Kiss László prózái

Akadó

Aki rendszeresen horgászik, vagy valaha látott már vizet, át tudja érezni, milyen, amikor a lanyha, felejthető kapást követően moccanatlan csüng a kapásjelző karika. Az elkeseredett pecás előbb-utóbb ráun a felesleges várakozásra, s hozzálát a zsinór felcsévéléséhez. Gyakran előfordul ugyanakkor, hogy a szerelék leragad a mederben: aljnövényzet, faág lehet a ludas, nagy ritkán maga a hal, aki horogra akadván „lefekszik” az aljzatba, s nehezen bírható rá a ficánkolásra. A kedveszegett pecás, akár lóvá tett szerető, felkészül a szakításra: ólom, horog kampec. Kitartó cibálás után azonban lomha lassússággal megindulhat a cucc. A fölakadt anyag nehezen adja meg magát, burványokat hány a felszínre, nyomában vadul bugyborog az iszap. Mi is így jártunk.

A faágra hurkolódott damil már-már elpattanni készült, de az akadót nagy megkönnyebbülésünkre egyre közelebb cibáltuk a horgászhelyhez. Valaki viccesen megjegyezte: hal van rajta, csak nem tanúsít ellenállást. Senki nem nevetett, annál többen meglepődtünk, amikor az ágas-bogas fadarab – karnyújtásnyira a parttól – testes öreg harcsává változott, és megvetőn ránk pillantva mormogott a bajsza alá.
Megőrültetek, baszki?
Azzal rúgott egyet, a damil élesen pattanó hangot adott, a nap pedig, hogy ne röhögjön az arcunkba, gyorsan alábucskázott a horizonton.

Hogyan lettem metálos

Sosem felejtem el azt a csalódást, azt az émelyítő szégyent, amelyet egy pazarnak ígérkező, a vártnak megfelelőn kellemesen induló és pompásan folytatódó, ám annál botrányosabban záruló házibuliban kellett megélnem.

Kezünkben gyömbérrel Neoton Famíliára dülöngéltünk egy harmadik emeleti lakásban. Magam ortodox Dolly Roll-osként – ilyenformán bizonyos aggályokkal – érkeztem a partira, ám a vendéglátók nem hogy nem vetettek ki maguk közül, de a közös éneklésbe is bevontak. A rögtönzött gospel csúcspontja a Na na, nagyfiú volt, melynek első refrénjét – a tagadhatatlanul kedvező szociális viszonyoktól megittasulva – teli torokból üvöltöttem: hagyd a szénát. Ekkor, mintha csak a Magasságos keze volna a dologban, a magnó bekapta a szalagot. A beállott kínos csöndben nehezen akartam tudomásul venni, hogy tévesztettem. Valaki megsimogatta a kobakom, hagyd a témát, de nem baj.

Idegeim, akár a rajtam feszülő huzentróger. Lesütöttem a szemem, és családunk mezőgazdasági orientációjára hivatkoztam. Nem nevettek, de volt, aki elfordult.
Kisomfordáltam a konyhába, ahonnan egy – vagy három – ugrással az utcán termettem. Meg sem álltam hazáig.

And now for something completely different, rikkantottam a biztonságos lakótelepen, s a következő nap elindultam a lejtőn, amely valójában fölfelé vezet.

Klinika

„Klausjürgen Wussow –
fontosabb, mint Rousseau!”

(mozgalmi dal)

Amikor Udo, a Bundesliga-sármmal megvert doki szájából elhangzottak az apjának célzott súlyos szavak, csönd telepedett az albérletre. Az aggódó kérlelés álruhájába bújtatott imperatívusz üzenete – Nem kéne annyit szívnod! – nehezen volt összeegyeztethető a bölcs doktor szerepét megformáló Klausjürgen Wussow-ról bennünk kialakított képpel. Összenéztünk. Létezik, hogy az öreg Brinkmann szív? Esténként, dolgozószobájának magányában, reszketeg kézzel tekeri a spanglit? A kórház alagsorában mentősnek álcázott dílerekkel spannol? A kardigán pajzsát magára öltve, továbbképzés ürügyén, ópiumpipa után kajtat a müncheni ócskapiacon? Mátyás a nép között? Hol itt az igazság!

A fölhorgadt kétely – Mühlmann úr határozottságán túl, Michaelis asszony kérlelhetetlenségén innen – egyikünket sem hagyta nyugodni. Udo a győztesek fölényével lobogtatta a tüdőszűrő-leletet. Apja félrenézett. A feszültség tapintható volt. Arra számítottunk, összeverekszenek. De semmi nem történt. Mert ez volt a Klinika igazsága, az über-hegeli üzenet: nincsenek történetek és nincsenek csattanók sem. Csordogálás van. Ereinkben a vér. Ami legalább előbb-utóbb meghűl.

Sose láss vendégül költőt!

Vendégül láttunk egy költőt. Nem sírom vissza azt a másfél hetet.

A költő idegenbe szakadt távoli rokonunk, aki egykor magára erőszakolt remeteségét tulajdon szellemének pallérozásával gondolta ellensúlyozni. Így jutott el a Múzsák hegyére, ahol nem csupán hosszú időre ütötte fel tanyáját, de mái napig láthatóan fenemód jól érzi is magát.

Bárki érkezett, a költő rímekbe szedte gondolatait, s úgy tájékozódott hogyléte felől. Rendre kéznél volt egy-egy szonettje, elkápráztatni gyanútlan látogatóinkat. A negyedik napon már senki sem jött hozzánk, a postás az utcáról dobálta be a leveleket.

A költő hajnalig dolgozott, délben kelt. Míg föl nem ébredt, lábujjhegyen járkáltunk az előszobában, s ha bármelyikünk figyelmetlenül nyúlt – például – az evőeszközökhöz, villámló szemmel utasítottuk rendre. Hogy fog dolgozni a költő, ha idő előtt fölzavarjuk!

Reggeli után szótlanul sétálgatott a kertben, majd a tornácon foglalt helyet, s hosszan nézett maga elé. Ilyenkor tudtuk, hogy alkot.

A vacsora elfogyasztását követően újból maga elé meredt – hamuszín arca ostobán tükröződött az asztal üvegfelületén. Lehetett érezni, hogy az irodalom, az valami nagyon komoly dolog.

A búcsú könnyesre sikerült. Amikor a pályaudvaron vonatra szállt, hálapénzt fizettünk a bakternak.
Így történt, valóságosan.

Mindörökké, Hrabal

Elkeserítőn vicces, hogy egy netes bejegyzés hívta fel rá a figyelmem. Holott itt sorakoznak a könyvek, a majdnem komplett Hrabal-életút, a Gyöngéd barbároktól a Díszgyászig. Fölriadok álmomból, és ott van, karnyújtásnyira. Mondjuk, nem az én karoméra, de akkor is.

Van egy internetes közösségi játék, üsd föl a hozzád legközelebb eső könyvet, és írd ki az első mondatot, amit elolvasol. Édes mulatság a teljes elhülyülés felé vezető úton. De mi van, ha az első mondat hatvankét oldal hosszú? Vagy hatszor annyi.

E párszáz karakter nyomdába adása napján lesz tizenhárom éve, hogy a mélybe vetette magát. Kórház, galambok, etetés.

Tapadok a monitorra, nézem a videót, a kép – ha lehet ilyen egy kép – ütött-kopott, akár a legendás prágai söröző kapubejárója. Ballag az öreg a hétvégi ház felé, sötét sporttáskája a hátán, kedvenc macskái ide-oda szökellnek a dűlőúton, öröm van. Mintha olvasnám. Hogy lehet ennyire fantáziátlan egy író.

A verebek leverik a fáról az eledelt, és ugrándoznak a hóban. Ahogy kilépek a macskahúgy szagú teraszra, fölrebbennek, de ugyanazzal a lendülettel újra lecsapnak a magra. Szűnni nem akaró tél van, közönyös és színtelen. Ilyenkor illik gondolni egy bölcset. Minden az, aminek látszik.

Az első lépcsőfok, ami a kertbe visz, karnyújtásnyira tőlem. Alacsonyan, akár az ég.