Elismerem, hogy az utcaseprőket eddig nem becsültem. Többször megkritizáltam lassú piszmogásukat, seprűnyélre támaszkodó kócos fejüket, réveteg pillantásukat. Kifogásoltam zörgő, rozsdás szerszámaikat, szutykos mellényeiket, és a maguk mögött felejtett szemétkupacokat.

Nézzük egymást. Én és a cipő. Én tompán, fátyolos tekintettel, ő ragyogva, kacéran. Egy világ választ el tőle. Ez a világ egyetlen satnya árcédula... Gebedjen meg, aki megszabta az árát. Azért ezt a cipőt akkor is megveszem, ha három hónapig csak füvet legelek.

Csak pár sor arról, hogyan múlatom az időt, amikor gyötör a a vese-mese bajom és mint nagyszerű gyógyszert ajánlják nekem a katángkóró szárát, amit teaként kell fogyasztani. Szóval, nyár lévén elindultam katángkórót szedni. Találtam is a Körös parton. Már a csípőmig nőttek. A szép kék szemű virágok rémülten mustrálgattak, vajon mi a fenét akarok, hogy olyan harciasan közeledem feléjük.

A Hülye Popec

Van egy kiskocsma a Körös-parti városkában, ami kuriózumnak számít. Hogy miért? Mert itt kérem mindenki olvas. A sör, vagy a rövid ital mellé egy könyvet is rendel a vendég. Ha nincs elég könyv, akkor egy-egy fejezet elolvasása után kézről kézre adják a kötetet, s ha marad még el nem olvasott történet, a következő napokon elolvassák azokat is végig. Mostanában nincs randalírozás, verekedés, káromkodás, teljes lerészegedés, trágárság és törés-zúzás, mint egykor, pedig a törzsvendégek zöme ugyanaz a személy.