Tanulmányok

Levél a túlvilágra, Sütő Andrásnak

Kedves András, véletlen, nem véletlen, tán az égiek rendezték így, hogy épp annak az atyai barátodnak a könyve akadjon a kezem ügyébe, aki téged éveknek előtte, immár három évtizede a jelenkori magyar irodalom „egyik legnagyobb vigaszá”-nak mondott – Illyés Gyuláé. Esszéregényét, a Kháron ladikját forgatva hirtelen arra a meglepő kijelentésére bukkantam rá, hogy „milyen keveset tudunk a túlvilágról”, adatszerűen „pontosat és határozottat” semmit sem. Nem csodálkozom hát, ha a Neked szánt levelem visszajön, hogy a „címzett ismeretlen”, hiszen ki tudja, mely régióban tartózkodol, a görög alvilág pedig – figyelmeztet, akit Te búcsúztattál a földi világtól, Illyés – nem azonos sem a gyehennával, sem azzal a keresztény képzelet alakítgatta birodalommal, amely Dante látomása szerint három osztatú.

 

Reményik Sándor és Babits Mihály

Babits Mihály gazdag munkásságának vizsgálata során viszonylag kevés szó esett arról, hogy a költőt milyen tartalmas kapcsolatok fűzték a trianoni döntés után kibontakozó erdélyi magyar irodalomhoz és ennek keretében Reményik Sándor költészetéhez, illetve arról, hogy a Nyugat irodalmát, legalábbis kezdetben, nem minden ellenérzés nélkül figyelő és kommentáló Reményik milyen odaadást tanúsított Babits költészete iránt. A két költőt megfontolásra érdemes eszmei kapcsolatok fűzték össze, annak ellenére, hogy világképük, politikai nézeteik természetesen erősen eltértek egymástól. Babits a magyar liberális, Reményik a magyar konzervatív tradíciók örököse és képviselője volt, mindemellett az előbbi költő munkásságától sem voltak idegenek a konzervatív eszmék és az utóbbi sem zárkózott el a liberális felfogás elől. Ebben a tekintetben mindketten annak a hagyományos liberális konzervativizmusnak voltak az örökösei, amely a magyar 19. század gondolkodását jellemezte, és amelyet az első világháborút követő eszmei kihívások, érkezzenek ezek akár a jobb-, akár a baloldalról, meghaladottnak nyilvánított és elutasított.

Vonulatok a kortárs magyar irodalomban

Kü­lö­nös kort élünk: ma már nem fe­nye­get ben­nün­ket az atom­há­bo­rú ve­szé­lye – bár há­bo­rú­val meg­ves­­sző­zött or­szá­gok a nagy­ha­tal­mak „igaz­ság­osz­tó” ke­gye foly­tán igen­csak van­nak –, de a glo­ba­li­záció mint rém, mint a nem­ze­te­ket, nem­ze­ti ka­rak­te­re­ket be­da­rál­ni – egy­sé­ge­sí­te­ni? – kí­vá­nó ma­lom itt van már az elő­szo­bák­ban. Még csak to­po­rog, lá­bá­val dü­bög, a jó­lét zász­la­ját lo­bog­tat­ja, ám min­den­nél ag­res­­szí­veb­ben – ara­nya­it csil­log­tat­ván – akar hat­ni. „Ha föl­ad­já­tok egyé­ni­sé­ge­te­ket, üd­vö­zül­ni fog­tok” – szaj­kóz­za. És min­dent meg is tesz azért, hogy a kis né­pek nem­ze­ti ál­ma­ik­ból föl­éb­red­je­nek. Csak­hogy ezek az ál­mok va­ló­sá­gos ál­mok, mert több száz (ezer) éves tör­té­nel­mi ta­pasz­ta­lat­ra épül­nek. S aki ön­ként föl­ad­ja az övét – ha­zá­ját, nem­ze­tét, nyel­vét, szo­ká­sa­it –, az iden­ti­tás nél­kül ha­mar kol­dus­bot­ra jut. Ma­gya­rán: el­veszt­vén im­mun­anya­gát, a hó­dí­tás el­len­szer­ét, előbb-utóbb be­da­rál­ta­tik.