Tanulmányok

Portrévázlat Csender Leventéről

„A határhelyzet bennem van”

A pár évvel ezelőtti interjú fölvezető szövegében Ekler Andrea a beszélgetőtárs Csender Leventéről pontosan és találóan írja a következőt: „Fiatalsága, humora, különös bölcsessége, büszkesége Tamási Ábelét idézte fel bennem, történetének különösképpen azon részét, amikor a jövőre nézve elhatározta, a maga fejétől akar ember lenni.” Hosszasan nézem a Magyar Napló címoldaláról tiszta lélekderűvel világra tekintő Csender-portrét. Figyelem az önfeledtnek látszó nevetést székelyes góbésággal kontrolláló fiatalembert, a szellemről és lélekről, okosságról és érzékenységről árulkodó arcot. És én is Tamási hősére gondolok: az archaikus léttörvényekben bízó, a tragédiákon fölülemelkedő ábeli kacagásra és a vidámság mögött mindig ott bujkáló szomorúságra, a kétélű könnyes nevetésre.

Nem vész el, csak átalakul

A tájat nézem a volán mögül; tehetem, hisz a gidres-gödrös úton jó, ha harminccal lehet haladni. Amerre a szem ellát, a május virágai nyílnak az öles fűben. Ott, ahová én tartok, a romlás virágai nyílnak a jövő romjai felett – sejlik föl bennem a negatív gondolat; aztán megrázom fejem, nem, amit mondtam, fájdalom volt. Elhessegetem a rám telepedő rossz érzéseket, s velük együtt a poétikát is, úti célom ugyanis nem föltétlenül igényli… Azért indultam el ebbe az eldugott székelyföldi faluba, Székelyszenterzsébetre, hogy képet alkossak arról, mi történik egy székely közösséggel, ha számbelileg kisebbségben marad az ott megtelepedett, egyre nagyobb teret nyerő cigánysággal szemben. A jelenséget kívánom vizsgálni: számos székely falu van hasonló helyzetben, s ugyan az egyes esetek mutat(hat)nak eltérést, néhány általános érvényű következtetés levonható.

Verbális képek az alkotói folyamatban

Goethe, Canetti, és  Nabokov képfelfogásának alkotásesztétikai elemzése

A verbális képek (verbal imagery) státusa a képpel kapcsolatos sztenderd irodalomban mindmáig vitatott kérdés. A megközelítésmódok sokasága lehetséges: hagyományosan a nyelvészeti-stilisztikai szemlélet  a költői nyelv tekintetében a metaforikus, prózanyelv tekintetében a metonimikus paradigmát helyezi vizsgálódásainak az előterébe. Megfigyelhető, hogy ez a perspektíva a nyelvben kódolt lehetőségként tekint a képre. A megfordított módusz azt a perspektívát jelenti, amelyben a képekhez rendelünk nyelvi leírásokat, narratívákat.

Körbejárt ország

Szociográfiai írások a magyarság helyzetéről

2010-ben az Éghajlat Könyvkiadó a Hitel folyóirattal és a Nagyítás hetilappal együtt „A szociográfia újjáéledése” címmel közös szociográfiai pályázatot írt ki, melyre több, mint száz munka érkezett. Szinte mindegyik írás érdekes valamiért: bennük a magyar nép mindennapi élete rajzolódik ki. Jelen válogatáskötet a díjazott írásokon kívül további, nagyobb nyilvánosságot érdemlő műveket is közöl. Egy ország lelkiismeretéhez és önismeretéhez hozzátartozik, hogy hírt kapjon és adjon az ország valós állapotáról. Trianon után a fiatal népi irodalom vállalta magára ezt a szerepet, és rendre beszámolt sorsokról, élethelyzetekről, gondokról és örömökről. Most újra felhívtuk az embereket arra, járjuk körbe az országot megint - célunk megvalósult: egy műfaj újjáéledt. 

Szépen magyarul, szépen emberül

Mikes Kelemen halálának 250. évfordulójára

„Ő írt magának éjnek évadán,/Gubbasztott híven csöndes bánatán,/A mulandóság ült szemben vele.// S míg egyre-másra gyűlt a levele,/Erdélyt siratta és az égre gondolt,/A halottak közt maga is halott volt.” Juhász Gyula Mikes című szonettjének utolsó soraival egy példaszerű hűséggel és önfeláldozó szeretettel vállalt szolgálat legbensőbb titkaiba, a bujdosó létforma talán valaha volt legfőbb magyar tanújának talányos-tragikus misztériumába nyerhetünk betekintést. Abba a valamiként élethivatásnak/életfeladatnak tekintett rodostói zágoniságba, amely a száműzöttségben is a sorson fölülemelkedő, tündökletes székely lélekkel, az idegenségben is a szülőföld szerelmetes igézetével, az otthontalanságban is a kiküzdött otthonossággal, a reménytelenségben is a Gondviselésre hagyatkozó erős bizodalommal volt teljes.

Bretter György és mai hatása

Bretter Györgyről, a kolozsvári Bulgakov Kávézóban helyet kapó irodalmi kör névadójáról tartott előadást Egyed Péter filozófus, költő, író, aki a neves gondolkodó tanítványa volt. „Esszéket írok, etikai-antropológiai kérdésekről, mert hiszem: az ember problémája a legkomolyabb dolog” – fogalmaz önéletrajzában az irodalmilag is jelentős filozófiai kötetek, tanulmányok szerzője, a hatvanas-hetvenes évek Kolozsvárjának karizmatikus alakja. Nyitott gondolkodó, megnyerő, közismert személyiség, akit imádtak a nők: ilyen volt Bretter György, a főleg pályakezdő alkotók kibontakozását segítő mai irodalmi műhely névadója. Ennek ellenére kevesen ismerik a fiatalabb generáció képviselői közül. Ezért is volt hiánypótló a kör legutóbbi ülése, amelyen Egyed Péter mesélt egykori szellemi mesteréről. A meghívott 1974-ben kezdte el a tanulmányait a Babeş–Bolyai Tudományegyetem filozófia–szociológia szakán, és ekkor ismerkedett meg Bretterrel is.

A vers az, amit mondani kell

Ez a velős meghatározás a versről Kányádi Sándor kedvenc szólása, többször idézi, és mindig megjegyzi, hogy iskolás gyermekektől hallotta, amikor a vers mibenlétéről beszélgetett velük. Ha nem is igaz a történet, amit Kányádi elmond, körít e nagyon találó szólás mellé, jól van kitalálva – gondolhatják mindazok, akik olvassák a költő által többször is megidézett történetet. Ámbár én ott voltam a hetvenes évek elején Régenben azon az irodalmi esten, ahol Kányádi Sándor, Farkas Árpád, az Igaz Szó némely szerkesztője és írója lépett föl, és ez a mondat elhangzott. Az irodalmi találkozó szervezője az a Haltrichné dr. Osváth Sára tanárnő volt, akinek az erdélyi magyar költészet Áprilytól Kányádiig nagyon sok olvasóját köszönheti.