Tanulmányok

Peremek és középpontok

Boka László legújabb, idei Ünnepi Könyvhétre megjelent tanulmánykötete* a 20. század első évtizedeinek magyar irodalmával és irodalmi életével foglalkozik. A kötet olyan esettanulmányokat sorjáz, amelyek körültekintő alapossággal vizsgálnak irodalomszociológiai, kultusztörténeti, hálózatelméleti kérdéseket. A kötet nem csupán hézagpótló írásokat tartalmaz egy-egy életművet vagy annak kevéssé ismert szegmenseit, írócsoportosulásokat vizsgálva, de érdekfeszítő, nagyon olvasmányos stílusban tár elénk irodalomtörténeti csemegének számító problémacsokrokat, s kérdez rá látszólag ismert alaptézisekre.

Tamási legkedvesebb regénye

Az Ábel-könyvek hozták Tamási Áron számára a legtöbb sikert és elismerést, de érdekes módon ő mégis inkább a Jégtörő Mátyást tartotta legkedvesebb művének (mivelhogy „Ábel megvan anélkül” is, hogy a legkedvesebbnek mondaná). „Regényeim közül a Jégtörő Mátyás áll hozzám a legközelebb. Abban tudtam leginkább megközelíteni azt, amit mindig szerettem volna megírni”, „amit az életről és a létezésről szerettem volna elmondani” – fejtegeti többször, s hogy ebben sikerült érzése szerint „a világ titkát”, mely „a földet és az eget összetartja és a világot kormányozza”, a legmélyebben kikutatnia.

Krónikás a papírzsákban

Kántor Lajosra emlékezve*

– Kántor Lajos: Golyószórásban, repülőszőnyegen. Kettős portré(k) Lászlóffy Aladárral. Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2012 –

Erdély, az erdélyiség, a transzszilván művészet, műveltség anyaországi recepciójának állandó hullámzása közismert. Az eufóriás örömöt rendszerint a recesszió, az eltúlzott apológiát a szürke közömbösség, ellenszenv, vállveregető lebecsülés követte, követi. Ezért fontos, ha Erdély belső erőtereinek szellemi sugársásából születik összefoglaló, értékelő munka. Kántor Lajos, jeles irodalomtörténész, kritikus a kincses város élő, éppen soros lelkiismerete, monográfiát írt egyik kor- és sorstársáról, Lászlóffy Aladárról.

Az erdélyi gondolat

TÖRTÉNELEM ÉS ESZMETÖRTÉNET AZ „ERDÉLYI GONDOLAT” ÉRTELMEZÉSÉHEZ


Reményik Sándor költészete, kritikusi és lapszerkesztői munkássága, kontemplatív személyisége, világnézetét és gondolkodásmódját meghatározó filozófiai-etikai inspirációi történelmi, földrajzi , morális és vallási tényezők által meghatározottak. A történelmi és eszmetörténeti viszonyok elemzése szükséges a „ költői univerzum értelmezéséhez, hogy biztosítva legyen a nemzeti művelődés egységes korpuszából kiszakított erdélyi magyar kultúra hitelessége”. Reményik Sándor alkotói magatartásának megértéséhez tanulmányozni kell az erdélyi magyar-román viszony alakulását a költő életében, ugyanis ez az együttélés történelmünk egyik legizgatóbb kérdése.

Jakabffy, Mikó és monográfiáik

A bánsági magyarság húsz éve Romániában (1939) és a Huszonkét év (1941)

     Jakabffy Elemér (1881–1963) politikai eszméit és tevékenységét, bár az Országos Magyar Pártnak létrejöttétől feloszlatásáig alelnöke, 1928-tól parlamenti képviselője volt, nem pártpolitikai igények és törekvések határozták meg.[1] Ezért, hogy a kisebbségi magyar közösség képviseletét sem olyan alakulatként szemlélte, amely a nemzeti alapú megszerveződés tilalma miatt kényszerűen a romániai pártrendszer egyik alkotórészeként működött, hanem olyan szervezetként, melynek elsőrendű célja a nemzeti önazonosság fenntartása és továbbadása volt. „Szomorú nemzetkisebbségi helyzetünkben vannak napok – mondta 1931-ben –, melyek ünneppé magasztosulnak, mikor egy-egy kultúregyesületünk mutatja élni akarását és tudását.

Az emlékezet feltámasztása

A 75 éves Gálfalvi György létértelmező tényszemlélete 

Mottó: A jelent a múlt kétségbeesettjei viszik előre. (Ilyés Gyula)

Ahogy szaporodtak Gálfalvi György emlékiratának részletei a Látó, a Korunk, a Székelyföld, a Bárka hasábjain, ahogy rendre elmerültünk a Kacagásaink „csobbanó szavainak” marosvásárhelyi, nagyváradi, békéscsabai, budapesti, kolozsvári hullámveréseiben, nem lehetett kétségünk afelől, hogy közelmúltunk emlékezetének a feltámasztására kaptunk felszólítást. Illyés Gyula-i értelemben: „A múltat is teremteni kell. Egy korszak attól lesz múlt, hogy megírják, s valamire való múlt megteremtéséhez néha nagyobb erő kell, mint a jövendőéhez: mindent pontosan a helyére kell tenni. A rosszul elrendezett, a rosszul megírt múlt föltámad, visszajár, állandóan zavarja az embert. A megíratlan idő egyszerűen el se megy: ködszerűen üli meg a tájat és az elmét. Barbár, mint a teremtés előtti sötétség.”

A Nyirő-novella

A Nyirő-novellák műfaji jellemzésére Örkény István meghatározása illik leginkább: "Ha egy híres novellát olvasok, mindig az a szép mozdulat ötlik eszembe, mellyel az íjász felajzza fegyvere idegét, és ellövi nyilát." Valóban, Nyirő József balladákba oltott vagy balladákból kibontott történeteinek ezek a fázisai: az erőteljes mozdulat, a feszültség és a felajzott állapotból keletkező robbanás, repülés, száguldás. Írásművészete egyidős Trianonnal, első díjnyertes munkáit 1920-ban vetette papírra, így a nagy háttérélmény a szörnyű világháború, és az a katartikus felismerés, hogy az elveszített hazát föl lehet építeni szavakból, nyelvből, kultúrából. Az építkezés Kós Károly-i parancsa hajtotta, akárcsak írótársait, Tamási Áront, Kuncz Aladárt, Bánffy (Kisbán) Miklóst, s mivel az idő nem kedvezett a nagyepika kibontásának, kezdetben a rövidprózát művelte, amely lelki alkatának olymértékben megfelelt, hogy későbbi regényeiben könnyűszerrel kitapinthatóak az egymásra halmozott elbeszélések határvonalai.