Krebsz János prózája

Realista kísérletek a múltból

Már tíz napja – két hete a völgyben élt a messziről jött fiatalember, az ittlakók megismerték, elfogadták olyannak, amilyen. Már nem firtatták előéletét, múltját, nem kérdezték honnan jött. Keveset beszélt magáról, pedig egyébként jókat lehetett vele beszélgetni. Már két rend ruhája is volt, Kisvili hozott neki egy vászonnadrágot meg egy pólót a maga viselt holmijából, ebben járt, amikor festegetett vagy ünnepnapot tartott, de többnyire a szakadt, ócska munkásgönc volt rajta, és ment Dezsővel kapálni, permetezni, kaszálni. Tenyere megkérgesedett, s bár a legtöbb munkában, különösen a kaszálásban, meglátszott mozgásán a gyakorlat hiánya, kaszálni állítólag csak gyermekkorban lehet megtanulni, figyelt, tanult, utánozott, izzadt, de nem adta föl.

 Közben vidám volt, ragyogott a szeme, mintha valami jó mulatságban venne részt. Napközben nem ivott egy korty bort sem, ezt furcsállotta Dezső, este viszont egy üveggel megiszogatott lefekvés előtt, közben egymás után szívta a cigarettákat. Akkor sem volt részeg, botladozó, nehéz léptekkel elment aludni.
Azokon a napokon, amikor az album rajzolódott, délelőttönként Torte nénit vette pártfogásába. Megreparálta a disznó és tyúkólat, kitisztította és lefestette a rozsdás esőcsatornát, megigazgatta a cserepeket a tetőn, kiszáradt gyümölcsfákat vágott ki a szőlő közül, volt tennivaló elég. Nagyon hiányzott abból a gazdaságból két erős férfikéz. Vilmostól csak végszükségben kér segítséget a néni, így is túl sokat fordít rá a drága idejéből. A pálinkán vett munkaerőt pedig nem a lelkiismeretesség jellemzi. Ez a fiú beszélgetni szeret. A néni gombás ebédeket főzött neki, és szóval tartotta. Mesélt a sváb falu múltjáról, hagyományairól, az életéről.

(Betoldás:
A honfoglaló magyarok nagyon porosak, koszosak voltak a hosszú vándorlás után, amikor ehhez a településhez értek. Árpád apánk megszólította az egyik ittélő svábot:

Vá kán mán báden? /Svábul: Hol lehet itt fürdeni? Vokány = Vákán/
Néhány kilométerre elkísérték a tisztálkodni vágyó ősmagyarokat, ahol is nagyon régóta működik Harkány településen a gyógyfürdő, és ékes sváb nyelven tudatták velük:

Hier kán mán baden. /Hirkán = Harkány/
/A történet „buta” szépségét az adja, hogy a kétszáz éve itt élő svábok barátságosan fogadják az ezeréves államiságukra oly büszke honfoglaló magyarokat, és természetesen svábul folyik a diskurzus./
A régi időkben alig-alig tanultak meg magyarul, éltek zárt falvakban, egymás között házasodtak. Torte néni édesapja szép, bajszos, kövér ember volt, kinézetre elment volna magyarnak. Egyetlen kifejezést tudott magyarul: Adjonisten jónapot. Ezt olyan ízesen-zamatosan tudta mondani, hogy mindenkit megtévesztett vele. Aztán hiába kérdezték bármiről, egy kukkot nem értett a magyar szóból.
Arra nagyon hamar rájöttek, hogy vásárokon, piacokon a lovat, tehenet csak akkor lehet eladni, ha magyar névre hallgat. A faluban minden második lovat Badárnak vagy Hadárnak hívtak, ha aztán magyar gazdához kerültek, hallgattak a Madár névre is.
A káromkodások viszont a másik nyelvén sokkal ízesebbek, frissebbek. Torte néni, ha valamin igazán fölbosszankodott, azt mondta: Pásszámá krucifix!
Trianon után elindult az elmagyarosítás, az iskolába magyar tanítót kaptak, a szülők nem bánták, ha a gyerek megtanul magyarul, és generációk vannak, amelyek németül gondolkodnak, és magyarul tudják csak a szorzótáblát.
46-ban nagyon fölbolydult a falu, elkezdődtek a kitelepítések, a háborús bűnös németeknek el kellett innen takarodniuk, hogy a Felvidékről kitelepített magyaroknak legyen földjük, házuk, gazdaságuk. Hivatalosan a háború előtti népszámlálás adatai szolgáltak alapul, azaz, aki akkor németnek vallotta magát, annak menni kellett. Mivel ez kevésnek bizonyult az igényekhez, akkor kiterjesztették a Volksbund tagjaira, később még azokra is, akik elmentek akár kíváncsiságból egy-egy Volksbund gyűlésre. A föntről érkező igazságtalan rendelkezések a gyakorlatban – emberek hajtották végre – még több igazságtalansággal tetéződtek. Egy Schlamperáj! A gazdagabb porták, nagyobb gazdaságok tulajdonosai mind németnek bizonyultak, a szegényebbeket békén hagyták. Bepakolni két bőröndöt személyenként, és irány az állomás! És voltak korrupt, megvesztegethető emberek is a végrehajtók között. A Schmidt család is kisebb vagyonnal vásárolta meg a maradást. Az egyik nagyszájú asszony, nem volt vesztenivalója, bement cirkuszolni a tanácsba, hogy ő aztán az apjától örökölte a földet meg a házat, aki megdolgozott érte, megvannak még az adásvételi papírok. Milyen ország az, ahol elveszik a munkával megszerzett tulajdont? /Nagyon buta asszony volt.- jellemezte Torte néni./ És az egyik svábnak előbb elvették a földjét, aztán visszaadták. Ezt is lehet? Lehet, válaszolták, mert az illető kommunista. Senki nem volt a faluban kommunista, csak az egyik sváb a partizánoktól papírt szerzett, hogy ő bujtatta őket a hegyen, ami lehetett igaz is meg nem is, inkább nem, és nagyon hamar belépett a kommunista pártba. /48-ban kivágták mint osztályidegen elemet, de a kitelepítést megúszta./ Akkor az a buta asszony azt mondta: Ách, szo! Ich bin á kommuniszt. /Szabadon fordítva: Ha ez így működik, akkor én is kommunista vagyok./ És a kitelepítés keservei között szállóigévé vált a faluban ez a mondat, a kommunista helyébe lehetett mondani fasisztát, háborús bűnöst, magyart, birodalmi németet, bármit, amivel akkor bélyegeztek.
Az 1970-es népszámlálásnál kiment egy kérdezőbiztos a sváb családhoz. A nyolcvanéves nagymama, átérezve az adatfelvétel hivatalos súlyát és beláthatatlan következményeit, maga válaszolt a kérdésekre magyarul. Szépen tudott is válaszolni az alapvető kérdésekre: mikor és hol született, hogy hívták az édesanyját s így tovább. Hanem amikor az anyanyelve kérdéshez értek, megállt a tudománya, nem értette a szót. A lánya sietett a segítségére, mondta: Muttersprache. Á, mosolyodott el a néni, s mint aki kikerült egy jól elrejtett csapdát, rávágta: Matyar!)

Jóska megkérdezte Dezsőt, hogy kölcsönvehetné-e fél napra a nagyfejszét. Összevágná vele a tuskókat másnap délelőtt Torte néninél. Dezső szabályosan dühbe gurult, hogy azokkal a rissz-rossz gyökerekkel tönkretegyék az ő fejszéjét, egy ilyen hozzá nem értő ember, meg az a buta öregasszony. Szó sem lehet róla. Viheti a reszelőt, megreparálhatja a vénasszony baltáját, aztán boldoguljon, ahogy tud.
Másnap reggel, ahogy az idegen előbújt az istálló függönye mögül, Dezsőt ott találta a favágó tőkén, elmélyülten élesítette a reszelővel a fejszéjét. Azután odaadta a reszelőt, nem ám ezt is elbutítod nekem.
Jóska átballagott Tortevoszhoz, a reszelővel élesre fente a balta élét, néhány apró éket beütött a lötyögő nyél mellé, és nekilátott. Az első tuskóba mélyen beleszaladt a balta, ahogy odasújtott, és meg is szorult a vas a fában. Látott már ilyet, tuskóstul magasba emelte az egészet, a levegőben megfordította, hogy a teljes lendület és a tuskó súlya a balta fokára zuhanjon. Sikeres volt az akció, a balta még mélyebbre nyomult, s mintha apró repedés nyílott volna a fában. Megismételte még kétszer, a harmadik csapás egy icipicit a tőke mellé ment, nem a balta foka csapódott a tuskóhoz, hanem a nyél, és abban a pillanatban kettétört. Tortevosz csak annyit mondott, hogy egy gyenge öregasszony erejéhez volt szoktatva ez a szerszám, azért tört el.
És a dramaturgiai csúcsponton megjelent Dezső, mintha csak erre sétálna fejszével a vállán, és csak úgy sugározta a „na, én megmondtam” bárgyú igazságát. Na, gyere, keresünk az erdőben valami nyélnekvaló fát. Nem haragszom ám igazán, mutatta a mozgása, amikor eléggé eltávolodtak Torte nénitől. Csak neki is szüksége van valakire mint viszonyítási pontra, akinél ügyesebb, erősebb, életrevalóbb – gondolta az idegen. Tortevosz meg van annyira bölcs, hogy meghagyja ebben a hitében.

Az öregasszony egy kicsit bolond. – mondta Dezső – Iszt frukt. – tette hozzá svábul. – Én segítek neki, amiben lehet, de ne nézzen hülyének. Nem játék ez! – kis szünet után, látszólag összefüggés nélkül, megtoldotta egy vallomással: – Én tégedet úgy szeretlek, mintha a saját fiam volnál.
A te fiaddal mi van?
Mi van, mi van? Hülye! Az van. Benn van a bolondházban.
Valami elmebetegsége van?
Dehogyis! Több esze van annak, mint neked meg nekem együtt!
Ezt nem értette Jóska. Szótlanul ballagtak befelé a fák között, Dezső elmélyülten szemlélgette a suhángokat, hogy melyik is lenne alkalmas fejszenyélnek, majd elmesélte a fia történetét a maga módján. De azért csak kikerekedett belőle egy emberi sors. A fiúnak esze volt, de csak arra, hogy elkerülje a munkát. Apját lenézte attól a pillanattól kezdve, hogy tájékozódni kezdett a világban. A téeszben traktorost csináltak belőle, de ivott akkor is, elütött egy asszonyt, megúszta ugyan, de a jogosítványát elvették. Dolgozott a bányánál, az útépítőknél, építkezéseken segédmunkáskodott, a földmérőknél, és még ezer helyen, de hamar kiismerték mindenütt, sehol nem tudott megragadni. Kódorgott, csavargott, amikor nagyon kikopott a pénzből, becsületből, akkor mindig hazaette a fene. Egyszer is elmentek együtt dolgozni a Gazdához, s a fiú rögtön azzal kezdte, hogy hány sort kell megkapálni egy napszámban. A Gazda megmondta. Akkor a fiú kiszámolta, hogy egy sor mennyi forint. És megkapált tíz sort, hogy neki annyi aznapra elég. Azt elitta, és élősködött az öregek nyakán. Itt egy kicsit még zavarossabbá vált Dezső elbeszélése, valami vitáról beszélt, aminek verekedés lett a vége (azaz a fiú elverte az apját), és a Gazdának kellett közbeavatkoznia, ő zavarta el a hegyről. Az önérzet által takargatott szégyenteljes esemény fokozta Dezső remegését, nem ismerte szegény a körülírás, sejtetés, utalás lehetőségeit, beszélni akart róla, megnyílni ennek a fiaként szeretett embernek, de túl brutális volt a kifejezés, ami a szájára szaladt. Nem is a kifejezés, azt így mondják, hanem az emlék dúlta föl egész lényét.

Meg akarta b…ni Juliskát!
Maga is érezte, hogy a család szégyene, takargatnivalója bukkant most elő. Motyogott hozzá értelmezést.

Fiatal volt, erős mint egy bika, mint az állat, evett meg pihent, hevert egész nap. Én meg mentem dolgozni. Ők meg ketten otthon… Azért a mostohaanyja! Istentelenség!
Valami szerszámért szaladt haza a túlsó domboldalról váratlanul. Nem gondolt ő semmire, csak belépett a házba, és akkor meglátta őket. A hús pőresége a föl- és legyűrt ruhadarabok között, a kiszolgáltatottan hanyattfekvő dús női test, meg fölétérdelő számító kéjvágy, amely kivár, nyújtja a pillanatot, fokozza a várakozást, markoló simogatással birtokol, játszik és uralkodik. Nézett, de nem látott. Nem azt látta, ami a szeme előtt volt. Az emlékezete módosít a valóságon, Juliska akkor kezdett sikoltozni, amikor őt meglátta. Szinte eszét vesztette a látványtól, puszta ököllel rohant a nadrágja fölhúzásával bajlódó fiúra. Akkor kapott két akkorát ököllel az arcába, hogy az asztal alatt tért magához. Juliska mellette térdepelt, egy vizes ruhával mosogatta az arcát, és potyogtak a könnyei. Nem sok híja volt, hogy a fiú agyon nem verte az apját.
Aznap este átjött a Gazda, és megfenyegette, ha másnapig nem takarodik el a hegyről, a rendőrök fogják elvinni. Akkor elment.
Hírek jöttek róla, ki tudja hogyan, de sikerült bekerülnie egy elmegyógyintézetbe, kosztja, kvártélya megvan, henyél egész nap, megtalálta az eszének megfelelő helyet a világban. Ott majd jódolgában fog valami disznóságot csinálni, és onnan is kivágják.
Gyere csak velem, mondta Dezső, most olyat mutatok, amit még nem láttál. Leereszkedtek a vízmosta völgy legaljába. A partoldalban egy hatalmas eperfa kapaszkodott a földbe, száz évnél biztos öregebb, talán még az első sváb ültette honfoglalásuk idején, amikor József császár meghonosította az országban a selyemhernyó tenyésztést, és az utak szélét betelepítették ezzel a fafajtával. Vaskos gyökereiről az erózió levitte a földet, olyan volt, mint egy hatalmas kar a fatörzs, ujjai a gyökerek, és mélyen belemarkol a földbe. Mellette egy ház nagyságú sziklát mosott szabadra az itt lefolyó esővíz. A gyökerekbe kapaszkodva ereszkedtek lefelé, amikor Dezső hirtelen eltűnt. A gyökerek alatt, teljesen láthatatlanul egy barlang szája nyílott. Csak az vehette észre, aki tudta, mit kell keresni. A víz a szikla és a gyökerek alatt szobányi üreget mosott ki, még az öreg Schmidt, a mostaninak az apja fedezte föl, ásóval, vermelővel formásra faragta, a víznek más utat vágott, és nem beszélt róla senkinek. Amikor dugni kellett a bort, volt itt néhány hordója.
Most egy elkorhadt ágy deszkái álltak az egyik oldalon, a másikon roskatag polc, asztal, szék, vaskályha, lim-lomok. A Gazda berendezte, amikor az internálásból hazajött, és biztos volt abban, hogy bíróság elé állítják, bebörtönzik. Itt évekre elbújhatott volna, aztán mégse tette. Inkább bement a börtönbe. Pedig Siklóson volt egy ügyvéd vagy tanár, aki annyira félt a megtorlástól, hogy a lakásában rejtőzött el évekre. Csak a felesége volt beavatva, a gyerekei se tudták. Megfordította a napot, éjjel élt, és nappal pihent, nyelveket tanult, olvasott. És az utolsó amnesztiánál jött elő.
A délelőtt hátralévő részében Dezső összevágta a tuskókat, érdekes módon neki egyszer sem szorult meg a fejszéje, tanítgatta Jóskát: addig forgatod, amíg meglátod, hol akar elhasadni magától, és oda kell csapni. Sosem a közepébe, ha megszorul, onnan nem tudod kivenni, mindig a szélét kell célozni. Erővel nem megy. Nem, nem adom a kezedbe a fejszémet. Ez olyan éles, hogy levágod vele a saját lábad. Nem játék!

Az írás teljes változata a káfé főnixen olvasható: http://kafe.hhrf.org/?p=18396