SZÜLŐHÁZ MENTASZAGBAN

Keddjét csikorgó ajtajából
fölfedeztem meg is szerettem
talpam alá árnyékot rakott
délben: szónokolni ne kelljen
pótkocsikra dobált fenyőfaágról
félcédulásan amúgy rekedten
keltve kelletlen pánikot
Heti vásár- borzolt patakzaj
elváslattak a küszöbök
tarkóm a tarka kábulatban
zsebemben ujjpercek ropognak
kérgesedő artériákkal
mit kezdjek zacchegyek mögöttem
kódorgok itt: vásott kölyök
Van valami a mentaszagban
hogy tűröm a harmonika zöld
billentyűjén ha torzul dallam:

(Bakancstemetés)

Viszi újra talpaltatni bakancsát gyerekkori barátjához, a körte (vajkörte?) nevű cipészhez, aki a város Bakony-aljai szegletében, kis kertes házban élt, valaha magyar és orosz katonatisztek hordozták műhelyébe a talpalnivalót, de a kölykeikét és feleségeikét is. Szeptember van. Visszalépve parányit, még az előző átkos elején egy iskolai osztályba jártak, sőt egy templomban bérmálkoztak. Ráadásul barátnői párosnak udvaroltak, ami talán jelentett akkora személyi vonzalmat, cimboraságot, mint vasárnaponként egy templomban bámulni a szentképeket vagy más házában az Úrnak, azok teljes hiányát.

Holtpont és mozdulat

Fölfele lejt

Üveggolyóit fölzabálja
még alig játszott a gyerek
a vasrács a csatorna szája
körül páráll a kőnyereg

amin egész nap lovagoltak,
századokig – oly csatakos
sürögtek görbe lábu holtak
hírektől övük szakadoz

s nem is mellékes tülkölések
hogy talpuk oda cövekelt
röpítik szerte az enyészet

diadalát: fölfele lejt
szivárvány a gyerekkoron
s lefelé magas az orom.

ÉS VISSZAFEJTED

A pont ahonnan – árnyék még – kikelt
és nappal égtáj és éjjel világít
az első korty tüdőre itt: ehelyt
az éltetőből, és csak szusszanásnyit,
és visszafejted a Szejkét, Csicsert,
és Archimédész lejtős mondatáig
visszafejted, mert felejted s felejt.
A vérben száguld. Pont. De mint a gránit –