Kányádi Sándor Weöres-élménye

Kányádi Sándor tágas horizontú, dialogikus természetű költészetén belül számszerűsége és minősége miatt is megkülönböztetett figyelmet érdemel a portré- és utalásos versek, illetve a lírai nekrológok csoportja. A magyar irodalmi hagyományban is számos antológiára való portré- és utalásos verset találunk. Ezek közül csak néhány kanonizált darabot említek legkiválóbb költőinktől: Ady Endre: Vitéz Mihály ébresztése, Találkozás Gina költőjével, Illyés Gyula: Bartók, Zrínyi a költő, Babits Mihály: Petőfi koszorúi, Weöres Sándor: Homálynoky Szaniszlóhoz, Szergej Jeszenyin emlékére, Nagy László: Balassi Bálint lázbeszéde, József Attila!, Juhász Ferenc: Illyés Gyula képes-könyve, Szilágyi Domokos: Bartók Amerikában, Mozart, Farkas Árpád: Dózsa-arc, Kőrösi Csoma Sándor, Markó Béla: Költők koszorúja.

A felsorolt versek kivétel nélkül a ráhangolódás és belehelyezkedés kontemplatív állapotában íródtak. Alapmotiváltságukban is megegyeznek, hiszen a megszólítottal vagy megidézettel fölismert sorspárhuzam és sorsközösség jelenik meg bennük, méghozzá egy pontosan körvonalazható minőség- és embereszmény jegyében. Ennek poétikai reprezentációjaként a kiküzdött létbeli pozíció önerősítő, öntanúsító megvallása, a legerősebb vonzások nyomán kikristályosodott morális-szellemi attitűd emblematikus felmutatása történik. A választás és vállalás szükségképpen önmeghatározás is egyúttal, amiben a lírai személyiség legteljesebb érintettsége és érdekeltsége ismerhető föl.
Kányádi úgy avat vershőssé egy-egy személyiséget (Illyés Gyula, Apáczai, Szabó Lőrinc, Weöres Sándor, Páskándi Géza, Arghezi, Elmaradt találkozás Pilinszky Jánossal, In memoriam Szilágyi Domokos, Arany Jánosra gondolva), hogy a kanonizált értékek kiemelése, a szellemi szövetség és lelki rokonság érzékeltetése révén a ’vox humana’, illetve az integer személyiség pozícióit erősíti. A költőelődökhöz és/vagy pályatársakhoz írott portrékban, illetve a peregrinus ősöket megidéző példázatokban a tradíció(k)hoz való kötődés sohasem általánosságban, hanem egy bizonyos értékrendhez s követendő magatartáshoz való programszerű kapcsolódásként jelenik meg. Az identitásképzés, az önépítés szempontjából is lényeges, hogy a példa rendre példázattá, a portré pedig önportrévá válik. Ebben az értelemben a portréversek művészetfilozófiai érvényű ars poetikák, illetve konfesszionális jellegű monológok, hiszen bennük a lírai alany önnön transzcendenciáját, legeszményibb vágy- és célképzeteit mutatja föl. A nagy előddel, választott példaképpel vagy pályatárssal való dialogikus kapcsolat a nyelvi tradíció, a poétikai paradigma és a kulturális emlékezet ébrentartásán túl az irodalmi, sőt a legtágabban vett kultúrantropológiai hagyomány átörökítését, végső soron pedig a saját költői világkép erősítését, gazdagítását szolgálja.

Kányádi Sándor művészportréiban nyilvánvalóan jelen van az eszményítő, mitizáló törekvés. Ezt az eljárást követi egymást erősítő és feltételező prózaverseiben, így a Weöres Sándort megörökítő személyes hangvételű, hommage-szerű darabjában is (Weöres Sándor).
 Amikor Kányádi a magyar Orpheusként emlegetett Weöres Sándorra összpontosítja figyelmet, akkor egy olyan par excellence lírikust emel a szemlélet középpontjába, aki kivételes éberségével, apollói derűjével, nyelvi leleményével és ontológiai érvényű költői igazságával segíti olvasóit a létteljesség felé. Kányádi választása sokfelől motivált, hiszen a szimfóniaszerűen összetett, kivételes formakultúrájú Weöres-életmű faggatása közben időben és térben hatalmas távlatokat átfogva lehetünk részesei annak a misztériumnak, amely a tiszta fényű ősi lét romlatlan idilljétől a 20. századi világomlás rettenetéig vezet bennünket.
A misztérium jobb megértését (is) célozhatja Kányádi sajátos optikájú portréja, amely a Weöres-jelenség lényegét működése közben ragadja meg. Méghozzá élményélességgel, szeretetteljes empátiával és példaszerű alázattal. A csöngei mesterről alkotott kép összetettsége költészetének alaki-formai változatosságával, verseinek műfaji-hangnembeli sokszínűségével mutat megfelelést. A kreatív játékosságból, újszerű ötletekből, nyelvi leleményekből soha ki nem fogyó Weöres a szüntelenül szerepjátszó, alakváltoztató, maszkok mögött rejtőzködő, áttűnésekben tündérkedő, állandó tünékenységben és rebbenékenységben leledző, talányos, titokzatos költőként él a tudatunkban. Kányádi prózaverse ezt a sokfelől táplálkozó szintetikus gazdagságot, világnyinak tetsző végtelenséget a színképelemzés technikájával igyekszik megragadni.

A lírai alany meglepő metamorfózisai („tékozló római polgár, keleti kényúr, fölényes arisztokrata, pap és bohóc egyszemélyben”), a mágikus-liturgikus érzékenységformák megnyilvánulásai („orvosnak–sámán, bírónak– kádi”), a homo ludens bohókás tréfálkozásai és mosolyt fakasztó csínytevései („állandóan fügét mutat az olvasónak”, „bukfencet vet, madárrá változik”), az orfikus költői karakter jellegzetes gesztusai („gyermekkorod egy-egy rég kihunyt emlékét villantja eléd, az anyaméh-sötét ősködre, az emberiség embriókorára emlékező tekercseidet játssza le ördöngős magnóján”) mind-mind reális alapját képezhetik a weöresi alkotó- és alakítóerőről szóló legendáknak, mítoszoknak. Ezeket a legendásító törekvéseket persze a szerző részéről az a kozmikus bukolikának nevezett sajátos alkotómódszer is ösztönözhette, amely a mikro- és makrovilág egymás felé áhítozó elemeinek újbóli egyesítésére törekszik a költői szemlélet által.
A növényi, állati és emberi lét rekvizitumaiból egybeszőtt, gazdag ornamentikájú képvilág (füge, macska, egér farkincája, cserép, hieroglifek, kéreg, levél, madár(toll), anyaméh, ősköd, embriókor, magnó, teve vagy öszvér farkabojtja, csillag, kalap) Kányádi művében egyértelműen Weöresre vall. Még akkor is, ha e futó leltár némely eleme (madár, anyaméh, ősköd, magnó, teve, csillag, kalap) a kolozsvári költő magánmitológiájának is része. A létezés panteisztikus módon felfogott rendjében életértékekre (életszentségekre) figyelmező filozófia („nincsenek haszontalan dolgok”) ugyancsak mindkettőjük sajátja.
A csillagon ülő, ősi dalokat dúdolgató költőfenomén mintha csak létünk csonkaságaira, súlyos hiányosságaira mutatna rá az archaikus kultúra mágikus és mitikus érzékenység-formákra nyíló közegében. Ilyen aspektusból közelítve jelenlét- és emlékezetvesztésben szenvedő, látszatokban és pótcselekvésekben vergődő életünk kritikája, összes kisszerűségünk, fantáziátlan földhözragadtságunk és intellektuális alkalmatlanságunk döbbenetes látlelete is ez a mű („ s nem érted, miért, nagyon szomorúnak látszik”). Jóllehet a szöveg partitúrája a csillámló játékosság, a lebírhatatlan mágia és a tiszta derű felé látszik elmozdulni, önfeledt és felszabadult játékosságról nemigen beszélhetünk. Könnyedség és küzdelem, apollói elegancia és izzadságszagú erőfeszítés, éteri szárnyalás és földhözragadt nehézkesség bináris oppozíciója vonul végig a szövegen, ami a költői létforma és a prózai valóság, szellemvilág és nyárspolgári morál szakadéknyi távolságát fejezi ki. És enigmatikus módon talán azt a weöresi tanítást is, ami mégiscsak némi ’halovány-fakó’ reménnyel töltheti el az opus szerzőjét és olvasóját egyaránt: „Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra”.