Szávai Géza regényrészlete

Csodálatos országokba hoztalak*

16. fejezet

Nem leszel gyilkos

Nem minden pillanatra szeret – vagy tud – az ember emlékezni.
– De hogy mit beszél, azt mindig tudja egy komoly ember – ez Léonard Barillon baráti és ismeretségi körében sosem volt vitás.
– Én talán nem kezdeményeznék kapcsolatot velük, de ha ők ezt szeret-nék, akkor én nem mondanék nemet – ezt nyögte ki Henri Durand, amikor megtudta, hogy gyereke van, és az is tudatosult benne, hogy: unokája is. Az késve jutott eszébe, hogy gyereke már nincs, hiszen meghalt. Már nem kezdeményez. Aztán marad mindenki a pillanatokkal, amelyekre nem sze-ret – vagy nem tud – emlékezni.

*

Kereskényi József és Balogh Ede gyakorlatilag Genfbe „tette át székhelyét”. Kendy Mátyás is, meg a Kendyék közeli rokonai közül Dávid Elemér is meg-jelent Genfben. Várták Kendy Joséphine kisbabájának a születését.
Frédéric Moreau érzelemmentesen válaszolgatott – erre vigyázott, hogy hű-vös legyen mint a fizetőképes arany – Henri Durand óvatos kérdéseire. Kö-zölte, hogy Kendy Mátyásék családja mit sem tud a körükben felnőtt, ma-gukénak tartott Kendy Margit kilétéről, és a lány sem tudott, és az ő lánya, Joséphine sem tud édesanyja származásának körülményeiről. Kendy Margit átlagos és szokványos Kendy lányként nőtt fel, amíg csak hirtelen be nem állt színésznőnek.
A rokonsága körében annyi változás történt, hogy hirtelenében mindenki színház szerető ember lett. Kendy Margit unokatestvérei meg is rugdosták a műveletlen, primitív, kultúra ellenes személyeket, akiknek a színházellenes-sége odáig ment, hogy megkockáztattak egy-két bíráló mondatot a lány valamelyik alakításáról.
Kereskényi Józsefet szerették a rokonok. A fiatal hírlapíró dicsérő ódákat írt Kendy Margitról.
A Joséphine kisbabájának születését váró erdélyiek előszeretettel emleget-ték, hogy hazájuk lényegében egy kelet-európai Svájc. Legalábbis az lehet-ne. Erdélyben is három náció lakik, magyarok, németek és románok, szinte kantonszerűségekben. Akárcsak a Svájcban élő népek. És milyen fontos lenne egy semleges Transzilvánia. De Kelet-Európa Svájcát elfoglalta és magához csatolta Románia. A nagyhatalmak ezt jóváhagyták. „Nem kell a nagyhatalmaknak még egy semleges Svájc a csodálatos Transzilvániában”.

*

Henri Durand rokonszenvezett ezzel a csodálatos országgal, amely most éppen nem létezik a tér-képen, mert Románia letakarja, pedig ebben a csodálatos Transzilvániában annyi nép és annyi val-lás létezik. És a református Marosvásárhelyre érkezett a világ annyi országában ide-oda cikázó Sophie M., és éppen itt szülte meg második gyerekét, aki Kendy Margit lett. Henri Durand szeret azokra a hónapokra emlékezni, amikor nagyanyja halála után, az érett és okos, gyönyörű Sophie M. szenvedélyesen és teljesen neki, a tizenhat éves fiúnak adta magát. De azt nem tudja felfogni Hen-ri Durand, hogy a tizenhét éves Henri Durand fel tudta volna-e fogni, hogy apa lett. Sophie M. bizo-nyosan tudta a választ.
Léonard Barillon, aki sokat is tudott, meg eléggé öreg is volt ahhoz, hogy sok mindenre emlékezzen, emlékeztette a kelet-európai transzszilván „sváj-ciakat”:
– Talán ha ezt az erdélyi semlegességet előbb, és nem utóbb hangoztatjátok… Akkor sem volna más a helyzet, de jobb lenne a lelkiisme-retetek.
Kendy Mátyás csendesen megjegyezte:
– Tudjátok, a világban minden hódít.
– Hódíthat – figyelmeztette Henri Durand.
– Hódíthat tehát a semlegesség is. A ti mindig győztes semlegességetek. Mi van, hogyha annyira hódít a svájci semlegesség, hogy előbb néhány, aztán több, végül minden ország Svájchoz, a semleges Svájchoz akar csatlakoz-ni?
– Mi ezt nagyon szeretnénk – kiáltotta gyorsan, mindenkit megelőzve Frédéric Moreau. – Ez egy általános cél lehetne, sokan érzik, mit ne mond-jak, itt a Népszövetség. De…
– De ne hazudjunk egymásnak – és Léonard Barillon szomorúan elismerte: – Ez a kicsi ország, ez a mi Svájcunk is túl sok semlegességet jelent ennek a mai, ennek az éppen adott világnak.

*

1929 februárjában megszületett Kendy Júlia.
Néhány nappal Kendy Joséphine előtt megszülte a negyedik gyerekét Em-ma Moreau. A kis Jean Moreau fölött egymásra nevettek a szülők, és a bol-dog apa fogalmazta meg a tényállást: „Úgy tűnik, hogy egyelőre még min-dig nem egy kislánynyal járulunk hozzá a világ alakulásához.”
A világ pedig nagyon is alakul – vélte Frédéric Moreau. – Megint forróságot érzett, olvad és árad az arany, „ki a vizekre”, súgta, ki az áradó arany vi-lágóceánjára, pezsegjen minden iroda, induljon Kereskényi, Kendy Mátyás, Balogh Ede. Mindenki a vizekre.

*

A hetven esztendős Henri Durand még soha nem utazott el Svájcból. Egész-ségesnek érezte magát, ha már nem is mindig fiatalnak. Illendően megnéz-te Frédéric Moreau negyedik gyerekét, az újszülött Jean-t. És Frédéric Moreau-val együtt tett tisztelgő látogatást Kendy Joséphine-nél, hogy meg-csodálják Kendy Júliát.
Henri Durand inkább a kismamát, Joséphine-t tanulmányozta. A kisbaba mellett lélegzetet sem mert venni. És úgy ítélte meg, hogy a vidám Kendy Joséphine túlságosan könnyedén veszi a gyerekszülést. Akárcsak Balogh Ede. Pedig ez nem vidám szórakozás. Nem tangó, még csak nem is keringő.

*

Frédéric Moreau a világban olvadó, hömpölygő aranyat figyelte lázasan, és azt mondta Henri Durand-nak, amit oly sokszor szokott: „Most sok minden eldől, nagyon árad az arany”. Mondott szokatlant is: „Nagy idők jönnek. Nem a buta titkolózások ideje” – és az emberi viszonyok, ha már olyan na-gyon sokat érnek, utánozhatnák az aranyat. És Frédéric Moreau nem teheti meg, hogy felesége barátnőjének, Kendy Joséphine-nek ne mondja el, mi-lyen kötelékek fűzték Sophie M.-hez, és fűzik Henri Durand-hoz. „Jó, per-sze, ezt kell tenned”, helyeselt Henri Durand.
Kendy Júlia már elmúlt egy esztendős, Frédéric Moreau a fiaival együtt „le-vegőztette” a kislányt. A szintén egy évet töltött Jean Moreau és Kendy Jú-lia a padba kapaszkodott. A padon Frédéric Moreau üzleti beszámolót tar-tott Henri Durand-nak. A három nagyobb Moreau-fiú tőlük pár méterre ug-rándozott, futkosott, élvezte a márciusi napsütést.
A kislány, Kendy Júlia elengedte a padot, és elindult a fiúk felé. A kisfiú, Jean Moreau is ezt próbálta tenni, de két lépés után a fenekére huppant, és bömbölni kezdett.
Frédéric Moreau visszahozta a két kicsit a padhoz. „Nincs semmi késettség – magyarázta Henri Durand-nak, jelezve, hogy apai büszkesége teljesen rendben. – A fiúk később tanulnak meg járni. A kislányok sokkal hamarabb megindulnak”.
Henri Durand sajnálta, hogy Kendy Júlia járási tudománya nem tekinthető egyéni bravúrnak.

*

Mégis, ott volt valami késettség érzés a levegőben. Ami-kor a késettséget Henri Durand beazonosította, elszégyellte magát. Mivel életében nem kellett szégyenkeznie, nagyon kellemetlen és kényelmetlen volt az érzés.
A késlekedés pedig érthetetlen.
„Ahogyan Sophie M. rendelkezett” – utasította Henri Durand Frédéric Moreau-t, mint vagyonkezelőjét, akit egyúttal hagyatéka kezelőjének is ki-jelölt. Minden a Kendy Joséphine-é, fele már most, ennek a félnek a fele alapítványon keresztül, másik fele letétben rendelkezésére állva. A többi, a kiinduló „másik fél” végrendeletileg a lányé.
Henri Durand-t bár zavarta a késés – megkönynyebbült. Szégyenérzete mérséklődött.
Könnyű volt és fiatalos, mint a genfi egyetemen és főiskolákon sok nációból összesereglett, csodálatosan kíváncsi, csodálatos országokból jött, a világ-nak bátran nekivágó csodálatos lányok, bátor nők, akiknek – akárcsak Henri Durand-nak – nincsen semmi veszteni valójuk. Ha semmijük nincs, akkor is van nyernivalójuk. „Mindent megtehetsz velem, amit csak képes vagyok elviselni. Mindent megteszek neked, amire vágysz. De nem ütlek meg.” Henri Durand nem ütött meg egyetlen nőt sem, bár megértően hall-gatta a fohászokat: „Törjél össze! Darabokra!” És derűsen, mosolyogva tűr-te, hogy a mindent szabad, nincs szégyenérzéstől nekivadult csodálatos nők őt próbálják összetörni, darabokra, hogy lássák, meddig tart ki a romok között Henri Durand örök ifjúsága.

*

Henri Durand derűsen mosolygott, „nincs szégyen”.
És hetvenegy éves korában arra is rádöbbent: Marie Claparede már tizen-három éves korában érett nő volt.
Nézte, csodálta Henri Durand ezt a régen fellobbant Marie Claparede re-gényt. Látta, hogy a könnyedén lebbenő, tovább sikló, ki nem alvó lángnak ígéretesen sötétlő magva van.
– Sok kisebb-nagyobb regényt, kisregényt meg nagyregényt el lehet kép-zelni – mondta Henri Durand az Emberi színjáték százegynéhány regényét kamaszkorában végig olvasó Léonard Barillon-nak. – De ezek a nagyregé-nyek, kisregények kaphatnának egy közös címet: Csodálatos országok. Együtt kiadnának egy világregényt… Ahogy az elemek a Mendelejev-táblázatot.
Léonard Barillon merengett, és megkockáztatta, hogy nem a regények, ha-nem a listák, nyilvántartások és táblázatok történelmi idejét éljük. „És még a semleges Svájc is veszélybe kerülhet”.
Henri Durand nem hitte, hogy ez a veszély bekövetkezik.

*

1931 októberében megszületett Kendy Rebeka.
Kendi Joséphine és Balog Ede második kislányának érkezésére megint ös-szefutott a rokonság. Mindenki megcsodálta a kislányt. Aztán nagyon ha-mar szétszéledtek, ahogy a teljesen begerjedt Frédéric Moreau sürgetett mindenkit, „ki a vizekre”… És szaladt Kereskényi József, Balogh Ede, szemi-náriumokat toborzott a már nem fiatal, de megriadt és tettre kész Émil Ségal…
1932 márciusában azt mondta Kendy Joséphine a parkban Henri Durand-nak:
– Javasolom, hogy ismerkedjünk meg úgy is mint unoka és nagyapa – ne-vetett, és a kezét nyújtotta.
Henri Durand azt észlelte, hogy kezet csókolt a lánynak. „Mégis csak fura”, ez járt a fejében, és az a mondat, hogy „én természetesen nem mondok nemet”, de helyette még egyszer kezet csókolt. És nem engedte el Kendy Joséphine kezét.
A lány nevetett, és ő is megcsókolta Henri Durand keze fejét. Ekkor elen-gedték egymást. A kis Kendy Júliát az édesanyja elküldte, hogy a Rebekát ringató dajkától kérjen egy zsebkendőt. A kislány a feladattól fellelkesedve szaladt a közeli padhoz.
– Tudja, hogyan válnak leggyakrabban gyilkossá a kisgyerekek? – kérdezte halkan Kendy Joséphine az elképedt Henri Durand-tól. És elmondta: csecse-mőkorú kistestvéreiket a náluk csak picivel nagyobb gyerekek szeretik is, féltékenyek is rájuk, de mindenképpen foglalkozni, játszani akarnak velük. És ez tragikus következményekkel járhat, túlzó szeretetükben akár meg is  fojthatják a kicsit, már ha nincs állandó felügyelet.
„Ami van, persze”, nem is ezért mondja Kendy Joséphine, hanem azért, mert az igen fogékony Kendy Júliának szüksége van apai, férfiúi jelenlétre. Hogy elvigye egy férfi a kishúga mellől, foglalkozzék vele, majd visszavigye a kishúgához. Ilyesmik. Az édesapja szeretné ezt tenni, de másutt van. Ke-mény idők, furcsa idők jönnek.
– Ilyenkor látszik meg, hogy mit ér egy nagypapa.

---

*Részlet a PONT Kiadónál (Budapest) megjelenő regényből