Elhangzott 2018. október 6-án, Székelyudvarhelyen, az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány (EMIA) díjátadó ünnepségén, Varga Gábor EMIA-díjának átadásakor.

Nagyon kell igyekeznem, mondatnám fegyelmeznem magam, nehogy a tőlem megszokottnál is személyesebb legyek, hiszen tudom, a laudáció nem a laudátorról szól, de vannak helyzetek, amikor képtelenség a tárgyilagosság álcája mögé rejtőzni. Nem lehet távolságot tartani, amikor nincs távolság. Amikor nincs távolság a megszólaló és aközött, akiről vagy amiről beszél. Ha körülnézek ebben a teremben, négyen is vannak, akiket a közvetlenül utánam jövő korosztályból az irodalmi prérin való első hátrapillantásomtól kezdve nagyon közel éreztem magamhoz.

Részletek egy emlékiratból

Ezt a könyvet jórészt nem én írom, mások már megírták rólam, de nem helyettem. 1974 januárjától 1989 december 15-ig rögzítették, miről beszéltem családommal, barátaimmal, irodalomi összejöveteleken, a szerkesztőségben, beszámoltak megmozdulásaimról, példás buzgalommal és megközelítő pontossággal megörökítettek csaknem mindent, ami velem és körülöttem e 15 év alatt történt. Amióta 2008 áprilisában elém tették a tizenöt vaskos kötetbe szuszakolt hatezer oldalt, nem győzök csodálkozni: mivel érdemeltem ezt ki, miért kellett ennyi energiát pazarolni rám, és minden bizonnyal nemcsak rám.

Most már csak így, öregesen. Amióta – eredeti szándékom szerint peckesen, a valóságban elnehezedve, cammogva, trombózisos lábamat húzva – nyugdíjba vonultam, más viszonyba kerültem az idővel. Végigrohantam az életemen, végigkergettem magamat rajta, a mindig soros feladatra a szükségesnél jóval nagyobb energiát fordítva loholtam feladattól feladatig; most már csak egyetlen feladatom maradt: rugalmasan elszakadni az élettől. A loholásnak vége. nyugodt lelkiismerettel lehet az időt pazarolni. Könnyebb áltatni magam: sej, ráérünk arra még. Illetve könnyebb lehetne, ha ki tudnék bújni egyre cserzettebb bőrömből, ha átmentem volna a szivárvány alatt.