett szeméből kitörölt egy könnycseppet.
De Münchhausen nem felelt, a falnak támaszkodva, állva aludt és ifjúkoráról álmodott, boldogult úrfikoráról, amikor szerelmes volt és bohó, és egy lánnyal azt játszották, hogy nem is emberek, hanem csodalények. A lány neve Tenyér volt, Münchhausen báróé pedig Pehely. Folyton erejével hősködött barátnőjének, a magát tótükörben illegető, ezüstmosolyú, bárányfelhők fátylaiba burkolózó Holdnál is szebb Tenyérnek, aki meleg s lakályos szobácskájában, a Zsebben látta vendégül őt...Tenyér szép volt és hiszékeny. Persze, amint ez lenni szokott, annál kevésbé engedékeny. Szerette volna örökre foglyul ejteni az ő bohókás pitypangpelyhét. A báró ekkoriban még restelkedett folyamatos hazudozásai miatt, de természetének nem tudván ellenállni, újabb és újabb nagyralátó mesékkel mulattatta barátnőjét, aki mindent elhitt neki, de csak addig, amíg vele volt, foglyul ejtve a Zsebben. Tenyér féltette Pehelyt a szelektől is. Pehely könnyű volt és bárminő csapodár szélnek azonnal a hátára szökkent. Szelek szárnyán szeretett ide-oda röpködni, virágról virágra szállani. Ő maga sem tudta hol van az igazi otthona…Passzátszél volt a legveszedelmesebb. Forgatta és el-eleresztve, aléltra pörgette a szédelgő Pelyhet, és mert szája fülig ért az örömtől, talán, hogy ilyen hódolója akadt, nem is akarta visszaadni a féltékenységében sápadozó Tenyérnek. De Tenyér természetesen nem nyugodott. Szerzett egy lepkefogót és lesben állva ejtette csapdába kódorgó, hűtlenkedő barátját, a naiv Pelyhet. Mentolos cukorkát adott neki, hogy kiengesztelje, amiért hálójába csalta és úgy tűnt véglegesen foglyul ejtette a Zsebben…Bármennyire is puha és meleg volt a Zseb, Pehely nem érezte a legjobban magát, szabadságra vágyott, s kitalálta a Napban tanyázó Viaszbabát, aki gyönyörűbb volt még a Holdnál is, s ami már-már elképzelhetetlen, szebb Tenyérnél is, mindég hárfákon zenélt és rengeteg szerelmes dalt tudott. A kíváncsi, s őrülten féltékeny Tenyér, aki, talán mert szerelme elvakította, nem jött rá arra, hogy tulajdonképpen a Viaszbaba is Ő – merengő szemmel bújt Pehelyhez, levél bújik ilyen kedvesen levélhez, ha szellők verekednek és arra kérte, árulja már el, hogy ki is az a titokzatos, még a Holdnál is szebb Viaszbaba, de Pehely nevetett és nem mondta volna meg soha, s csak az alkalmat várta, eltökélten, hogy egyszer, amikor Tenyér majd nem időzik a Zsebben, kibújva a tiszta levegőbe, újra Passzátszél bizonyára őt kereső, ölelő karjaiban leljen menedéket…Hogy röpüljön megint esztelenül ide-oda, az őt annyira megejtő világban…
 „ Talán ott tévedtem, hogy engedtem Tenyér kérésének s magunk közé hívtuk a Viaszbabát, de a Zseb mellett tűz lobogott a kandallóban, hideg téli éjszaka volt és szép szerelmem, viaszból lévén, úgyszólván előttünk olvadt el, de én Tenyérrel lévén elfoglalva, csak akkor vettem észre amikor a helyén csak egy árva viaszgolyó árválkodott…” – rezzent fel Münchhausen és megvásárolva a virágárus asszonytól az összes virágot, szomorúan félrehajtott fejjel, hosszadalmasan elnézegette, az Ódonságok Városának mélabús tornyait.
„Mi lett vajon a Tenyér nevezetű szép leánnyal?” – kérdezte mogorván önmagától a beteg szívében, de erre már nem emlékezett, talán egy keresztúton tűnt el a szép szőke lány, a kék virág után sóvárogva. Mindegy, legyintett és a virágokból – volt itt rózsa, orchidea, szegfű, kardvirág, rezeda, estike, viola, jácint – tizenhárom csokrot csináltatva, utasította az őt sajnálkozva és elmerengve bámuló öregasszonyt, küldje el kedves testvéreinek, a mélabús tornyoknak, majd elment a dolgára.

A napfelkelténél is szebb szobalány meséje Kékszakállú hercegről

Miután megunta az ég felé makacsul ágaskodó mélabús tornyok látványát, hősünk, Münchhausen báró, a világutazó és a nagy kalandor, úgy érezte, akárcsak szerte a nagyvilágban itt ebben a nyughatatlan városban is hiába keresi a romantikát. Csalódottan ásított és visszasétált a Hat Ökör nevű vendégfogadóba.
Új barátja, a hájfejű kocsmáros már várta és első emeleti, legszebb szobáját ajánlotta fel neki, ahol legutóbb egy kikapós monacói hercegnő is megszállott. Indítványozta, hogy haladéktalanul tekintse meg a szobát, s ha úgy gondolja, azonnal térjen is nyugovóra, hiszen hosszú vándorlása során bizonyára elfáradt. A báró felment a recsegő lépcsőkön, megtekintette a szobát, lerúgta csizmáit, s pipájával a foga között, ágya szélén üldögélve, éppen az öreg, reszkető kezű cimbalmost akarta felrendelni a szobába, hogy amíg zenél, elmesélhesse legalább holdbéli utazásait – már régóta nem beszélt senkinek kalandjairól és hiányérzete támadt –, de amikor meghúzta a csengőzsinórt, nem a kocsmáros, hanem a napfelkelténél is szebb szobalány jelent meg, gyertyával a kezében és szelíden mosolygott hősünkre, aki már lefekvéshez készülődvén, hosszú fehér hálóingében egészen olyan volt, mint példaképe, Don Quijote. Ebben a vendég fogadóban – csak tudná, hogy miért éppen Hat Ökör a neve? – döbbent meg hősünk, minden olyan volt, mintha az áhított középkor elevenedett volna meg darab időre. Karos gyertyatartók, suttogó kandallók (ahol krónikákban elföldelt macskák dinasztiái sugdolóztak a tűzben, s dorombolásuk előbb-utóbb álomba ringatta a legmegátalkodottabb, álmatlan vendéget is) reszkető kezű és fejű, fehér szakállú cimbalmosok, kísértet járta csikorgó falépcsők. Ez a gyönyörű lány – nézett vendégére félrehajtott fejjel, szokatlan szépségében gyönyörködve a báró, valahogy nem is illik ide, ebbe az ódon környezetbe.
„ Nem bírsz elaludni, ó Uram?” – rebegte a lány és könnyű kezével végigsimított Münchhausen kaland szántotta, makacs homlokán. A báró egy életfogytiglani pillanatra úgy érezte, gyermekkori szerelme Tenyér támadt fel, akkor röpdöstek pillangók a homlokán, amikor ama hajdani lány simogatta, aztán, maga sem tudta miért, engedelmesen feküdt vissza hatalmas, leginkább tutajhoz hasonlító baldachinos ágyába és a lány csodálatába fogott. Vendége az ágy szélére ült le és mesélni kezdett, hangja halk volt, hegyi patakok csacsognak így, kölyökmacskaként hancúrozó hullámok cseverésznek ilyen hercigül.
„Hol volt, hol nem volt, sehol se, csak a végtelenen túl, ott ahol a kurta farkú malac már nem túr, mert nem is lenne amit túrnia, a kopár földön tehát, ahol nem forog kacsalábon a felkelő nap háza sem, a vidéket uralva magasodott egy hatalmas lovagvár. Vizesárokkal, alabárdos őrséggel, rozsdás szélkakasokkal a tornyain. Az erkélyeken kacér, bánatos, mélakóros várúrnők sóhajtoztak, s a messzi távolba kémlelve várták a mesebeli lovagot, aki egyszerre csak megáll ablakuk alatt, szerenádot ad, fölfedezve rejtett értékeiket, szépségük csodálatába fog és elviszi innen őket. Igen, kísértésbe szerettek volna már esni a nyughatatlan vérű szép várúrnők. Hogy legyen mit megbánniuk vagy uram bocsáss – pillantott kacéran a szobalány bárónkra – meggyónniuk, de nem jött senki. A mézes-mázas szavú kóbor lovagok sem jutottak el idáig, mivel ez a vár, ahogy nagy jó uram már bizonyára sejti, talán nem is létezett. Hol volt, hol nem volt. Csak délibábként csillogott a csalfa horizonton, egyre távolodva az őt mindenáron mégis elérni akarók elől, akik, miután feladván a reményt, megállották, mégiscsak, újra meghallották valahonnan az incselkedő hangon szerelmes dalokat éneklő várúrnők hangját és újult erővel, reménykedve folytatták a keresést, de a lovagvár balusztrádjaival, tornyaival és szakállas ágyúival hamarosan ismét káprázatok közé veszett, s aki ennek ellenére tovább kereste, lankadatlan buzgalommal, a szép és magányos várúrnők után vágyakozva, menthetetlenül megőrült. Ebben a várban lakott a környék rettegett ura, Kékszakállú herceg. Hatalmas termetű, brontes alak, szemei türkizként villogtak magas homloka alól, s ha rátekintett valakire, az illető úgy érezte eljött a végítélet pillanata. Hosszú, selymes, szőke haja, amelyet annyira szerettek volna meg simogatni vára elhanyagolt úrnői, vállát verdeste, övig érő kék szakálla elkápráztatott mindenkit. Holdvilágos éjszakákon – amikor a telehold lampionként függött a vár felett, s ezüstös, szűrt fényében bizonytalanná változott minden, sugárzó káprázattá! –, róla álmodtak a várúrnők, hiába fogadkoztak, hogy most már, lesz, ami lesz, az egyszer mindenféleképpen megérkező kóbor lovagokról álmodnak majd, csapodár álmaikban is Kékszakáll jelent meg és pattintott az ujjával…A várúrnők pedig, mit tehettek volna, engedelmesen követték őt álmaikban is, akárcsak ébren, mert nem tudtak ellenállni türkizszínű pillantásának, amely éles volt, mint a tőrpenge, s úgy érezték Kékszakáll egyetlen pillantásától lehull róluk a ruha. Követték volna akár a világ végére is, valamikor régen egy-egy ilyen babonás pillanatban akadt rájuk a vidéken kóborló, vadászgató herceg és csalta el őket magával, titokzatos kastélyába. Harminc várúrnő lakott a káprázat e lovagvárában, harminc szebbnél-szebb asszony és egyszerűen nem volt idejük megunni a herceget, ó, Uram, mert olyan ritkán találkoztak vele, hogy hulló perceiket is csak a róla való ábrándozás és lázadásuk csalóka bizonyítékaként, a soha meg nem érkező kóbor lovagokról való esztelen álmodozás és reménykedés töltötte ki...Igen, a hölgyek unatkoztak és rettegtek, hiszen Kékszakállt minden alkalommal újra meg kell hódítaniuk, ha azt akarták, hogy szeresse őket. De ne gondold, ezen bizarr előzmények alapján, ó kedves Münchhausen, hogy ezek az asszonyok Kékszakáll világtól elzárt, Isten háta mögötti várában, boldogtalanok lettek volna. Ó, nem. Időnként megjelent hálószobájukban a hallgatag herceg, s miközben remegő kézzel fésülgetve hosszú, kék színű szakállát, régi dalokat énekelhettek neki, hogy szórakoztassák – boldogak voltak. Lényegében róla álmodoztak mindig, apró kislánykoruktól kezdve ilyen férfit képzeltek el maguknak, aki erős – fákat is képes kicsavarni – és bátor – puszta kézzel száll szembe a környéken kószáló és téli éjszakákon hosszan, bánatosan orgonáló toportyánokkal. Mellette, döbbentek lassan rá a vár mélabús úrnői, hogy mégiscsak szabadok, hiszen nem követel tőlük semmit. Másnapra el is felejti őket, s következő látogatásáig nekik csak az emléke marad, s az emlék, ó Uram, mindennél szebb, már csak azért is, mert teljesen veszélytelen, így is lehet folytatni, kiszínezni, átalakítani és úgy is. Az emlék, tanulták meg Kékszakállútól a hölgyek, az övék!…S talán csak egyedül az emlék az övék maradéktalanul ezen a bajlátott világon...Telt-múlt az idő. Öregedni kezdett a hős Kékszakállú herceg, hiszen ember volt ő is, húsból és vérből való ember. Toronyszobájában gubbasztott, mint egy beteg sas, s már leggyönyörűbb asszonyainak sem engedte meg, hogy játszadozzanak selymes szakállával. Szomorú volt az öregedő herceg, bánatos, kék tengeren hánykolódó lélekvesztőre képzelve magát legádázabb ellenfelét, a halált várta. Sejtette, hogy meg fog halni, hiszen még a hatalmas faóriások is kidőlnek egyszer, hiába dacolnak évszázadokon át a szelekkel, és azt is tudta, negyvenkét fia közül egyetlen egy sincsen olyan, akire szakállát hagyhatná. Mert a halálát váró herceg sejtette, hogy ha méltatlan kezekbe kerül bűvös varázserőt rejtő szakálla, nagy veszély fenyegeti a világot. Hetvenhét nap és hetvenhét éjszaka forgolódott ágyában, étlen-szomjan, aztán döntött és a hetvennyolcadik nap reggelén összehívta a nagyterembe fiait és feleségeit, hogy elbúcsúzzon tőlük. Áthatóan nézte őket, szánalommal vegyes szomorúsággal, míg csak arcukra nem fagyott a rajongó mosoly és álomba nem merültek. Talán urukkal és parancsolójukkal – vele! – álmodhattak éppen, mert a röpke kis mosoly egyetlen pillanatra sem tűnt el az arcukról. A herceg sokáig nézte őket, mozdulatlanul, ült karosszékében, mint egy tatár kán a sátra előtt, s nem lehetett tudni mire gondol. Aztán nyögve feltápászkodott, csodaolajjal öntötte le és meggyújtotta az alvókat. A felcsapó láng természetesen őt sem kerülte ki, bűvös erejű kék szakálla is lángba borult. Soha nem látott, villódzó kék fény világította meg a földet. Mindenki arról álmodott, ami a legkellemesebb volt neki. Aztán kihunyt az órákig világító kék fény és tombolni kezdett a vihar. Setét lett, hideglelős, babonákból szökő setét…Így halt meg Kékszakáll, az asszonyok kedvence, a mesés hírű párbajhős és rettegett kártyás. Égő szakállának egy-egy szálát egészen az északi sarkig sodorták a kósza szelek. Ha fogat csikorgató, hideg időben, sokáig senyvedve mégiscsak fellobban egy-egy szál, a sarkkutatók és az éppen arra hajózó tengerészek, szemük elé kapva kezüket, nehogy megvakuljanak, megbűvölve mesélik, hogy látták az Északi Fényt!…” – fejezte be a napfelkelténél is szebb szobalány, de a báró ezt már nem hallotta, mert csendesen, magával megbékélve álomba szenderült és egykori szerelmével, Tenyérrel álmodott…