Kozma Mária novellája

Anna + annA

Egy – Halhatatlanok. Az eltűnt idő nyomában című – előadássorozaton ismertem meg Annát. Azért mentem oda, mert azt hittem, hogy irodalomról beszélnek majd, de persze szó sem volt ilyesmiről. Már az első mondatokból kiderült, hogy az eltűnt idő bennünk van, hordozzuk az idők végezetéig, nem is tűnt el, csak mi hisszük azt, mert úgy kényelmesebb, nem akarunk emlékezni rá, pedig ott van bennünk, mint „kagylóban az igazgyöngy”, mélyen eltemetve, cipeljük – nem is tudjuk, hogy mit, de a súlyát azért érezzük – viseljük magunkban, igen (eddig még akár egy Prousthoz tartozó bevezető is lehetett volna), nemcsak a halálig, hanem azon túl is, illetve halál egyáltalán nem is létezik.

Többen is felszólaltak, és mindannyian hasonlókról beszéltek, „családállításról” például, amelynek során az ember „valósággal” szembekerülhet esetleg gyilkos őseivel, magzatkorában elhalt ikertestvérével stb. Olykor el is vesztettem a beszéd fonalát, és láttam, hogy mások is így vannak ezzel. Legtöbben lesütötték a szemüket, mintha szégyellnék, hogy ide tévedtek, akadtak viszont lelkes bólogatók, és olyat is láttam, aki annyira befelé fordult, vagyis „magába nézett” az eltűnt időt keresve, hogy szó szerint csak a szeme fehérje látszott. Csak akkor élénkült fel a közönség, amikor az egyik szónok felszólított bennünket, hogy fogjuk meg egymás kezét: „Köszöntsétek egymást a béke jelével. Legyen békesség köztünk mindenkor” – ez jó volt, ismerősen hangzott azoknak, akik vasárnaponként misére járnak, de aztán a folytatás némi iróniára késztetett: „Minden nap délután háromtól négyig meditáljatok a Föld békéjéért.” Hát persze, háromtól négyig van a legtöbb dolgom a hivatalban, és ezzel mások is ilyenformán vannak... talán ezért nincs békesség a földön... Közben természetesen megfogtam én is a két szomszédom kezét. A jobb oldali rám pillantott és már el is kapta az ujjait, a bal oldali viszont – ő volt Anna – szinte görcsösen kapaszkodott belém, talán azt várta, hogy a szónok engedélyezze a kézfogás végét. A tenyere izzadt volt, kicsit remegett is, de lehet, hogy csak utólag magyarázom bele. Rám nézett, mosolygott is, de a szája széle apró rángásokkal remegett.
– Anna vagyok – mondta. – Béke veled!
– Tehát jár misére is – gondoltam kajánul –, bár ott sem szokás bemutatkozni.
Ez a bemutatkozás eléggé különleges volt, nem vettem észre, hogy mások is bemutatkoztak volna egymásnak. Nagy sokára visszahúzta a kezét és még azt mondta:
– Szép a ruhád. Ezt a szoknyát a turkálóban vetted? Csak mert a minap láttam ott egy ilyent... vagy hasonlót – tette hozzá bizonytalan hangon, amit akár bocsánatkérésnek is lehetett értelmezni, hogy a márkás szoknyámat leturkálózta. – Eljössz holnap is az előadásokra? Úgy hallottam, legalább öt előadáson kell részt venni, hogy az ember beavatottá váljék.
– Te szeretnél beavatott lenni? – kérdeztem sután, már meg is bántam: hogy a csudába kérdezhetek egy ismeretlentől ilyen egészen intim dolgot, de ő már válaszolt is:
– Igen, igen, igen, persze, hogy szeretnék beavatott lenni.
– És miért...?
– A beavatottak boldogok.
A párbeszédünk itt megszakadt, mert nagy széktologatás, zaj – amiből éles kuncogás hallszott ki nem messze tőlünk –, csosszanó lépések, ruhasuhogás és hasonlók közepette befejeződött az összejövetel. Gyorsan el akartam surranni, de Anna megfogta a szoknyámat, ami annyira tetszett neki.
– Még lehúzza rólam! – gondoltam nevetős bosszankodással, mert eszembe jutott, hogy a szoknyaderekat gumiszalag tartja, máris éreztem, hogy a csípőmig csúszott.
– Igen – mondtam, éppen csak a fejemet fordítva feléje, s gondolva, hogy a beleegyező válasszal gyorsabban szabadulok –, elképzelhető... miért is ne...
Másnap, amikor beálltam a jegypénztár előtti sorba, lehettünk úgy tizenöt-húszan, Anna már ott volt, élénken beszélt, a hangjáról ismertem meg, pedig ez most nyilván hangosabb volt, mint a tegnapi suttogás, de volt valami jellegzetes emelkedés, lejtés benne, szinte dallam:
– Pánikbeteg vagyok, a pszichológusom szerint – mondta éppen, és bizonyos büszkeség volt a hangjában.
Az őszes bajuszú férfi kedélyesen, de kicsit zavartan hallgatta, majd kissé hangosabban a kelleténél, mintha nemcsak Annának, hanem nekünk, többieknek közölné, persze, hogy a „különállását” jelezze, félbeszakította:
– Nem magamnak, hanem a feleségemnek veszem a jegyet.
– Hát ez rajtam aztán egy csöppet sem változtat – mondta Anna. – Gondoljon arra, hogy már találkoztunk egy másik életünkben, és a következőkben is találkozni fogunk.
– Részemről a szerencse – kacagott a férfi.
Arra gondoltam, hogy Anna élénkebb és magabiztosabb, mint a tegnap volt.
Átfutott az agyamon, hogy ezek a sorban állók mind háborodottak egy kicsit, magamat is beleértve, csak Anna a leghangosabb közöttünk. Mert mit is keresek itt például én? A tegnap még azt hittem, hogy irodalomról fogok hallani, de ma már tudom, hogy nem, mégis itt vagyok, a kíváncsiságom legyőzte viszolygásomat az eltűnt idő(m) nyomától. A kíváncsiságom nem érintette az előadásokat, én a résztvevőket akartam megfigyelni, vagy inkább meglesni. Egyetlen ismerős arcot sem láttam közöttük, ami kisvárosban szinte különlegességnek számít. A magán-napközi, amit menedzselek, igencsak leszűkíti a köröket, amikben mozgok. Nem volt itt egyetlen óvónő sem, de még dada sem, és szülő sem, akiket mind személyesen ismerek, persze, ezek dolgoznak vagy pihennek, eszükbe sem jut ilyenfajta összejövetelekre, előadásokra pazarolni a – szó szerint – drága idejüket. Talán B. A. lehetne itt, igen, akinek kisvállalkozása csődbe ment, a kislányát is ki kellett vennie tőlünk, mert nem tudta fizetni a költségeket. Különben ő volt az egyetlen, aki a kapuban ácsorgó koldusgyereknek néha adott egy lejt... sokáig nem is értettem, hogy az a szegény kisfiú miért koldul itt – a szomszédos piaccsarnok helyett, ahol több esélye lett volna némi aprót összeszedni, de aztán rájöttem, hogy gyűlöletből van itt minden délután, ez az ő ösztönös magánlázadása: a puszta ottlétével bosszantani a gazdagokat, akik ijedten és ugyanakkor gőgösen vigyáznak arra, hogy csemetéjük nehogy hozzáérjen a koszos göncökhöz, miközben a koldusgyerek litániázza: olyan szép a bácsi (néni), adjon egy lejt, imádkozom a Jó Máriához, hogy ilyen szép és gazdag maradjon... B. A.-ért talán nem imádkozott, pedig ő sokszor adott, a többiek nem adtak, és mégsem... de ezt hagyjuk.
Ismét egymás mellett ültünk, és Anna egyszer csak azt suttogta:
– Alig várom, hogy köszöntsétek egymást...
Bevallom, egy pillanatig nem értettem, kit kell köszöntenem, de persze a „béke jeléről” volt szó, felnevettem egy kicsit hangosabban is a kelleténél, Anna megbántódva visszahúzódott, az egész olyan szokatlan volt, muszáj volt arra gondolnom, hogy én itt szórakozásból üldögélek és csak remélhetem, hogy nem kerül egy ismerős, aki rám csodálkozik.
A színpadon közben egy olyan velem egyidős nőnek a karját mutogatták, akinek a könyökhajlatában egy hatalmas lilás-vörös foltról azt állították, hogy az a folt – különben Afrika körvonalait formázta – a nő meg nem született ikertestvére. Ez a hiány befolyásolta aztán az egész életét. Az egyensúly csak úgy állítható vissza, ha tudomásul vesszük ennek az ikertestvérnek a „valóságos” létezését. A nő szörnyen nevetséges volt, amikor az előadó felszólítására, hogy babusgatni kell azt a jelet, vagyis a magán-magában hordott testvért, hirtelen átszellemültté vált és elkezdte csókolgatni a saját karját. Sajnos, senki nem nevetett, a csend valahogy döbbenetet sugallt.
Elhatároztam, hogy kimegyek, mielőtt még az előadó, mágus vagy mi, elérne hozzám, ugyanis a teremben sétált, és az emberek az anyajegyeiket mutogatták neki, hogy állapítsa meg, lehetnek-e azok is meg nem született ikertestvérek.
Az előtérben a pénztáros vigyorogva közölte, hogy a belépőjegy árát nem adhatja vissza.
– Nem is kértük – hallottam meg Anna hangját mögöttem.
Anna bizalmasan belém karolt.
Jólesően friss és „normális” volt az a pici szellő, ami az épület előtti nyárfák alatt fogadott.
Anna kávézni hívott, mint mondta, egy ismerősétől valódi brazil kávét kapott ajándékba, érdemes megkóstolni. Elfogadtam a meghívását, de közben az órámra lestem – öt óra tíz percet mutatott – és azt mondtam, hogy héttől programom van. Gondoltam, úgy másfél óra bőven elég a barátkozáshoz.
Anna garzonlakása a földszinten volt. A picike előszobában nyitva volt a debaré ajtója, egyetlen pillantásra is látszott a rend benne: legalul cipők sorakoztak, aztán, teljesen egyforma papondekli dobozok, majd mindenféle textíliák azonos nagyságúra összehajtva. A bejárati ajtóval szemben nyílt a fürdőszoba, aminek az ajtaját gyorsan behúzta. Jobbra fordultunk és egy lépéssel már bent is voltunk a szobában. Szekrény, a szekrény mellett egy ide nem illő, mert feltűnően nagy szárnyas tükör, keskeny ágy, két fotel dohányzóasztallal, közepes méretű hűtőszekrény – ennyi a szoba berendezése, de olyan pici, hogy máris a zsúfoltság képzetét kelti. Beléptünkkor Anna gyorsan behajtotta a tükör szárnyait, ettől egy második, lapos szekrénynek nézett ki, olyan hirtelen mozdulattal, mint a fürdőszoba ajtaját, mintha azt jelezné, hogy ezek olyan intim területek, amihez idegennek semmi köze, úgy hogy nem is mertem rákérdezni, pedig furdalt a kíváncsiság főleg a tükör méretét illetően. A fotelből, ahol ültem, jó rálátás volt a teakonyhára: egy polc, legfelül a kétégős gázrezsó, alatta egy tányérkán olajos üveg, mellette csavaros tetejű befőttes üvegekben rizs, cukor, liszt és még vagy három, amit hirtelenjében nem tudtam azonosítani, az egyik talán prézli, vagy gríz, de hát nem is fontos. Anna rögtön odatette a kávét, hamarosan erős, aromás kávéillat nyomta el az eukaliptuszolaj csípős szagát. Szőnyeg és kép a falon egyáltalán nem volt a lakásban, s ettől a rend lélektelenné, rideggé vált.
Közömbös dolgokról csevegtünk, Anna kedvesen kínált a kávé mellé szezámmagos ropival, én talán észre sem vettem volna, illetve nem tulajdonítok jelentőséget neki, hogy a nyitott ablak szúnyoghálóján át büdös gőz szivárog be a lakásba, de Anna felugrott, becsukta az ablakot és fojtott hangon szidni kezdte a szomszédját. Mint megtudtam, a szomszédjában lakó asszony harmincéves és hivatalosan munkanélküli, de mosást vállal, egész nap mos, a tömbházban sok öreg él, azoknak mossa a gönceit, főleg ágyneműt...
– ...mert egy mosógép el sem fér ekkorka helyen – hadarta –  vannak ugyan egészen pici mosógépek, amiket a fürdőkádra lehet rászerelni, de mindig ki is kell venni, és akkor hol tartsad, az ágy alá nem fér be, a debaréba se, a konyhába se, én is kézzel mosok, de ez amit művel a mosással az kritikán aluli, szóval, képzeld, valami falusi rokonától, aki fás kályhával fűt meg főz, hamut szerez, azt megfőzi, áztatja, vagy mit tudom én, mit csinál vele, valami lúgot mindenesetre, abba áztatja az ágyneműt, meg vagy öt-hat öreg szatyor szaros alsónadrágjait, nemcsak a gőz jön be hozzám, hanem a szag is, mit szag, bűz, az egyetlen, ami valamennyire elfedi az eukaliptusz illata...
Közben képzeletemben megjelentek az Ariel- és Persil-reklámok a tévéből, a folttisztítók és virágillatú öblítőbalzsamok.
– Van tévéje a szomszédasszonynak? – kérdeztem.
– Tudtommal nincs. Miért?
– Á! Semmi, semmi. Nem is tudom. Csak úgy eszembe jutott.
– De nekem van.
Valóban. Volt a szobában egy picike tévé, háromágú vaslábon állt a dohányzóasztal és az ablak között, a kihúzott szobaantenna mutatta, hogy nincs bevezetve a városi kábeltévé.
Anna leült, továbbra is bosszúsan, de már nem olyan erős hévvel folytatta a szomszédasszony kibeszélését:
– Kérdeztem tőle, hogy miért nem vesz olcsó, legolcsóbb mosószert, de azt mondta, hogy így, ezzel a lúggal, semmibe sem kerül, csak a felhasznált vizet kell fizetnie a jövedelemből. Nagyon büszke a jövedelmére, meg arra, hogy „házhoz” (ezt gúnyosan hangsúlyozta) hozzák a mosnivalót, persze, lehozzák neki a szennyest egy nylonzacskóban, ő meg ugyanabban a zacskóban visszaviszi nekik a mosott holmit, ott szárítja meg a szobában, nyáron meg kint, az ablak előtt egy kötélen, olyankor ott ül az ablakban és nézi, nehogy ellopják, de hát kinek kell az a büdös, szürke lepedő... Vasalásról szó sem lehet, a villanyáram pénzbe kerül... de szerintem nincs is vasalója...
Így történt, hogy inkább a szomszédasszonyt ismertem meg, mint Annát, láttam „tisztes” szegénységét, de jóformán semmit sem tudtam róla, hogy például hol dolgozik, mennyire iskolázott... ilyesmit. Amikor eljöttem tőle, próbáltam visszaemlékezni, hogy láttam-e bár egy könyvet, újságot vagy folyóiratot nála, de könyvespolc biztosan nem volt, hacsak a sarokban egymásra rakott néhány kartondobozban nem rejtőztek képeslapok. Mielőtt elbúcsúztam tőle, valamilyen udvariassági gesztusnak engedelmeskedve, „kölcsön kenyér visszajár”-becsületből meghívtam – majd egyszer, amikor úgy lesz időd – kávézni, adtam neki egy névjegykártyát a lakcímemmel. Forgatta a kezében, megfigyeltem, hogy ápolt, manikűrözött a keze.
– Biztosan nekem is van ilyen – motyogta.
Vártam néhány pillanatig, hogy akkor ő is átnyújt egyet, mert ez a csere a dolgok rendje, de csak forgatta a kezében a kis kartonlapot. Kétszer is köszöntem, meg is érintettem, de semmi, a folyosó végéről visszapillantottam: még mindig a nyitott ajtóban állt, akkor felnézett, bizonytalanul intett. Az az igazság, hogy megbántam ezt a névjegykártya-dolgot, elhamarkodott volt tudatni vele – egy ismeretlennel – a munkahelyemet, lakcímemet, funkciómat. Egyszerűen általánosságokkal kellett volna búcsúznom: egyszer majd még összefutunk, remélem, találkozunk még... Most már mindegy!
Nem telt el sok idő, amikor egy este minden előzetes bejelentés nélkül becsöngetett. Arca szépen, sminkelt, haja ízlésesen, nem feltűnően melírozott, és  mondhatni, elegáns volt fehér vászonruhájában és diszkréten flitterezett lila polójában. Turkálóból származó holmik? De tény, hogy nem is kellene szégyenkeznem a jelenléte miatt – gondoltam megkönnyebbülve –, ha valaki az én „köreimből” éppen itt lenne.
– Te is magányos vagy? – kérdezte.
– Ezt most úgy mondják, hogy singli – válaszoltam nevetve.
A zsúfolt könyvespolchoz ment, silabizálgatta a könyvek gerincén látható szerzőket és címeket.
– Biztosan nekem is van ilyen – motyogta hajszálra úgy, mint amikor a névjegykártyámat nézegette.
Ez – így másodszorra – több mint furán hangzott. Talán ezért volt, hogy mikor megcsodálta az apró kávéscsészéket és virágvázákat, nem mondtam rögtön, hogy herendi porcelán, mert egyszerre egészen hideglelősen arra gondoltam, azt válaszolja majd, hogy „biztosan nekem is...”, de aztán győzött a kíváncsiságom:
– Tudod, ez értékes, kézzel festett herendi porcelán – mutattam a hamutálca alján a címert, alatta a keresztbe fektetett két kis ecsettel.
Bár ne tettem volna! Mint valami varázsszóra egyből arra az immár ismert fél alélt arckifejezésre váltott és persze, máris elmotyogta:
– Biztosan nekem is van ilyen.
Kicsit ingerült lettem:
– Csak tudod, hogy van vagy nincs!
Nagyon komolyan rám nézett és alig érthető halkan szólt:
– Egyszer van, máskor nincs.
– Ez hogy lehet? Nem értem.
– Azt hiszed, én értem... – minden átmenet nélkül zokogni kezdett, s egy heves mozdulattal, amivel a táskája után nyúlt, gondolom, zsebkendőért, felborította a csészét. A zokogást ugyan hamar abbahagyta, de rém elkeseredett volt. Alig tudtam vigasztalni, mert azt sem tudtam, mit mondhatnék. Végül egy kis konyak segített. Elég sokáig maradt. Elmesélte, hogy egy raktárban dolgozik, jó munkahely, még számlázni is megtanult számítógépen, a főnök elég rendes, a napok csendesek, egyszer megtetszett egy olasznak, aki valamit vásárolt ott, autóversenyzőnek mondta magát, az autója is tele volt autós folyóiratokkal és reklámlapokkal, elmentek pizzát enni az olasz vendéglőbe, a férfi rengeteg paradicsomszószt öntött a tányérjába, hogy egészen piros volt az étel, ő azt gondolta, lehet, hogy ez nem is szósz, hanem valami egyéb... valami borzalom... ez vér is lehet..., ezt hangosan is megmondta, a férfi értett és kicsit beszélt is magyarul, csodálkozott vagy meg is ijedt, hogy ő miket beszél, de rendes volt, hazavitte autóval, még ki is szállt és kinyitotta neki az autó ajtaját, látott ilyent filmen, de vele csak egyszer történt ez meg... – Neked jó életed van – sóhajtott –, fogadom, hogy még a tengerparton is voltál. Nekem nincs annyi pénzem, hogy a tengerpartra menjek nyaralni, pedig még egy jó, márkás fürdődresszet is szereztem a turkálóból. Majd otthon, a tükör előtt fölveszem.
– Fölveheted a strandon. Egészen jó a városi strand. Én is oda járok.
– Á, ezek közé – legyintett – minek?!
Vajon kikre gondolt?

Amikor végre Anna azt mondta, hogy most már ideje mennie, megkönnyebbülten álltam fel, nem is marasztottam. Zúgott a fejem. Kedvesen mondtam neki, hogy van telefonszámom a névjegykártyán, inkább hívjon fel előbb, mintha csak úgy ideállít, mert elfoglalt vagyok, lehet, hogy potyára jön, nem is vagyok itthon, gondoltam, ha hív, majd megmondom, hogy foglalt vagyok, két-három ilyen és magától is rájön, hogy... Ha őszinte akarok lenni, azért tetszelegtem is ebben az újdonsült szerepben: mellette jómódúnak számítok a herendi porcelánjaimmal, a négyszobás lakásommal, valahol hízelgett nekem, ahogyan a dolgozószobámat bámulta, hirtelen az ő szemével láttam nemcsak a dossziékkal megrakott íróasztalt – számítógép, két használaton kívüli, régi laptop, okostelefon, szakkönyvek –, hanem magamat is, a fontosságomat... Talán neki adhatnám a régi laptopot, persze, ha kell neki, mert hát mit is csináljon vele...

Anna többször feljött hozzám. Mindig kávét és egy kis konyakot ittunk. Kicsit ijesztő volt, de roppant érdekes. Mindig eljátszottam vele a (kegyetlen?) „biztosan nekem is van ilyen”-játékot – nekem játék, neki halálosan komoly – a legkülönbözőbb dolgokkal: festményekkel, digitális fényképezőgéppel, jénai edénnyel, mikrohullámú sütővel, egyiptomi mau macskával, ami nekem nem is volt soha, csak egy állatorvos barátomnál csodáltam meg élénk zöld szemét, fekete pöttyös ezüst színét, mindenféle márkás, vagy annak mondott cuccal – cipővel, ruhával, táskával –, még egy katonai látcsővel is, amit az egyik barátom felejtett nálam, de sohasem jött utána és nem is kérte vissza.

Egy késő délután Anna az óvoda előtt várt rám. Amikor meglátott, rögtön közölte, hogy a gyerekét ide fogja járatni, igen ez egy jó „márkás nevelőintézet” – így mondta, s ez a modorosság értette meg velem, hogy most nem is Anna cseveg velem az ilyen óvoda előnyeiről, hanem valaki más. Akkor neveztem el annÁ-nak, hogy különbséget tudjak tenni, mikor kivel találkozom, mikor ki szólal meg, ki igazi és ki torz tükörkép.
Apránként raktam össze Anna+annA történetét abból, amit elmondott és abból, amit kikövetkeztettem:
Anna felébred, felkel, még nincs lúgszagú gőz, ami betoluljon a lakásába, kinyitja az ablakot, majd ugyanolyan mozdulatokkal a hatalmas tükör két szárnyát. Három Annát lát benne, ez kicsit zavarba hozza, de aztán lustán nyújtózik egyet, beletúr barna-vörös melírozott hajába, és már látja is... annA jön szembe vele, amint kilép a ház hátsó udvarára, nézi a fürdőmedence égszínkék vizét, leveszi hófehér fürdőköpenyét és már úszik is, vagy inkább csak lebeg a vízen, miközben a magas sötétbarnára festett, lakkozott deszkájú kerítés fölött kikerekedik a narancssárga Nap. Fecskék cikáznak az égen, és bosszantják a két (vagy inkább három?) gyönyörű élénk zöld szemű, fekete pöttyös ezüst szőrű mau macskát. Nemsokára kecses mozdulatokkal kijön a medencéből, magára ölti a kerti székről félig-meddig lecsúszott fürdőköpenyt. Besétál a házba, ahol már friss kávéillat terjeng, a fényesre politúrozott ebédlőasztalon piramisba rendezi a hanyagul ledobált autós folyóiratokat – alul a legnagyobb, legvastagabb, majd legfelül a piros öngyújtó a nem tudom miféle, de nagyon drága sportkocsi képével. Kitölti magának a kávét a herendi porceláncsészébe és azt iszogatja, miközben egy könyvet lapoz, aminek aranyozott ciráda van a gerincén, de a könyv lapjai üresek, annA egyre gyorsabban forgatja, de semmi, egyáltalán semmi nincs a lapokon, egyetlen szó, vagy betű sem, akkor gyorsan a zsúfolt könyvespolchoz megy, hogy másik könyvet vegyen le onnan, sokba belelapoz, de mindnek üresek az oldalai, végre hosszú keresgélés után talál is egyet, egy nem tudom, ki írta, de arról szól, hogy egy szegény, becsületes, dolgozó lány találkozik egy nagyon gazdag, olasz  férfivel, aki...

Világossá vált számomra, hogy annA az Anna lényének valóságában gyökerezik. Sok apró jel arra mutatott, hogy Anna egyre több időt tölt a nagy hármas tükör szárnyai között, sőt a tükör mintegy elkíséri, átöleli őt akkor is, amikor Anna kilép a lakásból. Nem tudni azt a pillanatot – nyilván nem is meghatározott pillanat volt, hanem fokozatos átmenet, majd állandó folytonosság – amikor annA és Anna utálni és gyötörni kezdték egymást. Én azt hiszem, hogy Anna lehetett volna a szerencsésebb, de kezdetben még büszke is volt arra, ami óhatatlanul bekövetkezett, az ugyanis, hogy annA kilépett a tükörből, már nem volt szüksége rá, de sajnos annA végzetesen megfeledkezett arról, hogy létszükséglete az Anna lénye.

Amikor e sorokat írom, a történetnek még nincs vége. Hacsak az nem, hogy egyre gyakrabban annA kopogtatott be hozzám, sorra ellopta a herendi csészét, a Solano-napszemüveget, egy Dosztojevszkij-kötetet, majd a katonai látcsövet is. Néhányszor már be sem engedtem, amikor az ajtó lesőkéjén át megpillantottam, de nem tudtam közömbös maradni: a szívem gyorsabban vert, megtörtént, hogy este nem gyújtottam villanyt, ne lássa az utcáról, hogy otthon vagyok. Egy késő este, amikor az előszobán mentem át, motoszkálást hallottam a folyosóról, halk sírást, persze kilestem: annA (vagy Anna?) ült a cementen szemben az ajtómmal, hátát a lépcsőkorlátnak vetve. Átvillant az agyamon, hogy nem először teszi, mivel már jó ideje csak annA jött látogatóba hozzám, most arra gondoltam, hogy Anna az, aki eljön, de nem csönget be, ki tudja, hány alkalommal üldögélt itt csendben vagy szipákolva, bár a szomszédoktól nem hallottam még róla, de hát ezen a szinten a három lakásból az egyik lakatlan, a másikban egy öreg hölgy lakik, aki sötétedés után ki sem dugja az orrát, még a szemetet is csak nappal viszi ki a leöntőbe, a többiek meg lifttel járnak...

Aztán csak álltam a nyitott ajtóban, bámultam Annát. Ő abbahagyta a szipákolást, fölemelte a földről a tekintetét, de nem rám nézett, nem is a mögöttem lévő lakásra, hanem sehová. Mégis tudatában volt annak, hogy ott állok, mert beszélni kezdett, rájöttem, hogy annÁ-hoz, csak azt nem tudtam, hogy annA ott van valahol a hátam mögött, vagy rólam hiszi... egyszer csak a szemembe nézett, kedvesen elmosolyodott és tagoltan, magyarázó hangsúllyal így szólt: elpusztítom, aztán ő öl meg engem, és ez így megy egész nap, többször is, már számolni sem tudom, hányszor. Nem hagy élni – tette hozzá, és én valamiért, talán, mert kezdett feltápászkodni a földről, hogy bejöjjön, biztos voltam abban, hogy ezt az utolsó mondatot annA mondta. Most először féltem tőle. Gyorsan becsuktam az orra előtt az ajtót, és telefonáltam a mentőknek.

Halhatatlanok. Az eltűnt idő nyomában – előadássorozat. Anna fogja a kezem: „Legyen békesség...” Talán nem is a halhatatlanság izgatta, hanem a halál.