Szántai János regényrészlete

Egy lassú skizofrén naplójából

Én

A szálloda: Én vagyok.

Apám

Hadd magyarázzam el. Immer langsam, ahogy apám szokta mondani. Annak idején, boldog gyerekkoromban, még voltak évszakok. Fogódzók, a megszámlálhatatlan sok múlt, jelen, jövő egymás egébe szövődő labirintusában. Akkoriban ragaszkodtunk ahhoz is, hogy a tegnapra ma következzen, a holnap után a holnapután és tovább. Úgy vezettük életünket, mint Mannix az ő híres Dodge Dartját. Pontról pontra. Mannix a róla elnevezett bűnügyi tévésorozat hőse volt. Apja Richard Levinson, anyja William Link.

Ezerkilencszázhatvanhétben született. Két évvel korábban, mint én. Vagyis J.e. (értsd, János előtt) 2-ben. Szikár volt, betonkemény, mosolya folyton félrecsúszott, és fekete volt a titkárnője. Utánoztam, persze, mindent, kivéve a fekete titkárnőt. Az akkor még errefelé nem volt. Igaz, Dodge Dart se. A Dodge Dartra sokkal, de sokkal jobban vágytam. Azokban a négyütemű időkben minden Dácsiánál nagyobb gépkocsit Dodge Dartnak neveztem. Még a Volga Gaz 21-et is. A Volga Gaz 21-et egy másik, barátibb nagyhatalom gyártotta, jó pár gurult belőle az utcákon. De hiába vágytam, egyikből se Mannix szállt ki. Na. Epizódról epizódra igyekeztünk megoldani egyszerűbb-bonyolultabb bűnügyeinket, hogy megnyithassuk Szezám zsilipjeit a következő huszonnégy óra felé. Apám minden hétfőn felírta előjegyzési naptárába: Autó megy. Vagy: Autó áll. Aszerint, hogy a következő vasárnapon a páros vagy páratlan rendszámú autók közlekedhettek, a törvény nevében. A legapróbb esemény is hasonló szakaszosság jegyében zajlott. Életünk roman feuilletonként íródott, folytatásról folytatásra, ahogy a bemondónő is magyarázta vasárnap délutánonként, az Onedin család előtt. Az Onedin család igényes brit tévésorozat volt, szülőatyjaként Cyril Abrahamet tiszteli az utókor. J.u. 2 és 11 között futott, és többször megjelent benne Lady Elizabeth, a szivarozó üzletasszony, akibe egy ideig szerelmes voltam.

Ebben a korban szilárd meggyőződésem volt, hogy minden tévésorozatot egy Feuilleton nevű ember ír, aki feltehetően híresebb az öreg Dumasnál, de még az Atyaistennél, Verne Gyulánál is. Gondoltam, felkeresem ezt a Feuilletont, és megkérem, írja újra családi tévésorozatunk formahibás epizódjait, melyekben megoldatlanok maradtak a bűnügyek, s így a hozzájuk tartozó kapuk, napok, évszakok sem tárultak fel. Például hosszú ideig zavart, hogy nem tudtam nyomára járni, ki ölte meg anyámat. Apám? Az autó? A kanyar? Az eső? A sebesség? Lengyelország? Netán én magam? Azokban a szenvedelmes napokban tanultam meg a Kis kacsa fürdik... kezdetű dalocskát. Hinni kezdtem, jobb híján, hogy az én sorsom követni anyámat oda, ahol meggyilkolták. Hogy kifaggathassam az illetékeseket. Hogy a végére járjak az ügynek. Hogy letartóztathassam a tettest, akár saját magamat. Lassanként azonban megtanultam, hogy a kisebb-nagyobb lengyelországok nem a térképen keresendők, az illetékesek viszont csak a könyvek lapjain léteznek. Bimbózó elmém egén napnál világosabban felragyogott: bűnös én nem lehetek, legalábbis ebben az ügyben, tekintettel arra, hogy a gyilkosság pillanatában az udvaron kergettem Toronyit, hosszú lábaiból kifolyólag reménytelenül. Aztán egy vasárnapi ebéd alkalmával apám kinyilatkoztatta: Fiam, szarral hiába döngeted a kaput a wittenbergi várban! Szerette az ilyen szentenciákat, ilyenkor láttam rajta, hogy Rózsa Sándor, aki jobb ló híján minket ugrat. Egyébként ekkor vált világossá számomra, hogy apám külföldi. Az asztali aranyszabály szerint ugyanis magyar ember, amikor eszik, nem beszél. Így történhetett, hogy apám lett szállodánk első kitüntetett, azaz állandó lakója. Később, amikor a család- és a rajta kívül eső történelem viharai visszavonhatatlanul összekuszálták folytatásos regényünk szálait, s velük együtt az évszakokat, az egész díszes família beköltözött. Igaz, ekkorra már a legjobb szobák foglaltak voltak.

Az is akkoriban történt, hogy anyám halálának ügyében, tekintve, hogy más vádlott nem akadt, az Istenre kezdtem gyanakodni. Ő sem jelentkezett, persze. Egyszülött fiát elküldte ugyan, l'art pour l'art, de hiába kérdeztem, nem szólt egy kukkot sem, csak lógott a szeren. Megharagudtam rá, pontosabban Rá, Aki küldte. A legkomolyabban. Hiszen arról értesültem a százötven centi fölötti nemzedéktől, hogy a gyermek szeme többet lát, a füle többet hall, az orra többet érez, az ujja többet tapint, a nyelve többet ízlel. Mint a farkas a mesében, olyan a gyermek. Készen áll a szentségek befogadására. És akkor tessék. Később, sokkal később, valamelyik öröktavaszon körzővel felvéstem a szálloda éttermének egyik asztallapjára: Nem vagy mindenhat... Az Ó kinyilatkoztatására már szóban került sor, a már nem időben, de nem is időn kívül érkező hatalmas atyai seggberúgásnak köszönhetően.

Anyám

Egy fényképen a hall ajtajában áll. Ez a hall a szálloda bálnája, itt szoktam eldönteni, ki kaphat szobát, és kinek vagyunk foglaltak. A bálna nem rendszertani elnevezés. Szűkebb értelemben a szilásceteket nevezi bálnának a tudomány, tágabb értelemben a fogasceteket is, a delfinek kivételével, a nagy méretek miatt. Minden bálna emlős, tüdővel lélegzik, melegvérű, utódait szoptatja. A bálnák szárazföldi emlősöktől származnak. Egy átmeneti forma, a J.e. 50 millió körül élt Ambulocetus, avagy a sétáló cet mind a szárazföldön, mind a vízben otthonosan mozgott. Az evolúció során a bálnák tökéletesen alkalmazkodtak a vízi életmódhoz. Szerintem túl tökéletesen. Elvágták maguk mögött a visszavonulás útját. Bezárták magukat a tengerbe. Ezáltal persze vitathatatlan előjogokhoz is jutottak. J.e. 647-ben történt, hogy II. Edward angol király Prerogativa Regis nevű törvényében kihirdette: minden elejtett bálna királyi halnak minősül – akkoriban még nem tudták, hogy a bálna emlős –, vagyis fel kell kínálni az uralkodónak, illetve az ő engedélye nélkül nem lehet tőlük megszabadulni. Az angol partőrök igencsak nehéz helyzetbe kerültek, amikor J.e. 643-ban negyvenkét partra vetett, bűzlő cet eltávolítása ügyében kérvényt kellett beadniuk az uralkodóhoz. A bálnák ugyanis rájöttek a tévedésre. Megértették, hogy a Sétáló Cet volt az evolúció sikerbálnája. És ettől a pillanattól kezdve újra meg újra nekivágtak a hősi kalandnak, hogy visszatérhessenek az Óhazába. Az én Leviathánom volt az egyetlen kivétel: 28 méter hosszú, körös-körül vörös bársonnyal bélelve, a fali lámpák szilasora itt-ott híjas. De élt. Az egyetlen cet, akinek sikerült kicseleznie az evolúciós spirált. Akkoriban már pontosan tudtam, hogy a bálnák éneke örökös hattyúdal, az annyira vágyott, ám csupán az ántivilággal együtt, csatolt áruként megkapható szárazföldi paradicsom halálos himnusza. Megkérdeztem Toronyit, ugye, ő is hallja, amit én. Azt mondta, mindig ilyen hülyeségekkel traktálom. Mint amikor azt állítottam: a gyermek úgy lesz, hogy a leendő szülők egymás mellett alusznak, és a nő belélegzi a férfi levegőjét, miáltal létrejön az infáns lélek, amelynek aztán az anya testet ad, mint ama pelikán a szószék fölött. Hogy taslit kaptam-e az okítás mellé vagy sem, nem emlékszem, a fájdalom iránt ugyanis már életem igen korai szakaszában érzéketlenné váltam, a fogfájást kivéve. Mérhetetlenül büszke voltam erre a bálnára. Más gyereknek aranyhala, hörcsöge, macskája, papagája, kutyája, megannyi szenvedéstörténettelen kedvence van. Az enyém az egyetlen – s egyben a világ legnagyobb állata –, aki a szó legszorosabb értelmében, saját tüdejével ír üdvtörténetet. Mindezt szállodánk jótékony leple alatt, persze, mert a csoda halála a nyilvánosság, ugye.

Ahányszor ránéztem a képre, integettem anyámnak. Látta, látnia kellett, hogy intek, mégsem reagált. Pedig a bálna éppen becsukta száját. Még egy enigma. Lehet, hogy ezért kellett meghalnia? Rövid, virágmintás szoknyát viselt, fehér blúzt, és, talán, hogy megbotránkoztassa környezetét, talán nem, rövid fekete bőrkesztyűt. Baljában cigarettát tartott. Sosem értettem, miért viselt kesztyűt azon a képen. Tény, hogy később Vera nővért választottam anyámnak. Amikor a kötelező esti filmben Vera nővér megjelent, mindig fekete bőrkesztyűt viselt, rágyújtott egy illegális hosszú Kentre, majd egy hangtompítós 22-essel fejbe lőtte áldozatát, a haladár rendszer lángoló hősét. Az okozott kár ellenére (a fal kijavítása, vér és egyéb maradványok le- és felmosása, a hulla eltüntetése) mégis Vera nővér volt az, akinek tengerre néző lakosztály került a szállodában, valahányszor tűsarkain bemorzézott a bálna gyomrába. Így történhetett, hogy tulajdonképpen anyám látványára maszturbáltam először életemben. És, uram bocsá, remekül sikerült az időzítés: magom pontosan akkor áradt szét a szoba éterében, amikor a haladás hőse agyvelejével írta a falra: Előre, a szebb jövőért!