Az ismeretlen Váci Mihály

*2002. február 1-jén a százéves Berda Józsefre emlékeztünk az újpesti Öreg Halász vendéglőben; előtte az ünnepelt közelben levő bronzszobrát Szőke István nyelvész, régi barátként, borral köszöntötte. A magyar irodalom olyan jelesei jöttek el a születésnapi vacsorára, mint Lázár Ervin, Csukás István és Bella István. Számos történetben idéztük ott a kivert kutya sorsára juttatott vagabund és ínyenc költő egyszervolt, felejthetetlen alakját, angyali emlékét... Záróra után még maradtunk néhányan, köztük Bella Pista és jómagam. Haász úr, a vendéglős ekkor egy palack szekszárdi vörösbor-különlegességet tett az asztalunkra.

Az addig meglehetősen hallgatag Bella István megnyílt, s az újabb idők kiebrudalt poétáit kezdte emlegetni. „Simon Istvántól az Egy régi krumplis-szekérent és a Virrasztást vagy Váci A cigánylány és a Mielőtt meghalok örök értékű versét bizony Jeszenyin is megirigyelhetné – mondta Bella. – Mi már kikiáltottuk a »legszebb magyar versnek« a Bokraink közt már az ősz barangol kezdetű Jeszenyin-költeményt, Rab Zsuzsa fordításában – folytatta. – Simon Pista és Váci Miska egy-egy csokor verse is ott van, és mindig is ott lesz irodalmunk legszebb darabjai között! Vérlázító, hogy véglegesen száműzni akarják őket a magyar irodalomból. Egyesek e költők létezését is szeretnék elvitatni. Másoknak is hasonló sorsot szánnak, már a drága Nagy Lászlót is kikezdték… Vérszemet kaptak. Illyést sem kímélnék, de ő túlságosan nagy falatnak bizonyul…” – Egy verssel is óriási dolog, nagy elégtétel nyolc évszázad kincsestárába bekerülni, nemhogy csokornyival! – fűztem hozzá Bella szavaihoz később, oldani igyekezve levertségünket. – Még Kölcsey is valójában csak egy költeménnyel lépett halhatatlanaink sorába, igaz, hogy az minden magyar versnél súlyosabb – mondtam.
Hazafelé a taxiban Bella Pista hozzám hajolt, s a fülembe súgta: „Váci és Simon István emlékére verset fogok írni! A címe már megvan: A Kiebrudaltak. Nagy K-val.” – Tervét alighanem magával vitte a túlvilágra, ám az egyik kései versében még föltűnik a „jó Váci Miska” nehezen felejthető alakja. Bella István is korán elment; a Vácihoz közel álló, őt soha meg nem tagadó Hetek költői közé tartozott.

*

Elkeserítő, hogy még a Váci Mihályhoz közel állók sem ismerik, legalábbis soha nem emlegetik az Osztálykönyv című írását. Nemcsak szépirodalmi remeklés, de a korszak egyik legmerészebb, legélesebb társadalomrajza is. A költő 1963 decemberében a Nyírmadához tartozó Hunyadi-tanyai iskolába látogat. Az ottani mostoha körülményekkel emberfölötti harcot vívó-felvállaló, soha ki nem tüntetett, névtelen tanító szenvedélyes vallomását, jövőt kutató kérdéseit a saját írói meglátásaival fölerősítve vetíti elénk. A rendkívüli írásmű a nyírségi tanyavilág kilátástalanságba süppedt helyzetéről tudósít, páratlan erővel. Közlése körül sok gond volt, végül Simon István merte – volt hajlandó – fölvállalni, tarthatta is aztán érte a hátát. A Kortárs 1964. szeptemberi számában jelent meg. Ám a Szépirodalmi Kiadónál decemberben napvilágot látott Váci-prózagyűjteménybe nem kerülhetett bele… Nem egyedüli fontos írásaként, sajnos.
A tanítót „a róla szóló írás megjelenése után újra felkerestem a tanyán, hogy vele beszélgetve, megpróbáljunk valami kiútra lelni – olvashatjuk Váci Mihály Tegyünk értük valamit című irodalmi riportjában. – A tanyai iskola üresen fogadott. Az én magasztalt tanítóm elment. Áthelyezték.”
Az Osztálykönyv harangkongatás a gyerekek számának vészes csökkenése miatt is. „Három év múlva – mondja a tanító – már nem lesz első osztályom. Aztán még három évig járnak második, harmadik, negyedik osztályosok, összesen vagy tizenöten. Aztán? Aztán semmi, pajtás! Almát tárolunk az iskolában meg zöldséget. Abból jó a termés.” Pedig Szabolcsban akkoriban még eszmény volt a nagycsalád; az 1958-ban, az erőszakos téeszesítés idején kezdődött országos népességfogyás errefelé, egyelőre, csak a tanyákat sújtotta, persze az elköltözések miatt is.
A megye hatalmasságainak „jutalma” nem maradt el: nem csupán a kiváló tanítót távolították el gyorsan a nyírmadai tanyai iskolából, de az Osztálykönyv ellenében cikket siettek íratni, azt a látszatot keltve, hogy Váci borúlátása minden alapot nélkülöz. Vendégül látják Budapestről a kor egyik futtatott, sokszorosan kitüntetett pártos tollforgatóját, aki a Karacs Lajos sztahanovista betonszerelő élete és munkamódszere című művével 1950-ben „robbant be az irodalomba”. Megtalálta tehát a zsák a foltját, akinek derűs „nyírségi úti beszámolója” azt a benyomást kelti az olvasóban, hogy „Szabolcs-Szatmár szinte az ország legrendbehozottabb megyéje” – állapítja meg reagálásában Váci Mihály, miközben fölényes ismeretanyaggal, friss dokumentumokkal alátámasztva, a valóság alapján igazítja helyre a képet (Tájak, emberek – tények, 1964).
Mélyen szomorú: a Vácit és Osztálykönyvét övező mai kirekesztés és némaság mintha az egykori sötét erőket, figurákat igazolná. Úgy látszik, „a szakmát” ez egy cseppet sem zavarja. Azt is illene már észrevenni, hogy – irodalmi értékén túl – nem csupán egy nagyon bátor szociográfiáról van szó, de az Osztálykönyv az oly sokáig szinte tabunak tekintett népesedési gondokat a magyar szellemi életben a legelsők között veti föl!
Mellesleg: az erények folyamatos, következetes elhallgatása is már-már bűn. Az igen fontos demográfiai kérdéskörben a hatvanas évek elején Vácin kívül csak Bor Ambrus, a költőt egyébként nagyon becsülő, kitűnő tollú író-publicista húzta meg a harangot (Tizenhárom ezrelék), aki novellát is írt az abortuszról (Mindennapos ügy). Ezen szokatlan, kezdeményező munkáiért rögtön támadták is Bor Ambrust, akár később Fekete Gyulát, aki a hetvenes évekre a magyar írók első számú demográfiai szakértőjévé lépett elő – a folytatódó szomorú tények kényszerítették rá. Az 1972-ben kiadott, rendkívüli jelentőségű dokumentumkönyvére (Éljünk magunknak?), szégyen, azonnal szinte össztüzet nyitottak, gúnyolták, és a később sem szűnő figyelmeztetéseit is rendre becsmérelték, gyalázták. Fekete Gyula, Bor Ambrus és Váci aggodalmait – mint ismeretes – az Idő azóta többszörösen is igazolta, sajnos. Bár ne lett volna igazuk! Ám bocsánatot – ahogy Magyarországon már szokás – mindmáig senki nem kért tőlük. Sőt: mintha holtukban is nekik kellene pironkodniuk.

*

1956 legfényesebb napjáról Váci Mihály naplójánál igazabb költői krónika aligha született. Az átélés hevétől süt minden sora.
„A Belügyminiszt[érium] előzőleg megtiltotta a felvonulást – még mindig a sztalini politikához híven. Révai – Moszkva finom logikájú, művelt bérence, a magyar nép kultúrájának tönkretevője a róla elképzelhető kegyetlenséggel kiáltozta: – Lövetni! Közéjük lövetni. […] Erre tanú és a tényt megerősítette Déry Tibor. […] A párt legfelső köreinek szűklátókörű politikáját az alsóbb szervek undorító aljassággal nyomon követték és teljesítették…” „A Petőfi-szobornál [...] Sinkovits sírva kiáltotta világgá, több ezer ember esküjével kísérve: Rabok tovább nem leszünk! Csak a Petőfiék-lángragyújtotta tömeg érezhette azt, amit mi. Mindenki esküre emelte kezét és felujjongva, megrészegülve a szabadság első leheletétől, ami hosszú évtizedeken át nem volt levegője a magyar égboltnak [...] – könnyekre fakadva esküdtünk [...].
Végighömpölygött a téren a Himnusz szélesen kibontott, ünnepélyesen zengő, súlyos, megrendítő dallama. Az emberek énekeltek és úgy zúgtak-lobogtak, mint harsogó, zsongó, égig egyenes, merész nyárfák, jegenyék...” Aztán: „A Bem-szobor háta mögötti hatalmas laktanya minden ablaka tele volt katonákkal, a tetőn kiszedték a cserepeket, kimásztak a kéményekre, a zászlókat kitűzték, sapkájukat lengetve üdvözölték az utcákat szétfeszítő áradatot. […] Veres Péter – legyen örökre neve halhatatlan – csak azért, mert becsülettel részt vett népünk legtisztább áldozásában…”
Író tollából ilyen jellegű dokumentum a forradalomról nemigen született, legalábbis nem maradt fent, s ez növeli értékét. Váci szívből szakadt mondatai, fölszabadult érzelmeinek sodra – így, első fogalmazásban is – többet árulnak el „Krisztus arcú” forradalmunkról, hitelesebben érzékeltetik annak légkörét, tisztaságát, igazságát, mint számos könyv e témában együtt. S a napló Himnuszról szóló verses részleténél született-e, bármikor is, őszintébb és szebb vallomás nemzeti imádságunkról?

*

Hozzávetőleges számításaink szerint Váci Mihály „érett” költői korszakának másfél évtizedes termése (a negyvenes évek máig kiadatlan zsengéit tehát figyelmen kívül hagyva) mintegy ezer könyvoldalnyira tehető, amelynek nagyjából az egyharmada a költő életében – nagy bánatára – sehol nem jelent, nem jelenhetett meg! Átlagosan tehát verseinek minden harmadik kéziratlapja fiókban maradt. A korszak ismert és elismert költői közül ilyen arányú méltánytalanságban – mondhatjuk tiltásban – más aligha részesült. Ő lett volna hát a rendszer kegyence, a szocializmus elkényeztetettje? Elképesztő állítások!
Váci Mihály a szocializmusnak mondott kor – helyesen: a kommunista diktatúra – egyfajta áldozata volt.
A meghökkentő és beszédes adatok ugyan néhány vagy akár több esetben a mű kidolgozatlanságával, fésületlenségével még magyarázhatók; zömük azonban a kultúrpolitika mellőzéséről, a költő körüli mind ellenségesebb légkörről tanúskodik. S arról is persze, hogy Váci képtelen volt színt váltani, kritikai hangját a politika széljárásaihoz, illetve elvárásaihoz igazítani. Azt is nyugodtan leszögezhetjük: soha nem kötött olyan alkut – sem önmagával, sem a hatalommal –, amely idegen lett volna saját meggyőződésétől. Mégis: némelyek még „bértollnoknak” sem átallották titulálni őt, őt, aki ennek épp az ellenkezője volt, mindig szíve szerint mondta a magáét.
Amennyire lehetett, vagy nem is lehetett.
„Bélyeges, sorsa által eleve kiátkozott poéta volt, aki csupán egy urat tudott őszintén szolgálni: népét” – sommázta a lényeget Sárándi József. A Letelt a gyászév című rövid remeklésében pedig Ratkó József írta: „Okos, jó töltőtollad volt. Írhattál volna vele magadnak kocsit, villát a magyar tenger mellé, későbbi halált is. Írtál elő helyette gondot, magadnak bajt, Te bolond! Örökséged: munka, tennivaló temérdek, mint Veres Péteré is.”
Halála után kerek tíz esztendőnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az életében nem közölt csaknem valamennyi verse végre napvilágot láthasson. Műfordításait máig sem gyűjtötték egybe. Érzékeny közelítései mindenekelőtt az orosz költészet régi s újabb remekeire, továbbá ukrán, grúz, örmény és román lírai értékekre irányultak. Külön tanulmányban kellene róluk szólni.


*Részletek az 1956 hűségében. Az ismeretlen Váci Mihály című kötetből. Magyar Elektronikus Könyvtár 10622.; bővített kiadás, grafikákkal és fényképekkel; Országos Széchényi Könyvtár, 2013