Demény Péter glosszái

Kakukk és kismalac

Alma, körte, szilva, kalap, sorolta Makréla anyósa, mi a kakukktojás, kérdezte. Kalap, kalap, kiabálta Hilda, Makréla kislánya. Miért kalap, kérdezte a fáradhatatlan, ám majdnem elégedett nagymama. Mert azt a fejünkbe tesszük, válaszolta Hilda, és noha a válasz nem volt nagyon tudományos, a hölgy boldogan hátradőlt. Hiába, na, az ő unokája mégiscsak az ő unokája. Ezt úgy értette, hogy aki hozzátartozik, kizárólag tökéletes lehet, bár a hozzátartozók köre nem volt annyira tágas, hogy a veje is beleférjen.

Napok óta játszották ezt a játékot, és Hilda mindig remekül vette az akadályokat. Hallhatta bármelyik négy szót, rögtön tudta, melyik az, amelyik kilóg a sorból.

Asztal, szék, papucs, fotel, na melyik a kakukktojás? A papucs, válaszolta a kislány, mert abba nem ülünk bele, és a nagymama erre is csak hátradőlhetett, és bólogathatott. Ügyes vagy, kismalac, mondta, mert Hildát olykor így szólították.

Történt egyszer, hogy Makréla felesége is meg akart győződni gyermeke zsenialitásáról – nem mintha nem lett volna régen meggyőződve róla, de a bizonyíték sosem árt. Ing, rádió, nadrág, szoknya. Rádió, rádió, kiabálta Hilda. Miért, kérdezte anya, mert a szoknya nem énekel, válaszolta a kislány, apa meg arra gondolt, hogy hát azért vannak esetek. Anya erre felbátorodott: anya, apa, kismalac, Hilda. Apa, apa, ugrándozott a gyerek. Miért, kérdezte anya döbbenten. Mert a kismalac én vagyok, pislogott ártatlanul a nebuló, apa meg félrenyelte az ásványvizet.

Szerető a kakaóban

Reggelente, miután felébredtek, még egy negyedórát lustálkodtak, aztán felkeltek, eltántorogtak a fürdőszobába, majd nem sokkal frissebben elkezdtek öltözködni. Ezt követően Makréla kivette a fiókból az abroszt, leterítette az asztalt, kirakta a tányérokat, evőeszközöket tett melléjük, és felköltötte a lányát. Illetve megpróbálta felkölteni, mert a huncut kölyök még aludt volna, s olykor csak a legvarázslatosabb apai báj és a legkarcosabb atyai szigor tudta rávenni, hogy feltápászkodjék az ágyból. De végül mégis föltápászkodott valahogy, õ is felöltözött, és elkezdődött a reggeli.

Reggeli után, miközben a gyerkőc a kakaót iszogatta, a gonosz apa szőrös szívvel és kérges nyelvvel boszszantotta. Te nagy ló! Megint megharaptad Palkót? Megint mit csináltál? Hogy soha nem lehet tőled nyugton az ember... Mocsok kölyök! Majd hátrakötöm én a sarkad!!! A kislány mérgesen fújtatott, mint egy dühös kandúr, jaj, te apa!, mondogatta rekedt hangon, de mindezek az eszközök nem voltak elegek a feketelelkű szülő megrendszabályozásához.

Te is ilyen voltál!, vágta oda egyszer csak a gyermek, mintha erre már tényleg nem lehetne mit mondani. Makréla gondolkodóba esett, aztán azt felelte lassan, hát, az sem tegnap volt. Persze, hát most már van szeretőd, tudálékoskodott a csemete. Micsoda, kérdezte Makréla döbbenten, miközben agyában egyre az zakatolt, szeretőd, szeretőd, szeretőd. Miket tud ez a kölyök, és honnan?! Ki az én szeretőm, kérdezte egyre növekvő rémülettel. Hát anya, válaszolta a kislány biztonsága megfellebbezhetetlen tudatában, és feltartott fejjel elvonult cipőt húzni.