Válaszutakon: Kuncz Aladárról

Vajon van-e haszna, vajon érdemes-e egy rövid glosszában a nyolcvankét éve halott (és 127 évvel ezelőtt született) Kuncz Aladár szellemét megidézni, ha a jegyzetíró nem a rajongó tisztelet és a bevallottan elfogult szeretet hangján nyilatkozik meg? Nyilvánvalóan nincs. Értékelését elvégezték gondos filológusok, a név és a mű már rég lexikoni címszó, illetve rövid fejezet a vaskos irodalomtörténeti summázásokban. De éppen ezt a címszószerűséget lehet és kell oldani a emlékezésben, az egykönyves íróként kanonizált Kuncz Aladárt szükséges körüljárni; az embert és a művészt – legalább futó hangulatkeltés céljával – átmenteni (Mentés másként!) érzelemszegény, agylázas huszonegyedik századunkba.

 A becenevek azért keletkeznek, mert azokkal az illető személyt kedvencünkké nyilvánítjuk, azokkal kényeztetjük, babusgatjuk; csilingelő, játékos szóval cirógatjuk a szívünkhöz közelállókat.

A német-magyar szótárakban az áll, hogy a „Kunz” a Konrád beceneve (Pedig milyen szívesen lódulna meg a fantáziánk a „die Kunst” irányába, amelyet csak szavak halmazával lehet visszaadni magyarul: művészet, mesteri tudás, tudomány!), ráadásul Kuncz Aladárt kortársai csakis „Dadi”-nak szólították, amely akkortájt legalább akkora legenda volt, mint a rímelő szószerkezet, az Ady Bandi.

Ezek után a képzelt vagy valós becenevekkel felruházott Kuncz Aladárba már szorongás és félelem nélkül karolhat bele a kései utód, s indulhat vele hosszú sétára a kincses városban, az akkori Kolozsvárott, végig a Farkas utcán, a Szabók bástyájáig, vagy ellenkező irányba, a Szamos hídjától a Nyári Színjátszó Körig, elhaladva a Fellegvár alatt, le  egészen a Hója lábához. Mert ha Kolozsváron vagyunk, már meg is érkeztünk Kuncz Aladárhoz. Apja ugyan a Dunántúlról ment Nagyszebenbe (Sejthetően dunántúli germán származék!), onnan Aradra, de a rangos polgári, értelmiségi család életének fő színtere Erdély fővárosa, amelynek hatása egyértelmű, döntő és végérvényes volt az életútra és az írói oeuvre-re egyaránt.

A képzés és az önképzés módjait és fokozatait megírták a monográfusok (Pomogáts Béla: Kuncz Aladár, 1968), ide inkább a legjobb barát, Laczkó Géza visszaemlékezése kívánkozik. Kitörő életöröm és higgadt bölcsesség, kalandos vágy és aszkétikus fegyelem, romantikus elvágyódás és a bölcsőhely görcsös szeretete egyaránt jellemzi a tankerületi főigazgató, Kuncz Elek fiát, és a piarista Katolikus Főgimnázium, ahol nyolc évig tanult, kiérlelte benne az ész és a szív fiatalos forrongásait, és ami a legfontosabb: igényes, művelt, kulturált környezete garantálta számára a reneszánsz sokoldalúságot.

Ezzel a nem mindennapos képzéssel, ezzel az egész Európára kipillantó horizonttal érkezett meg érettségi után Budapestre, ahol az Eötvös Kollégium legendás kohója és műhelye várta, ahol olyan tanárok kezébe került, mint Horváth János, Gombocz Zoltán, Riedl Frigyes, s olyan kollégista barátok társaságába, mint Szekfű Gyula, Kodály Zoltán, Balázs Béla, Szabó Dezső, Benedek Marcell, akik országos, sőt európai kisugárzású életműveket alkottak az elkövetkezendő évtizedekben.

 De a képzeletbeli sétautat érdemes vállalni továbbra is. A tudományos munka, a katedrai hivatás és az írás, az alkotás hármas útjához érkezik a kísért és a kísérő, s Kuncz Aladár mindháromnak szeretne megfelelni. Tanít egy budapesti állami főgimnáziumban, tudományos értekezéseket ír, és teljes önátadással lesz híve a Nyugatnak.

A „megnőtt életet” (Ady) élte, művészálmok, komoly tudományos tervek, szorgalom, elmélyült töprengések, és fellángoló szerelmek, pajzán mulatságok egyaránt jellemezték életvitelét.

* * *
És most csendélet következik. Vidám, derűs önfeledt életkép, görög pásztorjátékba kívánkozó. Arról szól ez a csendélet, milyen lett volna öreg kontinensünk az első világháború nélkül.

 Két – történetesen magyar – européer, Orbók Loránd és  Kuncz Aladár, Kolozsvár és Budapest neveltjei, 1914 nyarán, egy kis breton faluban, a francia tengerparton töltik szabadságukat. Zeneszó, tánc, muzsika, lepényevés, fazék-játék, versenyek, fáklyás felvonulás, és…

* * *
A Fekete Kolostorból tudjuk a részleteket: a tengerparti holdfényes sziklán kiáltja oda Dadinak a barátja: „Megüzentük Szerbiának a háborút!”

Ekkor törött le Európa zászlaja. Ekkor bukott a mélybe Élet, Gondolat, Vágy, Álom, Szellem, Humanizmus.

És itt már megrezzen a kísérőben a lélek, Orbók Lorándot kövesse, akit megszöktetett francia menyasszonya, Spanyolországba menekítette, és ott Lorenzo Azértis álnéven (Ismét a beszédes név!) világhírű színpadi szerző lett? Vagy pedig Kuncz Aladárt, aki öt évet töltött gyűjtőtáborrá avanzsált, emberi hajléknak alkalmatlan helyeken, először egy szörnyű depóban, majd az Atlanti-óceán apró szigetén, egy zord, dohos erődítményben, Noirmoutier-ben, a végül katakombákban, az ördög szigetén, Ile d’ Yeu-ben?

Meddő a töprengés. Eddig az út vándorai választották az utat, 1914 nyarától az utak választják a vándort.

* * *
Az emlékezéseknek sajátos a logikájuk. Az emlékező önkényének van kiszolgáltatva az író-alany, a kor, az elmúlt idő, az emlék.

Milyen kegyetlen kimondani, hogy ennek a borzalmas, szörnyű öt évnek a présgépe alatt keményedett gyémántkristállyá a hős! Ezzel és ezáltal vált alkalmassá a világirodalom egyik legjobb én-regényének, ragyogó memoárjának megírására, és az erdélyi magyar irodalom szolgálatára! Milyen szívesen lemondott volna ő huszonnyolc éves korában a pestises öt évről! És milyen könnyedén mondjuk ki ma, megérte (?), mert gazdagok lettünk ezáltal!

* * *
Három igazán nagy hazatérőnk van Trianon után: Benedek Elek 1921-ben, Kuncz Aladár 1923-ban, Bánffy Miklós 1926-ban jött vissza. (Mások is jöttek, de nem volt akkora átütő ereje egyik munkásságának sem.) Mindhárman missziós tudattal érkeztek a százezrek által elhagyott sanyarú földre, s most már tudjuk, náluk nélkül aligha lett volna erdélyi magyar irodalom. Legalábbis nem ilyen gazdag és színes.

A három visszatérő – három világ (népi plebejus, konzervatív polgár, magas rangú arisztokrata), céljaikban viszont rokonok: olyan szintre emelni az erdélyi kultúrát, hogy annak csúcsairól átláthassanak az anyaországba, hogy onnan ismét szétpillanthassanak Európában. A elszakított Erdély szellemi egyesítése az anyaországgal, a magyar kultúrrespublika megteremtése az írótoll, az ecset, a színház, a zene, a film eszközeivel.

Benedek Elek az első faltörő kos a brutális trianoni határ tövében. 1923-1924 telét azért tölti Budapesten, hogy rávegye az Athemaeumot egy erdélyi antológia kiadására. A kötet, jobbára kedves „írófiai” novelláival, Erdélyi történetek címmel meg is jelent 1925-ben.

Kuncz Aladár először a Bartha Miklós alapította Ellenzék című napilap vasárnapi mellékletének, irodalmi rovatának lesz a szerkesztője. Ugyanazt teszi, mint Osvát Ernő a Nyugatban, az akkori írótársadalom legjobb tollforgatóit gyűjti maga köré, s kizárólagos mércéje a minőség, a színvonal. Ha munkatársi gárdáját akarnók felsorolni, ábécé sorrendbe kellene szedni az erdélyi magyar irodalom minden valamirevaló írójának a nevét. S hogy a szörnyű szakadékot is tömedékelje, rendszeresen közli a magyarországi költők, prózamesterek munkáit. Az irodalomtörténet-írásban már közhelynek számít: Kuncz az Ellenzék mellékletével készítette elő az Erdélyi Helikon eljövetelét (Kuncz 1929 júliusától haláláig, 1931-ig  szerkeszti a Helikont.).

A kivételes ízléssel, esztétikai normarendszerrel és filozófiai-gondolati megalapozottsággal gondozott lapnak, az Erdélyi Helikonnak a történetét bárki elolvashatja a szakirodalom kézikönyveiben. Kuncz Aladár a transzszilvanizmus kiskátéját –  Az erdélyi gondolat Erdély magyar irodalmában – írja meg, s közli 1928-ban a Nyugatban, s ezzel igazi szellemtársa lesz Kós Károlynak és mindazoknak, akik Erdély földjét, népeit, kultúráját sűrített Európának álmodták.

A harmadik hazatérő a kegyelmes úr, Bánffy Miklós. 1926-ban érkezik, és ettől az évtől kezdve nincs olyan területe az erdélyi magyar kultúrának, ahol az ő jelenvalósága, haszna, anyagi, erkölcsi támogatása ne érződött volna. A nagyhagyományú színházi élet fellendül, prosperál a zene, a képzőművészet, és a marosvécsi helikoni találkozókon familiáris közösséggé (Ez az igazi erdélyi jelleg!) ötvöződik az írótársadalom.

* * *
Benedek Elek, Kuncz Aladár és Bánffy Miklós. Ezt a három nevet nem társította még a szakirodalom. De vajon volna-e más nyoma az erdélyi irodalomnak a világirodalomban, ha ezt a három nevet törülnők?

Elek apó sugárzó alakja ott van a magyar nép és más népek meséivel Andersen és a Grimm testvérek mellett.

Kuncz Aladár, Fekete Kolostor regénye, még ha a franciák nem is rajonganak érte túlságosan, tucatnyi nyelven olvasható.

Bánffy Miklóst az elmúlt évtizedekben fedezték fel, és fordítják többek között angol nyelvre.

Az európaiság fogalma rendkívül gyorsan változik. Most, a XXI. század elején egészen mást jelent, mint a két világháború között vagy a hidegháború idején.

Ha van magyar író, akinek európaisága ma is megidézhető, vállalható és élhető, akkor a Kuncz Aladáré az.

S amint láttuk, ebben nincs egyedül.