Tanulmányok

Bretter György és mai hatása

Bretter Györgyről, a kolozsvári Bulgakov Kávézóban helyet kapó irodalmi kör névadójáról tartott előadást Egyed Péter filozófus, költő, író, aki a neves gondolkodó tanítványa volt. „Esszéket írok, etikai-antropológiai kérdésekről, mert hiszem: az ember problémája a legkomolyabb dolog” – fogalmaz önéletrajzában az irodalmilag is jelentős filozófiai kötetek, tanulmányok szerzője, a hatvanas-hetvenes évek Kolozsvárjának karizmatikus alakja. Nyitott gondolkodó, megnyerő, közismert személyiség, akit imádtak a nők: ilyen volt Bretter György, a főleg pályakezdő alkotók kibontakozását segítő mai irodalmi műhely névadója. Ennek ellenére kevesen ismerik a fiatalabb generáció képviselői közül. Ezért is volt hiánypótló a kör legutóbbi ülése, amelyen Egyed Péter mesélt egykori szellemi mesteréről. A meghívott 1974-ben kezdte el a tanulmányait a Babeş–Bolyai Tudományegyetem filozófia–szociológia szakán, és ekkor ismerkedett meg Bretterrel is.

A vers az, amit mondani kell

Ez a velős meghatározás a versről Kányádi Sándor kedvenc szólása, többször idézi, és mindig megjegyzi, hogy iskolás gyermekektől hallotta, amikor a vers mibenlétéről beszélgetett velük. Ha nem is igaz a történet, amit Kányádi elmond, körít e nagyon találó szólás mellé, jól van kitalálva – gondolhatják mindazok, akik olvassák a költő által többször is megidézett történetet. Ámbár én ott voltam a hetvenes évek elején Régenben azon az irodalmi esten, ahol Kányádi Sándor, Farkas Árpád, az Igaz Szó némely szerkesztője és írója lépett föl, és ez a mondat elhangzott. Az irodalmi találkozó szervezője az a Haltrichné dr. Osváth Sára tanárnő volt, akinek az erdélyi magyar költészet Áprilytól Kányádiig nagyon sok olvasóját köszönheti.

Kérdezz másképp – változik a válasz!

Számos, a magyar kisebbségi irodal(mak)om státusát, össze- és széttartozását vitató konferencián vettem eddig részt, s emlékezetem szerint a feltett (és mindig csak feltételesen és kételyébresztően megválaszolt) kérdések a következő kulcsfogalmak körül forogtak: nemzeti irodalom, egység vagy integráció, multikulturalitás. Kísérleti javaslatom, hogy tegyük félre e fogalmakat, s próbáljuk meg nélkülük újrafogalmazni kérdéseinket. Nem mintha e fogalmak jelentését és jelentésük érvényét kétségbe vonnám, de kénytelen vagyok számolni azzal a kevéssé szívderítő tapasztalattal, hogy mire vándorlásuk során elérik Közép- és Kelet-Európát, tartalmuk jelentősen eltorzul, mert torzító rokonfogalmakkal lépnek „rangon aluli” házasságra.

„Elnémulás”

In memoriam Hubay Miklós

Hubay Miklós Kossuth- és József Attila-díjas drámaíró, műfordító, esszéista, a magyar kultúra nemzetközi elismertségű nagy alakja, a Magyar PEN Club tiszteletbeli elnöke, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia alapító tagja, életének 94. évében, 2011. május 7-én elhunyt. Amikor a gyászhírt olvastam, abban a tavaszi lassú körém feketedésben, szorongva, – „Mindig a másik ember hal meg, nem te!” – az Elnémulás című drámájából Madách: „Csak az vég! – csak azt tudnám feledni! – ”; Babits: „Ha meghalok, az Isten behunyja egy szemét.”; graffitiként a börtöndíszlet, a siralomház falán felvillanó sorai jutottak az eszembe.

Az erdélyi magyar irodalom neve*

„Nemcsak a tányérnak nem volt még neve, hanem az észnek sem. Egyikből sem létezett annyi, hogy érdemes lett volna elkeresztelni, elegendőnek mutatkozott rábökni, ha épp szóba került.” Ezekkel a szavakkal indul Láng Zsolt Bestiárium Transylvaniae című regénye. Ha értékekről, irodalomról (erdélyi magyarról vagy másról) próbálok beszélni, azt a mozdulatot keresem önkéntelenül is, amellyel Sapré báró beszéd közben rábök az eszére. A mozdulat egyszerű és szemléletes: a mutatóujj még koppan is a koponyán, a hangeffektus pedig egy jól kimódolt érvvel ér fel amellett, hogy van ott valami. Arról kellene beszélni, aminek még nincs neve. Úgy kellene az erdélyi magyar irodalomról beszélni, mintha nem volna még neve.

 

Levél a túlvilágra, Sütő Andrásnak

Kedves András, véletlen, nem véletlen, tán az égiek rendezték így, hogy épp annak az atyai barátodnak a könyve akadjon a kezem ügyébe, aki téged éveknek előtte, immár három évtizede a jelenkori magyar irodalom „egyik legnagyobb vigaszá”-nak mondott – Illyés Gyuláé. Esszéregényét, a Kháron ladikját forgatva hirtelen arra a meglepő kijelentésére bukkantam rá, hogy „milyen keveset tudunk a túlvilágról”, adatszerűen „pontosat és határozottat” semmit sem. Nem csodálkozom hát, ha a Neked szánt levelem visszajön, hogy a „címzett ismeretlen”, hiszen ki tudja, mely régióban tartózkodol, a görög alvilág pedig – figyelmeztet, akit Te búcsúztattál a földi világtól, Illyés – nem azonos sem a gyehennával, sem azzal a keresztény képzelet alakítgatta birodalommal, amely Dante látomása szerint három osztatú.

 

Reményik Sándor és Babits Mihály

Babits Mihály gazdag munkásságának vizsgálata során viszonylag kevés szó esett arról, hogy a költőt milyen tartalmas kapcsolatok fűzték a trianoni döntés után kibontakozó erdélyi magyar irodalomhoz és ennek keretében Reményik Sándor költészetéhez, illetve arról, hogy a Nyugat irodalmát, legalábbis kezdetben, nem minden ellenérzés nélkül figyelő és kommentáló Reményik milyen odaadást tanúsított Babits költészete iránt. A két költőt megfontolásra érdemes eszmei kapcsolatok fűzték össze, annak ellenére, hogy világképük, politikai nézeteik természetesen erősen eltértek egymástól. Babits a magyar liberális, Reményik a magyar konzervatív tradíciók örököse és képviselője volt, mindemellett az előbbi költő munkásságától sem voltak idegenek a konzervatív eszmék és az utóbbi sem zárkózott el a liberális felfogás elől. Ebben a tekintetben mindketten annak a hagyományos liberális konzervativizmusnak voltak az örökösei, amely a magyar 19. század gondolkodását jellemezte, és amelyet az első világháborút követő eszmei kihívások, érkezzenek ezek akár a jobb-, akár a baloldalról, meghaladottnak nyilvánított és elutasított.