Kozma Mária karcolata

Aranyvízzel és anélkül

Hári Bárótzi Sándor Ispánlakán született 1735-ben. Iskoláját a nagyenyedi református kollégiumban végezte. Nagyszebenben a gubernális kancelláriában hivatalnok lett. Utálta a munkáját. Akkoriban a nemes ifjak Bécsbe mentek testőrnek. Ő is testőr szeretett volna lenni. (Azám! Ott lehet igazán jókat enni, nagyokat mulatni.) Csakhogy alacsony növésű és rút volt. Megtudta, hogy a testőrséget nem akarják vele elcsúfítani. Aztán egy jóakarója segítségével mégiscsak teljesült a vágya. A bécsi nagyevések, italos mulatságok hamar elvitték a pénzét, kért otthonról, de megtagadták. Erre aztán azt mondta, többé be sem teszi a lábát Erdélybe. Fogadalmát betartotta.

 Csöppet sem érdekelte a szülőföldje. A szép asszonyok annál inkább, de azoktól nemcsak finom „harapásokat” kapott, hanem betegséget is. Egy alkimista orvos gyógyítgatta, aki vágyat támasztott benne e misztikus tudomány iránt, amely „érceket nemesít és tanítványainak azt ígéri, hogy háromszáz esztendőre fogja nyújtani életöknek napjait, sőt ha haláluk után testök összeapríttatik, s nem tudom, milyen lében tartatik, őket újólag életbe hozza” – mint Kazinczy írta a Bárótzi életrajza című művében. Rózsakeresztes lett tehát, s mint társai is: hetente kétszer megtartóztatta magát a hústól. De nem csak ennyi!

Feltehetően ő is itta a híres „aurum potabile”-t, az aranyvizet, ami akkoriban közismert és igencsak pénzevő életelixír volt, s amit pl. Marsilius Ficinus asztrológus, alkimista és orvos Mátyás királynak is elkészített. Marsilius Ficinus De triplici vita című művében (1489) olvashatjuk az aranyvíz hasznát és receptjét. Ragadjunk ki néhány mondatot belőle:

„Az aranyról, az aranytartalmú ételekről és az agyak felfrissítéséről: Az aranyat minden szerző javasolja, mint az összes anyagok közül legenyhébb és minden romlástól mentes szert. Fénye miatt a Napnak volt szentelve, enyhesége folytán a Jupiternek, ennélfogva képes természeti meleget a nedvességgel csodálatos módon mérsékelni és a testi nedveket a romlástól megóvni. Elmondom tehát, hogyan kapsz aranyvizet. Gyűjts borágó, buglosa, melissa-virágot, mely utóbbit mi citromfűnek nevezünk, akkor, amikor a Nap az Oroszlán jegyébe lép, vagy a Kos csillagzat, vagy Nyilas látja a Napot vagy Jupitert. Főzd ezeket a virágokat rózsavízben oldott fehér cukorral s a főzet minden egyes unciájára keverj három aranylapot, ezt idd éhgyomorra kevés aranyszínű borral... Ilyen módon egész testedben könnyen megtartod a nedveket és azokat gyökeresen konzerválod. Végy ezért tyúk-, csirke-, kappanszívet, májat, gyomrot, herét és agyat, főzd ezt kevés vízzel, sóval, a főtt anyagot őröld össze, adj hozzá cukrot, friss tojássárgát, s a pépből készíts aranyos lepényt, melyhez kevés fahéjat és sáfrányt adj. Élj ezzel éhgyomorra naponta egyszer négynaponként s használj italul jó bort.”

Bárótzi ilyenféle receptek szerint étkezett. Följegyezték róla, hogy nagyon szerette és fogyasztotta is a rózsakeresztes alkimisták kedvelt és ugyancsak élethosszító hatásúnak tartott, de az aranyvíznél jóval egyszerűbb és olcsóbb csodaszerét: a nádmézes (cukros) meggyet. Némi elnéző fejcsóválással említik, hogy augusztusban is mind csak meggyet evett, amikor pedig már nem is volt a meggy ideje. Sajnos, a halál nem törődött e receptekkel, nem várt 300 évet ahhoz, hogy elvigye, bár végül is: 74 évet adott neki, ami abban az időben szinte matuzsálemi kornak számított.


***

A hüvelyk- és mutatóujja közé csippentve felveszi a zöldsaláta-levelet a tányérról. Összehajtogatja, majd begyömöszöli a szájába. Rágni kezdi. A salátának semmi íze nincs, sem egy csöpp olaj, sem só, semmi nem ízesíti. Teljesen „natúr”, ici-picit kesernyés. Pontosan negyvenötször harap rá. Rágja-rágja, már csak egy rostos gombolyag a szájában. Aztán lenyeli.

A hüvelyk- és mutatóujja közé felcsippenti a karikára vágott, zöld uborkaszeletet a tányérról. Befalja. Rágni kezdi. Mint mindig, most is megállapítja, hogy az uborkának inkább illata van, mint íze. Teljesen „natúr”. Pontosan negyvenötször harap rá. Rágja-rágja, míg az uborka valósággal elfogy a szájában. Szinte nem is kell nyelnie.

A hüvelyk- és mutatóujja közé felcsippenti a karikára vágott fehér retket. Befalja. Rágni kezdi. A retek olyan csípős, hogy kibuggyantja a könnyet a szeméből. Előtte áll egy pohár szénsavmentes víz. Ihatna belőle, de nem ihat. Tiltja a recept. Vizet csak evés előtt szabad fogyasztani. És gyümölcsöt csak a zöldség előtt, illetve a víz után. Világos?

Víz, gyümölcs, zöldség. Utána néhány szem dió – nem több tíznél – az omega 3 zsírsav kedvéért. Teljesen „bio”. A diófát nem kezelték semmilyen vegyszerrel.

A pincér bámészan, de diszkréten figyeli, talán a vendéglő 145 féle ételére gondol: előételek, levesek, főételek, desszertek.

Egyébként ő, aki eteti magát, 155 cm magas és 51 kiló... de 59 volt fél éve, három hónapja meg 61. Három hónapig tehát hízott. Két kilót. Igaz, hogy akkor a zöldségre még olivaolajat csurgatott. Miközben eteti magát, az előírt pozitív gondolattal erősíti magát: etetem magam, de sikeresen fogyok.


***
Nem tudja pontosan, hogy a lánya, vagy a menye kezét látja. Félig lehunyt szempillái alól figyeli. Lenyeli a kompótból pépesített almát. Nem kell rágni, csak nyelni kell, csak nyelni. Az adogató kézen vastag bizsugyűrű csillog.

– Pillangó  egy évig kókuszreszeléken élt – mondja egy hang a szobában.

– Ki lehet az a Pillangó? És vajon ki az, aki beszél – gondolja minden érdeklődés nélkül.

A nevetésből úgy ítéli, hogy többen lehetnek a szobában, mert egy ugyancsak ismeretlen hang gúnyosan megállapítja:

– Persze, a börtönsziget konyháján reszelgették neki.

– Csak arra gondoltam: nem kellene megpróbálni? A kókusz nagyon tápláló.

– Van a konyhában – szól az adogató kéz „szája”. – Keverjük bele az almapürébe.

Csend, majd halk neszezés. Talán közben el is aludt. Érzi a kiskanál fémes hidegét az ajkán. Lenyeli a pépet. Szeretne valami különbséget érezni az előbbi és a mostani között. Kell hogy legyen! Az adogató kézen most nem a vastag bizsut, hanem egy vékony aranygyűrűt figyel meg. Nyel és nyel és nyel.

Valaki megemli a vállánál fogva, másvalaki kicseréli a párnát a feje alatt.

Elalszik.

***

A zsírjára sütött házi kolbász illata betölti a helyiséget. Nem rakták ki sültestálra, abban a tepsiben hagyták, amiben sült.

Kenyeret tör és két ujjal fogva, óvatosan belemártja a zsírba, ami olyan forró, hogy sercegni kezd, amint a kenyér belemerül. Villával veszi ki a kenyérfalatot, tekintete étvágytól csillog, miközben nézi és várja, hogy egy kicsit hűljön. Szájába gyömöszöli, ecetes uborkát fal utána.

Az asztalnál ülők áhítattal nézik.

– A kolbászt kóstold meg, fiam, a kolbászt! – mondja vékonyka hangon az anyja. – Úgy készítettük, ahogyan te szereted. Jó sok fokhagymával. Ahogy a leveledben írtad.

(Egész nyáron erről leveleztek. Semmi e-mail vagy hasonlók! Ezek igazi levelek voltak igazi német, majd angol bélyegekkel, golyóstollal papírra rótt szavak, kézzel címzett levélborítékok. Igaz, lassúbb volt, mint pl. a szomszédoknál, de hát azok mondhattak, amit akartak, semmihez sem hasonlítható az a várakozás, hogy jön a postás, meglesni őt a függöny mögül, hogy megáll és levelet csúsztat a postaládába, vagy továbbmegy...)

Mintha késleltetné a pillanatot, hogy megkóstolja a kolbászt, még mindig kenyérdarabokat mártogat a zsírba, majd a hagymás krumplit csombolygatja a szájában jó sok ecetes uborkával.

Az asztalnál ülők közül senki sem vág a spirálban tekeredő kolbászból, pedig van bőven, háromszor ennyien is jóllaknának belőle, üres a tányérjuk. Észreveszi ezt, biztatni kezdi őket:

– Hát egyenek magik es! Mért nem esznek?

– Megvárjuk, mi marad – viccelődik valaki.

Ő pedig most a villát átteszi a bal kezébe és végre beleszúrja a kolbászba. Kis szökőkút sistereg elő a vágás nyomán. Hatalmas darab kolbászt kanyarít a késével. Harsogva nevet, miközben befalja.

Rágni kéne, rágni, csettinteni a jó érzéstől – ezt várják a többiek.

Mintha megbénultak volna a rágóizmai, képtelen ráharapni.Hangosan bőgni kezd, hatalmas vállát rázza a sírás. A kolbász kifordul a szájából, most ott van a tenyerében.

Dermedten nézik. Akkor józanul megszólal az apa:

– Hát akkor kezdjünk enni! – és akkurátusan tányérjára rakja a krumlit, a kolbászt, az uborkát. – Ja, és szinte elfelejtém, koccintsuk el a szilvapálinkát.

***A három férfi – nagyapa, fiú, unoka – bement az Agapé (magyarul: Szeretetlakoma) nevű vendéglő dohányzóknak fenntartott helyiségébe. A nagyapa és az unoka – maga is férfi már – leült az egyik asztalhoz. A fiú levette a sapkáját és a székre tette, mintha attól félne, hogy amíg az ételpulthoz távozik, valaki elfoglalja a helyét. Vett egy tálcát, egy kanalat és két zsemlét. Erdélyi csorbát kért, fizetett, majd visszatért az asztalhoz. Kanalazta a levest, tört az egyik zsemléből. Olyan ügyesen osztotta be, hogy egyszerre fogyott el a leves és a kenyér, illetve maradt még egy falatnyi, ezzel kitörölte a levesescsészét. A nagyapa közben cigarettára gyújtott. Olyan nyugodtan ültek, mint akiknek most éppen van idejük. Nem néztek egymásra, és másokra sem, akik a szomszéd asztaloknál étkeztek.

A fiatal lány éppen csak megkóstolta a hagymás csirkemájat, aztán eltolta maga elől a tányért. Cigarettázni kezdett és olvasni.

A három férfi nyugalmán most apró repedés jelent meg, alig észrevehető izgalom: a nagyapa meglökte könyökével a fiút és a lány, vagy inkább a hagymás máj felé intett.

– Úristen – sóhajtott az unoka. – Egy egész adag! Bármelyik pillanatban jöhetnek összeszedni a tárcákat és ételmaradékokat. Sietni kellene.

A lány hirtelen becsukta a könyvet, eloltotta a cigarettát, sálat kanyarított a nyaka köré, és elment.

A fiú felállt, egy lépéssel el is érte a tányért, gyorsan kicserélte a saját üres levesescsészéjével.

Az unoka enni kezdett. Megfontoltan rakosgatta a villára (amit az előbb két falat erejéig a lány használt) a májdarabkákat.

A sarokasztalnál is befejezte egy család az evést. Jó étvágyuk volt, de a maradékból kitelt egy adag a nagyapának: kis darab kolbász, negyed csirkecomb és egy szeletke rántott hús, de főleg az egyik tányérról jó sok rizs.

Így hát mindhárman férfi – nagyapa, fiú, unoka – ettek. Nem voltak mohók, nem voltak finnyásak, vagy válogatósak. Egyszerűen csak ettek. Azért ettek, mert élni akartak.

Az asztalukon ott volt még érintetlenül a második zsemle. Az lesz a madárlátta kenyér a dédunokának.