Tanulmányok

A Nyirő-novella

A Nyirő-novellák műfaji jellemzésére Örkény István meghatározása illik leginkább: "Ha egy híres novellát olvasok, mindig az a szép mozdulat ötlik eszembe, mellyel az íjász felajzza fegyvere idegét, és ellövi nyilát." Valóban, Nyirő József balladákba oltott vagy balladákból kibontott történeteinek ezek a fázisai: az erőteljes mozdulat, a feszültség és a felajzott állapotból keletkező robbanás, repülés, száguldás. Írásművészete egyidős Trianonnal, első díjnyertes munkáit 1920-ban vetette papírra, így a nagy háttérélmény a szörnyű világháború, és az a katartikus felismerés, hogy az elveszített hazát föl lehet építeni szavakból, nyelvből, kultúrából. Az építkezés Kós Károly-i parancsa hajtotta, akárcsak írótársait, Tamási Áront, Kuncz Aladárt, Bánffy (Kisbán) Miklóst, s mivel az idő nem kedvezett a nagyepika kibontásának, kezdetben a rövidprózát művelte, amely lelki alkatának olymértékben megfelelt, hogy későbbi regényeiben könnyűszerrel kitapinthatóak az egymásra halmozott elbeszélések határvonalai.

Szilágyi Domokos: Garabonciás

Korszerűbb versnyelv és forma felé

Cs. Gyímesi Éva monográfiájába a költő hithez való viszonyát vizsgálva megállapítja, hogy a hatvanas évek közepén változás észlelhető Szilágyi Domokos költői világképében, megrendül a világ ok- és célszerűségébe vetett hite, mely átalakítja a versek szerkezetét és nyelvezetét. A hit elbizonytalanodása, vagy még inkább az illúzióvesztés folyamata nagyon gyorsan zajlik le, a Szerelmek tánca (1965) kötet majd a változást jelző Emeletek avagy a Láz enciklopédiája és a Garabonciás kötetek megjelenése között mindössze két esztendő telik el.

Fehér kakas, vörösbor

Mit tud(ott) Udvarhely?

(Részlet a Fehér kakas, vörösbor c. kötetből)*

A kisvárosok vetélkedése a megüresedett (?) székely fővárosi címért-rangért évtizedekre vezethető vissza. Külső emberként, távolabbi szemlélőként mondhatom magam semlegesnek, jóllehet elfogultságot is bejelenthetnék régi, ifjúkori emlékek és újabb tapasztalatok alapján. Volt idő, amikor Székelyudvarhelyre szavaztam volna, aztán Sepsiszentgyörgy kezdett vonzani, a vidékiségből kiemelkedő színházával és jó képzőművészeivel, közben pedig Csíkszereda hívott, ugyancsak műtermeivel, újabban Hajdú Áron Alutus nyomdájával (ahol jó ideje a Korunk és sok könyvünk készül el) – és itt vehettem át (a nyomdaigazgató és Kriterion alapítványi elnök kezéből) 2013-ban a Kriterion-koszorút. 

Az írószövetség a forradalomban

Irodalom és forradalom

Az, hogy a magyar forradalmak (és szabadságharcok) az irodalom világában kialakult „tektonikus” mozgásokkal veszik kezdetüket, hogy azután nem sokkal később ugyancsak az irodalom kényszerüljön tragikus búcsút venni a szinte minden esetben egy idegen hatalom fegyvereivel levert szabadságharc eszményeitől, és nemzetstratégiai küldetéseként őrizze meg az általuk képviselt történelmi ideálokat, szóval mindez nem ritka jelenség a nemzet történetében.

Szerep és történelmi tudat Baka István Fegyverletétel című versciklusában

A nyelv szerepteremtő képességének lenyomataként, Baka István szerepjátékos költészetének első olyan maszköltési kísérleteként olvasható a Fegyverletétel című ciklus, amelyben megnevezhetők (mert a szövegek alapján kikövetkeztethetők) vagy nevesítettek a szereplők. A ciklus darabjai Papp Ágnes Klára fogalomhasználata szerint hagyományos szerepverseknek minősülnek.[1] Nem a hagyományos, a Kilencek költőcsoport által képviselt, a 20. századi költészettörténések felől anakronisztikusnak minősülő költőszerepről, vagyis nem a gyökerében 19. századi líramodellről van szó, amely az induló Baka költészetének befogadását tévútra terelte, és így a költészetet is félreértette,[2] hanem – a Legenda, hát lehullasz és a Könyörögj érettem című ciklusokban problematikussá vált közösségi költőszerep és ellehetetlenülésének felismerése után – az imitációról, a szerepjátékról.

Tamási és Sütő rokonszellemisége

Az erdélyi és az egyetemes magyar irodalom emblematikus kortárs alakjának, Sütő Andrásnak a metaforikusan mélyértelmű megfogalmazása ez: a „közösség homlokráncai”; amelybe mintegy belesűrűsödik, egyszersmind koncentrikus köröket, táguló létezésszférákat kapcsol együvé a nemzetmegtartó paraszti-népi társadalom, a kisebbségbe taszított erdélyi magyarság és az integer össznemzeti magyar közösség minden gondja, fájdalma és megőrizni kívánt reménysége. Életművében sugárzó szerves egységben lélegzik a klasszikusnak nevezhető sorsirodalom összes lényeges eleme: a történelmi küzdelem hitelvű és hitvallásos vállalásától az elidegeníthetetlen kollektív életérdek és életigény demonstratív kifejezésén, képviseletén keresztül a hagyományfolytonosság és a távlatos erkölcsi-esztétikai példaállítás örökérvényű törekvéséig.

Fény-árnyék jelenségekről a(z erdélyi) költészetben

1. Valamikor, a huszadik század alkonyán, az elmúlt évezred utolsó éveiben magánszorgalmú irodalmi kalandba kezdtem Andrassew Iván budapesti író sugallatára.
Andrassew azokban az években úttörőként támogatta a magyar irodalom digitalizálásának éppen kibontakozó, mindennapi gyakorlatát, amibe – úgy gondolta – annak is bele kell férnie, hogy az utódállamokban, így az Erdélyben tenyésző költészet, annak reprezentatív alkotói is helyet kapjanak a digitális köztudatban.
Korábban már sűrűn e-leveleztünk, elsőként mindjárt tőlem érdeklődött: hajlandó lennék vele egy ilyen vállalkozásban társulni? Kimondottan önkéntes alapú partizánakcióról volt szó, hiszen senki felhatalmazása és semmilyen hivatalos erőforrás nem állt az elképzelés mögött – személyes jószándékunkat leszámítva –, nincsen rá se pénz, se adminisztráció.