Márton László prózája

Egy elégedett ember

(Részlet egy kisregényből)

Pali – vagyis teljes nevén dr. Rajzoló Pál – meg van elégedve az életével. Az ő esetében az elégedettség nem az élet kitüntetett pillanata, hanem alakulófélben levő, folyamatos állapot. Nem annyira kézzelfogható dolgokkal vagy eredményekkel van megelégedve, ő inkább általánosságban elégedett. Vannak emberek, akik azt hiszik, hogy szép gyermekkoruk volt, és folyton arra emlékeznek vissza, ha kell, ha nem. Palinak is megvannak az emlékei, ő is képes felidézni őket, mégsem szívesen teszi ezt, mert az ő számára az általánosságban érvényesülő, jelen idejű elégedettség pótolja a visszaemlékezés örömét. Édesapja, Rajzoló Gyuri bácsi büszke volt rá, hogy ő még tanulta Horatiust a gimnáziumban, és gyakran hivatkozott Horatius egyik ódájára, melyben a római költő a középszerűséget magasztalja.

Palit viszont nem volt hajlandó gimnáziumba járatni, hanem szakközépiskolába írtatta be, mert úgy vélekedett, hogy a gimnáziumi követelmények meghaladják Pali képességeit. Inkább legyen Pali megbízhatóan közepes a szakközépiskolában, semmint, hogy a gimnáziumot végigbukdácsolja.
Gyuri bácsi emlékezete szerint Horatius azt állítja, hogy a közepes jobb, mint a jó, és a jó is, az egyszerűen csak jó még mindig sokkal jobb, mint a kiváló. A középszerű hajós – írja Gyuri bácsi szerint Horatius – csak biztonságos vizeken tud hajózni, ezért soha nem halad közel a parthoz, és nem is történik soha semmi baja. Ezzel szemben a kiváló hajós, aki eligazodik a partmenti zátonyok közt, előbb-utóbb rá is fut valamelyik zátonyra, és hajójával együtt odavész.

A középszerű favágó – ezt még mindig Horatius írja, Gyuri bácsi emlékezetében -, óvakodva a magasságoktól és a mélységektől, sík vidéken vágja ki a közepesen vastag mocsári tölgyet, és elégedetten él késő öregkoráig. Ellenben a kiváló favágó vagy leereszkedik a szakadékba acheroni vörösfenyőért, és akkor kőomlás temeti maga alá, vagy felkapaszkodik a hegycsúcsra cithaeroni cédrusért, és akkor villámcsapás végez vele, mert azt is írja Horatius, hogy a mennykő mindig arra sújt, ami kiemelkedő.

Pali felsóhajt, elégedetten. Az ember, amikor megvénül, egyszerre csak végigméri önmagát, vagyis önmagának azt a részét, amit képes észlelni tükör nélkül, és látja, hogy az élet kétharmadán túljutva, az ember annyi, amennyit mások meghagytak belőle. Mint a lakoma végén a lerágott csontok és a kiköpött magok. Az egész ember, úgy, ahogy él és mozog, maradék. Két lábon járó maradék. Étel- és életmaradék. Pali olyan arcot vág, mint aki meglepődik saját felfedezésén. Hogy ő valaki más helyett lett fogorvos, és valaki másnak a feleségével töltött házasságban harminchárom évet. Ő mégis elégedett, mert viszont azt, ami szándékos vagy akaratlan félreértésből jutott neki, a magáénak tekinti mindenestül.

Már mondtam: az volt az álma, hogy színész lesz, és egyszer majd eljátssza Hamlet szerepét. Gyuri bácsi azonban elmagyarázta neki, hogy az ő színészi képességeivel még epizódszerepeket sem bíznának rá, nemhogy Hamletet. Legjobb esetben is csak annyit mondhatna egy egész előadásban, hogy: „Kivasaltuk a méltóságos úr papagájszínű nyakkendőjét!” Mi több, ha egyszer – véletlenül vagy tévedésből – egy rendező mégis Palira osztaná Hamletet, Pali egészen biztosan összeomlana a váratlan szerencse terhe alatt. A szerencse ugyanis teher, és aki nincs hozzáedződve, az még a közepes szerencse terhét sem képes hordozni, a kimagasló szerencsének pedig még az árnyékát is jobb, ha nagy ívben kerüli. „Lehetséges” – mondta Gyuri bácsi -, „hogy egy középszerű Hamlet-alakítás jobb, mint egy kiváló Hamlet-alakítás, de a középszerű Hamlet-alakításra is csak egy kiváló színész képes. Ő viszont a saját kiválóságának terhe alatt roppan össze, és előbb-utóbb vagy öngyilkos lesz, vagy bekerül a pszichiátriára.”

Néhány évvel ezelőtt, miután eltemette szegény Sárikámat, és lezárta fogorvosi pályafutását, Pali csatlakozott a helyi színjátszó csoporthoz. Igaz ugyan, hogy a szerepek többségét már csak életkori okokból sem játszhatja el, de ő így is száz százalékig elégedett. Népszínműveket, vidám jeleneteket mutatnak be, operettekből adnak elő részleteket, és Palinak mindig jut egy-egy picurka epizódszerep. Utoljára a Mágnás Miská-ban lépett fel öreg inasként, és a Mayá-ban ő volt az őszülő halántékú kocsmáros. Nagy tapsot kapott. Igaz ugyan, hogy maradéknak látja azt a részt, amit tükör nélkül megpillanthat önmagából, és az Evangéliumban is azt mondja Jézus, hogy nem jó a gyermekek ételét a kutyáknak odavetni, ám erre a tiltásra az a teljesen jogos válasz érkezik, hogy a kutyák úgyis felfalják a gyermekek által hagyott maradékot az asztal alatt. Ez a válasz Jézust ugyanúgy elégedettséggel tölti el, mint Palit annak tudata, hogy legtöbbször a maradék ízlik a legjobban. Versmondó esteken is rendszeresen részt vesz. Nagy átéléssel szavalja olyan, ma is népszerű költők verseit, mint Benjámin László vagy Váci Mihály.

Kamaszkorában ő is megpróbálkozott versírással, de Gyuri bácsi, amikor ezen rajtakapta, rögtön eltanácsolta Palit ettől a művészeti ágtól. „Először is” – így érvelt Gyuri bácsi -, „költőnek ott van Horatius. Na jó, és nekünk, magyaroknak még ott van Petőfi. Ennél a kettőnél úgysem lehet jobbnak lenni. Akkor meg minek? Másodszor pedig” – tette hozzá -, „aki elektromossági szakközépiskolába jár, és közepes bizonyítvánnyal tér haza, az csak ne írogasson verseket, hanem törődjék az áramkörökkel!”

Így igaz: Pali az elektromossági szakközépiskolát bukdácsolta végig. Az már nem igaz, hogy közepes volt a bizonyítványa, mert inkább csak elégséges volt, de még annak is éppenhogy, alighogy. Egyszer majdnem évismétlésre kényszerült. Még szerencse, hogy Gyuri bácsi jó ismerőse volt az igazgatónak, és elintézte, hogy Palit átengedjék. Pali utálta, gyűlölte az elektromosságot és a vele kapcsolatos tudnivalókat, és amit nagy keservesen mégis megtanult belőlük, azt is rögtön elfelejtette. Így azonban Gyuri bácsinak egyre lesújtóbb véleménye alakult ki róla. „Ez akart gimnáziumba járni?” – kerdezgette. – „Ez még a villanyszereléshez is buta! Hát akkor minekjárjon gimnáziumba? Megugatni az érettségi tételeket?”

Amikor Pali egy ebédkor félénken megjegyezte, hogy érdeklik a keleti nyelvek, és hogy szeretne megtanulni arabul és héberül, Gyuri bácsi először így förmedt rá: „Most akarsz arabul és héberül tanulni, most, amikor háború van? Megőrültél?” (Akkoriban tört ki az egyiptomi-izraeli hatnapos háború.) „Azt akarod, hogy az egész családot elvigye a katonai elhárítás?” De aztán, ahogy Pali sorra hozta haza a rossz jegyeket – földelés: kettes alá -, Gyuri bácsi már nem a katonai elhárítást emlegette, már csak legyintett: „Akiből ennyire hiányzik az intelligencia, az ne üsse bele az orrát olyan bonyolult ügyekbe, mint az arab meg a héber!” Végül szinte szavajárása lett: „Aki nem tud arabusul, az ne tanuljon arabusul!”