Szabó Zoltán értékszemlélete

*„A termet magos – mondja az emlék –, de nem szikár; szálas, a tartása teszi: ez egyenes, szilárd; csontjainak szép épülete masszív, de függőlegesen tagolt; […] a koponya csúcsívet formáz, nem kupolát; […] egészben inkább formáival hat ez a jelenség, ez az ember, mintsem színeivel; ezen a termeten vésővel, nem ecsettel munkált a teremtés…”[i] A portréíró Szabó Zoltán jellemzi ekképpen Tamási Áront, akinek életpályáját minden történelmi helyzetben végigkövette. Hogy pontosan és plasztikusan jeleníti meg hajdani küzdőtársát, azt a legszembetűnőbben egy Nagy Imre-rajzzal is szemléltethetjük.

Sümegi György művészettörténész így írja le az ismert 1956-os Tamási-fejet: „Magas, uralkodó homlok, az áll–száj–orr egyénien karakteres. A majdnem teljesen lehunyt szem, a szem alatti mély árok fáradtságról-keserűségről (végletes kiábrándultságról?) s a befelé figyelés állandóságáról és állhatatosságáról egyaránt vall. A forradalom leverése után, a dermesztő illúzióvesztés veszteglő időszakában erőgyűjtés a Bibliából, a természetfölötti erőktől lehetséges; a bizakodás pedig csak a késő, a messze jövőbe tevődik át.”[ii]  

Akár önarcképnek is beillene, annyira találó magára a portréíróra is Szabó Zoltán Tamási-rajza. Sovány, de elegánsan arányos termetű, edzett fizikumú férfiként mutatja be őt születésének századik évfordulóján a Londonban élő Sárközi Mátyás, aki gyermekkorától emlékszik rá, hiszen a Válasz megjelenése idején – háború előtti években édesapja, Sárközi György, a háború után pedig az édesanyja, Sárközi Márta szerkesztette a népi írók folyóiratát – Szabó Zoltán gyakorta megfordult budai otthonukban. Minthogy az emigrációs évtizedekben is közeli kapcsolatban álltak, Sárközinek volt alkalma megfigyelni azt is, hogy mestere, aki mellett az írói inaséveket töltötte, „állandóan fúrt-faragott, fűrészelt, építkezett, otthonait saját kezűleg alakította át a maga képére és hasonlatosságára”.[iii] Az Ősök és társak című posztumusz esszékötetet sajtó alá rendező Czigány Lóránt irodalomtörténészt is megigézte a bretagne-i festői kisvárosban, Josselinben saját kezűleg megteremtett harmonikus mikrokozmosz hangulata. Nagy ívű tanulmányában feljegyezte, hogy a homo aestheticus „a kezét is alkotó módon használta”.[iv]

Szabó Zoltán életműve iránt a hetvenes évek elején ébredt érdeklődés bennem, amikor a népi irodalomszemlélet kérdéseit tanulmányozva a társadalmi és nemzeti sorskérdéseket a közgondolkodás homlokterébe állító szociográfia műfaji törvényszerűségeit próbáltam felfejteni. A tardi helyzet, a Cifra nyomorúság, a Szerelmes földrajz korabeli erdélyi visszhangjával – doktori értekezésem megírására készülődve – hamarabb találkoztam, mint magukkal a máig emlegetett művekkel. Azt már az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetemnek köszönhetem, hogy az esszéíró Szabó Zoltán is szellemi látkörömbe került az Ősök és társak (1984), a Terepfelverés (1987), a Diaszpóranemzet (1999), a Nyugati vártán (2011) szövegeivel.

Hogy 1923-tól csaknem élete végéig kötetnyi szemlecikket, esztétikai megalapozottságú elemzést írt az erdélyi magyar irodalom értékvilágáról is, az csak mostanság jutott tudomásomra; azt követően, hogy a Magyar Művészeti Akadémia felkért: tartsak előadást a budapesti Napkelet „Erdélyre nyitó ablakáról”; pontosabban: a folyóirat hasábjain megszólaltatott alkotókról, műveik értékeléséről, az itteni irodalmi élet jelenségeiről és intézményeiről. Kuncz Aladár és Németh László ma is helytálló értékítélete mellett a leginkább Szabó Zoltán tájékozódásigénye és lényeglátása lepett meg. Még inkább meggyőződhettem erről, amikor elolvashattam a Pallas-Akadémiánál 2000-ben megjelent – és régóta hiánycikké vált – Ablakok Erdélyre csaknem negyedfélszáz lapját.[v] A válogató és szöveggondozó Tasnádi Gábor címadása méltó a „homo politicushoz” és „homo aestheticushoz” egyaránt, és az is, hogy az 1972-es Illyés-esszé, Az ajtónyitó került a szövegek élére.

Mi késztette arra az alig huszonéves bölcsészhallgatót, hogy a két világháború közötti korszak irodalmi kánonjainak sorába emelje a „három millió magyar koldus” világát megszólaltató műveket? Hát arra, hogy a kisebbségi peremlétre szorított magyarság létkérdéseivel foglalkozzék? Már rég ezt teszi, amikor a szülőföldjükről „kitántorgó” székelyek drámájával ismerkedve Bukarestben is ráeszmél: „a szociális ügy egy a magyarság ügyével”. „Most ide vándorolnak a magyarok Amerika helyett. A szegény Erdélyből a gazdag Regátba, a székelyek új Amerikájába.”[vi]

Jogfilozófiai tanulmányai csakúgy közrejátszottak felismeréseiben, mint az, hogy kedvenc tanára, Sík Sándor révén bekerült a cserkészmozgalomba, s ennek hatására 1933-ban szociográfiai munkaközösséget és Fiatal Magyarság címmel folyóiratot indított, a cserkésztáborozások idején pedig falukutatásba kezdett. A háború utáni fiatalság című Napkelet-írásában azokat a szellemi társakat keresi, akik tárgyilagosan szemlélik és közösségi vállalkozásnak tekintik a „magyarság dolgait”.   Akiket a szélső jobboldaltól elriaszt a „bajtársi egyesületek ügyetlen német mintájú hazafias ornamentikája”, de nem találják megfelelőnek „a marxi világképet sem”.  Akik „képesek objektíven beszélni a kommunizmusról és Trianonról, minden karakánmagyaros és magyarkodó sallang nélkül.” Az elszakított részek fiatalságában reménykedik, akik „Móriczot, Szabó Dezsőt és Kassákot együtt emlegetik”. A tárgyilagosságot és a mindent számon kérő kritikát fedezi fel a kisebbségi új nemzedékekben: az Erdélyi Fiatalokban, a felvidéki Sarló, a velük együttműködő Szegedi Fiatalok és a budapesti Bartha Miklós Társaság – többnyire erdélyi származású – tagjainak munkaközösségében, majd a kolozsvári Hitel körében.[vii] 

A harmincas évek derekán ironikusan jegyzi meg, hogy Trianon egyetlen „jótéteménye” a magyar irodalom decentralizációja volt. Erdélyben vélte megtalálni mindazt, amit a korabeli magyar irodalom újdonságának és frissességének lehetett tekinteni. A történelmi tradíciókkal és társadalmi elosztódásokkal magyarázza – amelyek lényegesen mások, mint a magyarországiak –, hogy „csaknem simán” ki lehetett alakítani „azt a külön kultúrát, amit ma az erdélyi írás és az erdélyi művészet jelent”.[viii] Csakhogy mindez akkor nem épülhetett be a megcsonkított ország közgondolkodásába, a történelmi amnézia pedig idült tájékozatlansághoz vezetett. „Lassan-lassan nemcsak területünkből, hanem ismeretünkben is elveszítjük a valóságos Erdélyt” – sóhajt fel harmincas évek derekán.[ix] A magyar társadalom „jobb rétegei” sem ismerik az erdélyi lapokat, könyveket, a kisebbségi életben született kultúrát. Az erdélyi kérdéseknek pár szakértője van az országban, holott ezer kellene hogy legyen. Mindezt Bukarestben állapítja meg Trianon tizenötödik esztendejében.[x]

Ablakok  Erdélyre

Kedvenc kifejezése: „a kisded Erdély”. Nevezi olykor „a másik hazának” is. A szintagmák mögött felsejlik a krisztusi szeretet, a ragaszkodás, nem ritkán az aggodalom, aminthogy megvillan az erőt sugárzó reménység is. Például amikor Tamásiról ír. „Erdélyt nem elég szeretni – ekképp összegzi tapasztalatait 1941-ben –: ismerni is kell. Igazán csak az szeretheti, aki nemcsak a sérelmeket tartja számon, és nemcsak a fájdalmon kesereg, hanem ismeri a két fekete évtized építő harcait, forró eredményeit és méltatlan kudarcait, egyesek és kevesek szent próbálkozásait és az egész kisebbségi nemzet nagy erőpróbáit.”[xi]

Világosan látja egyszersmind, hogy az erdélyi magyar társadalomban is megvannak ugyanazok a hibák, mint a magyarországiban. A különbség csak annyi – figyelmeztet 1938-ban –, hogy Erdélyben százszorosan nyom a latban minden, „s a hibák súlya nehéz időben mérhetetlenné növekszik.”[xii] Hasonló gondolatokra  lehetett bukkanni 1933-tól az Erdély Fiatalok hasábjain is – főként az általa nagyra becsült László Dezső írásaiban (Bűneink, betegségeink; Bomlás vagy egység?; Világnézetünk apológiája).[xiii]

 A bécsi döntés után első dolga, hogy Erdély-ismereti „kisenciklopédiát” állítson össze, amelyben intézményeket, közösségeket mutat be, Erdélyben használatos fogalmakat értelmez. Nem törekszik filológiai teljességre, sokkal inkább az összkép (ő tájképnek nevezi) érzékeltetésére. „A festő is elhagy egyes részeket, másokra több színt rak fel, és bátran bosszankodhatik, aki csak ezt a részletet nagyítózza. A festőnek az egész jár az eszében, és aki azt óhajtja látni, neki ad igazat” – olvasható a felvezetőben. Szabó Zoltán fogalmi hálója ma is alkalmas lehet a társadalompolitikai és művelődéstörténeti mélymerítésre:

ÁGISZ (Általános Gazdasági és Ipari Szövetkezet) – ASTRA (Erdélyi Románok Művelődési Egyesülete) – Barabás Miklós Céh – Báthory–Apor Szeminárium – Bolyai Kör – Brassói Lapok – Csucsai paktum – EGE/EMGE (Erdélyi Gazdasági Egyesület/ Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület) – Ellenzék – erdélyi szabadelvűség – erdélyi irodalom – Erdélyi Fiatalok – Erdélyi Gazda – Erdélyi Helikon – EMÍR (Erdélyi Magyar Írói Rend) – Erdélyi Múzeum – Erdélyi Római Katolikus Népszövetség – Erdélyi Szépmíves Céh – Erdélyi Tudósító – etnikai eredet – falumunka – felekezeti iskolák – Felekezetközi Egyetem – Onisifor Ghibu – Gyulafehérvári Határozatok – Hasznos Könyvtár – Hídverés – Hitel – impériumváltozás – inspektor – Józseffalva – kaláka – Keleti Újság – Kemény Zsigmond Társaság – Kolozsvári Egyetem – „koncsentra” – konverzió – Korunk – kultúrzóna – MADOSZ (Magyar Dolgozók Országos Szövetsége) – Magánoktatási törvény – Magyar Ház (Temesvár) – Magyar Lapok – Magyar Nemzeti Párt – Magyar Népközösség – Magyar Néppárt – Magyar Szövetség – Marosvécs – Medgyesi Határozatok – névelemzés – Nemzeti Újjászületés Frontja – Országos Magyar Párt – Önrendelkezési Nemzetgyűlés (Kolozsvár, 1918. december 22.) –  passzív rezisztencia – Pásztortűz – reformcsoport – Regát – repatriálás – román cenzúra – Romániai Magyar Dalosszövetség – Romániai Református Egyház – Romániai Zsinatpresbiteri Ágostai Hitvallású Evangélikus Egyház – román választások – Sachsentag – sérelmi politika – Státus – székely anyaváros – székely főváros – szenátus – „Szózat” (1922. február 5.) – szövetkezeti mozgalom – Teleki Téka – Tized (a Magyar Népközösség  szervezeti alapja) – Tizenegyek (1923) – transzszilvanizmus – Unitárius Egyház – Vasárnapi Szó – választási kormány – Vásárhelyi Találkozó – „viharügynök” (Kós Károly epitheton ornansa).

A magyarországi olvasók Erdély-szemléletének alakítója 1933-ban és 1934-ben egyrészt a Napkelet, másrészt az általa indított és szerkesztett Fiatal Magyarság hasábjain fejtette ki nézeteit, később az Élet, az Új Kor, a Válasz, a Magyar Kultúra, a Hitel, a Magyarország, az Új Szellem, a Magyar Nemzet, a Nyugat,a Magyar Csillag, az Új Magyarság, az Irodalmi Újság, az Új Látóhatár olvasóinak értékvilágát gazdagította.

          Történelmi arcképcsarnoka plasztikusan jeleníti meg a „reálisan látó nagy magyarok” családfáját (László Dezső). Eljárásával a közgondolkodást akarja szilárd alapokra helyezni. Fráter György (1482–1551), Szenci Molnár Albert (1574–1633), Bocskai István (1557–1606), Bethlen Gábor (1580–1629), I. Rákóczi György (1645–1676), Apáczai Csere János (1625–1659), Teleki Mihály (1640–1690), Bethlen Miklós (1694–1717), Kőrösi Csoma Sándor (1784–1842), báró Wesselényi Miklós (1796–1850), Bölöni Farkas Sándor (1795–1842), báró Kemény Zsigmond (1814–1875) alakját hozza közelképbe. A kellemetlen igazságokkal szembenéző képessége Kemény Zsigmonddal rokonítja – állapítja meg Czigány Lóránt, aki a közvetlenül ható elődök közül Babits, Szekfű és Pethő Sándor hatását tekinti mérvadónak.[xiv]

          A Kárpát-medencei viszonyrendszereket tanulmányozó Szabó Zoltán örömmel fedezi fel, hogy a Trianon utáni helyzetben eszmélkedő fiatal értelmiségiek már túl vannak a magyar történelmi múlt kritikai átértékelésén, és megkezdték a kisebbségi  társadalom reális önismereten alapuló átépítését, egy mindenkit gazdagító modus vivendi kialakítását. E tekintetben a kisebbségideológusok második nemzedékéhez tartozó László Dezső munkásságát tartja példaértékűnek. Az ő 1934-es „eszmetörténeti genealógiájához”[xv] széljegyzeteket fűzve arra figyel fel, hogy a romániai új magyar nemzedék tagjai mellőzik a frázisokat, az élet valóságos kérdéseivel foglalkoznak: fogyasztási szövetkezetekről, hitelszövetkezetekről, az irodalomban megjelenő társadalmi kérdésekről, a falukutatásról, a földműves fiatalságról, a falumonográfiákról értekeznek. „Megannyi reálisan látó fiatalember… […] Kevés a hiú állásfoglalás, sok a valóságos munkavállalás. Mintha itt, legalább ebben a külsőségeiben szerény füzetben [ti. az Erdélyi Fiatalokban – Cs. P.]  nem azért íratnának a cikkek, mert írójuknak jólesik az elmondott szó. Hanem azért, hogy kezdete vagy új indításokra tanulságul szolgáló befejezése legyen valamilyen munkának.”[xvi]

          Egyik későbbi számbavételében üdvözli az Erdély felfedezésére vállalkozó fiatal írók munkaközösségét (Erdélyi Enciklopédia), a Székely bánja megjelenését, amelynek kiadásához tizenheten adták össze a pénzt. Az Erdélyi Szépmíves Céh létrehozásához mérhető teljesítményként értékeli a Vásárhelyi Találkozó életre hívását.[xvii] Azok az írók, akik 1937-ben a Magyarország felfedezése sorozatban a magyar tájat és társadalmat akarták plasztikussá tenni – fejtette ki a Szántódon tartott kisebbségi kongresszuson (1939. június 18–26.) –, következő lépésként ugyanilyen sorozatot terveztek a szomszéd népekről is. Ennek voltak „terepfelverései” a romániai (Makkai László, Németh László, Boldizsár Iván, Szabó Zoltán), jugoszláviai (Fejtő Ferenc), napnyugati (Márai), angliai (Cs. Szabó László), stb. útirajzok. Harmincas évekbeli feljegyzései alapján 1975-ben ekképpen indokolja célkitűzésüket: „Egyikük diagnózist készít, s ebben mintha már benne volna a sírfelirat is, másikuk megszeret egy népet, és ezt korbácsként használja idehaza. Míg odakinn vannak, láthatatlan szállal ide vannak kötve, mihelyt visszajönnek, láthatatlan szállal oda vannak láncolva […] Mindig kellett nekünk egy horgony odakinn, mindig mániákusan kerestük valahol másutt, amit idehaza akartunk volna, mindig szerettünk egy más népet azért, mert megvalósította, amit mi szerettünk volna megvalósítani…”[xviii]

          Az első kiadványok megjelenése után a hatóságok betiltották a tíz kötetre tervezett Magyarország felfedezése sorozatot. A másik elképzelés megvalósulásának a világháborús körülmények útját állták. Főként a „felülkerekedő nációtlan nacionalizmus befolyására”.[xix] A revíziós propagandát nevezte ekképpen 1938-ban Szabó Zoltán. „Mert mi az, amit az erdélyi fiatalok ideátról hallanak és kapnak? – tette fel a korántsem szónoki kérdést Erdély ügyében. – Néhány hazafias szólam. Egy retorikus propaganda, amely befelé itthon lelkesít, és feléjük nem tesz semmit.”[xx]

          Miközben hatékony kisebbségvédelmet sürgetett, megbecsüléssel, elismeréssel írt a reálisan látó fiatalok munkaközösségeiről, mindenekelőtt az Erdélyi Fiatalok és a Hitel műhelyéről. Az előbbiről ezt hangsúlyozta: „Az Erdélyi Fiatalok kezdettől fogva munkaközösség akart lenni. Fiatal erdélyi magyarok munkaközössége a legteljesebb erdélyi magyar jövendő érdekében.” Működésüket illetően az „egységes és céltudatos falumunkát” tartja kiemelkedőnek: az önkéntes falumunkások módszertani kiképzését, az ösztönző hatású pályázati tételek alapján végzett „terepmunkát”, az adatfeldolgozást, a falufüzetek kiadását. Értékeléséhez hozzáfűzi: „Mennyivel igazabb és értelmesebb együttműködést teremtő munka ez, mint az uszító elfogultság és a szavaló irredenta…”[xxi] „Olvasmánynak nem könnyű és nem vidám” – írja az újraindult Hitel első számáról --: „ha örülhetünk is annak, hogy odaát látják már a feladatokat, e kicsi örömök mögött ott ül a gond: még mindig ezek a feladatok. A tennivalók egyszerű listája súlyos diagnózis, az önvizsgálat eredményei alig-alig beszélnek olyan társadalomról, amilyen kívántatik. Szorongató dolgokat üzennek, és mégis, mikor az ember leteszi a füzetet, úgy érzi, mintha kicsit fölszabadult és megkönnyebbült volna. Ahogy megkönnyebbül a beteg, aki már tudja: miért és miben beteg.”[xxii]

Amikor az Ellenzék mellékleteként Tamási 1939 októberében megindítja a rövid életű Vasárnapi Szót, Szabó Zoltán örömmel üdvözli a Vásárhelyi Találkozó Hitvallását felerősítő vállalkozást, illetve László Dezső korelemző tanulmányát. „A veszély békéje kialakulóban az erdélyiek között” – adja hírül a Magyar Nemzet 1939. október 22-i számában. A szintagma a nemzeti lét fenyegetettségéből kiindulva érzékeli/értékeli az erdélyiek szemlélet- és magatartás-váltását, elapadhatatlan iróniája azonban a veszély tudatában sem csak feléjük vág, „kik valóban vannak olyan magyarok a civódásban is, mint mi, hazaiak”. A Szellemi Honvédelem meghirdetője némi elégtétellel állapítja meg, hogy „Az ifjú csoportok végre nem egymás hibáit keresik, hanem egymás kezét, és nem egymás ellen állítanak őrséget, hanem együtt állítanak őrséget a romlás és a romlás egy magyar fajtája: a tétlenség ellen.”[xxiii]  Számomra nem kétséges, hogy Szabó Zoltán az Új erdélyi tájékozódás című László Dezső-tanulmányra reflektál, amelyben az Erdélyi Fiatalok szerkesztője kifejti: „Nekünk erdélyi magyaroknak különösen Németh László útirajzán és Makkai Sándor Nem lehetjén keresztül kellett meglátnunk, hogy nem maradhatunk abban a szétszórt, szétszervezett, gyűlölködéstől szétrágott, ezer külön darabban vonagló állapotban, amelyben a nemzeti gondolat új megfogalmazása talált bennünket.”[xxiv]   

Kortársai és nemzedéktársai közül Albrecht Dezső, Asztalos István, Áprily, Berde Mária, Bözödi György, Buday György, Dsida Jenő, Kolozsvári Grandpierre Emil, Kós Károly, László Dezső, Makkai László, Makkai Sándor, a festő Nagy Imre, Nagy István, Reményik Sándor, Sütő András, Szabó Dezső, Cs. Szabó László, Szántó György, Szervátiusz Jenő, Tamási Áron, Tomori Viola, Venczel József neve fordul elő a leggyakrabban írásaiban. Akik közül Áprily, Dsida, Kós, Reményik és Tamási áll a legközelebb hozzá. „Kós Károly az, aki személyében és munkásságában legjobban megtestesítheti a mostani új erdélyi írás mibenlétét. Az író és polihisztor, aki maga vési és maga szedi betűit, aki maga nyomtatja a könyvét, tiszteletre méltó lenne még mint dilettáns szépíró is. Így a maga tehetségességében, a maga személyében is szimbóluma és megtestesítője annak az önmagára hagyatott, csak a maga erejéből teremtő és a maga talajára épített autonóm erdélyi művészetnek, amit a Céh is, a Helikon is, a Pásztortűz is képvisel.” Finom iróniával jegyzi fel Dsidáról, hogy „a neve Pesten éppen eléggé ismeretlen ahhoz, hogy jó költő legyen Erdélyben”. Nemcsak kitűnő formaművészetét méltatja, hanem Pásztortűz-szerkesztői érdemeit is számon tartja. Kiemeli, hogy sokat tett az erdélyi irodalom új irányaiért. Tamási Áron székely nyelvének és stílusának remekléseiben a 20. századi magyar regény újjászületését ünnepli.


[i]  Szabó Zoltán: Rendkívüli ember. In:  Sz . Z.: Ablakok Erdélyre. Összegyűjtötte, válogatta dr. Tasnádi Gábor. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2000. 164–182.

[ii] Sümegi György: Nagy Imre Tamási-portréi. Korunk, 1997. 8. 49—53.

[iii] Sárközi Mátyás: A tanú. Korunk, 2012. 4. 79–81.

[iv] Czigány Lóránt: Homo politicus. (Szabó Zoltánról.) In: Cz. L.: Gyökértelen, mint a zászló nyele. Írások a nyugati magyar irodalomról. Szabad Tér, Bp., 1994. 36–63.

[v] Szabó Zoltán: I. m.   

[vi] Uő: A Vaskapun túl. In: Ablakok 235–237. Lásd még: Székely kivándorlók Bukarest utcáin. In: Ablakok 237–242.

[vii] Uő: A háború utáni fiatalság. Napkelet, 1933. 570–578.

[viii] Uő: Erdélyi körkép. In: Ablakok 42–49.

[ix] Uo.

[x] Szabó Zoltán: Utazás 1935-ben Németh Lászlóval. In: Ablakok 233–235.

[xi]  Uő: Egy kisenciklopédia két évtizedről. In: Ablakok 190–216.

[xii] Uő: Erdély ügyében. In: Ablakok 42–49.  

[xiii] László Dezső: A kisebbségi élet ajándékai. Publicisztikai írások, tanulmányok 1929–1940. Összeállította, a bevezető tanulmányt és a jegyeteket írta Cseke Péter. Minerva Művelődési Egyesület, Kolozsvár, 1997.

[xiv] Czigány Lóránt: I. m.  55–56.

[xv] László Dezső: Reálisan látó nagy magyarok családfája. Erdélyi Fiatalok, 1934. 2. 37—39. Ua. in:  A kisebbségi élet ajándékai. 153–156.

[xvi] Szabó Zoltán: Kisebbségi fiatalok. In: Ablakok 30–33.

[xvii] Uő: Erdély ügyében. In: Ablakok 55–59.

[xviii] Uő: „Magyarok Romániában”. 1975. Vigasztalásul útnak indulunk…(Magyar útirajzok). Új Szellem (Prága), 1937. 7. 7. 7–10. Ua. in: Németh László: Magyarok Romániában. Az útirajz és a vita. Szerk. Nagy Pál. Mentor Kiadó, 2001. 241–248.

[xix] Szabó Zoltán: Magyarság és Közép-Európa. In:  Ablakok  247—270.

[xx] Uő: Erdély ügyében. I. h.

[xxi] Uő: A fiatalok társadalomkutató munkája. In: Ablakok 38–42.

[xxii] Uő: Talán építő Erdélyt. In: Ablakok 49–51.

[xxiii] Uő: Zágon felől. Magyar Nemzet, 1939. október 22.

[xxiv] László Dezső: Új erdélyi tájékozódás. In: A kisebbségi élet ajándékai. 136–144.


*Részlet A tiszta gondolat, a tiszta stílus szerelmese - Szabó Zoltán értékszemlélete című tanulmányból. A munka teljes terjedelmében a Kortárs folyóirat 2013/7-8-as számában olvasható