Fiatal alkotók erdélyi műhelyei 1965-1975 között

A két világháború közötti korszak eszmetörténetéből is tudhatjuk, hogy az egymást követő nemzedékek önértéktudatát és célképzeteit a legszignifikánsabban az írói antológiák manifesztálják. Nem véletlen, hogy  máig számon tartjuk a kisebbségi létviszonyok közepette európai távlatot kereső Tizenegyek 1923-as fellépését, illetve a második erdélyi írónemzedéket bemutató 1931-es antológiát, az Új arcvonalat, amelyet az tesz emlékezetessé, hogy az "erdélyiség fordulóján" (Tolnai Gábor) helyet adott László Dezső emblematikus tanulmányának, A kisebbségi élet ajándékainak, amelyik 1989 után is érvényes életprogramot kínált.  

   Amikor Lászlóffy Aladár válogatásában és előszavával 1967-ben megjelent a fiatal költők antológiája, a Vitorla-ének, a huszonnyolc költo és versíró közül tizenketten jelölték meg szellemi bölcsőhelyükként az Ifjúmunkást. Az 1974-es Varázslataink harminc alkotója közül tizennégyen hivatkoztak rá - kizárólag vagy pedig más lapokkal (foként az Echinox-szal) együtt. A Romániai Magyar Irodalmi Lexikon szerint lényegében a Vitorla-énektol számítható a második Forrás-nemzedék fellépése, a Varázslatainktól pedig a harmadiké. A ketto között olyan politikatörténeti mozzanatok feszültek, mint a) az 1968-as "prágai tavasz" európai nyitása, b) a Magyar Írószövetség által meghirdetett "kettos kötodés" romániai visszautasíttatása, c) az "emberarcú szocializmus" csehszlovákiai eltiprása, illetve d) Nicolae Ceausescu 1971-es és 1974-es "kulturális forradalmának" tudatszukítése. Jellemző, hogy a hatvanas évek végén írt Varázslataink címu Markó-verset, amelyik az újabb nemzedékindító antológia címét adta, nem szerepel a válogatásban. Kivette a cenzúra. De mivel a borító már ki volt nyomva, a könyv címe megmaradt.
     Ezek az időmetszetek is azt jelzik, hogy szellemi muhelyek nélkül nincs értékteremtés, illetve esztétikai értékkiválasztás. Így van ez még akkor is, ha az irodalmi folyamatok alakulására adott esetben eroteljesen kihat a geopolitikai vagy belpolitikai érdekszféra igényérvényesítése.
     Az irodalom- és sajtótörténeti tények ismeretében ma már teljesen egyértelmű: mindazok az értékek, amelyek a kommunista diktatúra évtizedei alatt kisebbségi kultúránkban önálló életre keltek, nem a hatalommal való "párbeszédnek" köszönhetoen jöttek létre, hanem annak ellenére; súlyos egyéni és közösségi kompromisszumok árán. Amiért - nem egy esetben - halálukig viselniük kellett a "szégyenkeresztet".
     Húsz évvel ezelott éles pengeváltás zajlott le Egyed Péter és Kányádi Sándor között Székelyudvarhelyen a Majla Sándor szerkesztette Fagyöngy címu antológia bemutatóján.1 Egyed Péter azt a folyamatot írta le, mely oda vezetett, hogy a kommunista diktatúra idején a romániai magyar irodalomból "kivándorló irodalom" lett. (A szintagma késobb Láng Gusztáv egyik esszékötetének címeként vált ismertté.2) Kányádi mondandójának lényege így hangzott: a diktatúra túlélésének nem a kivándorlás vagy az önpusztítás volt az alternatívája. "Hol vannak azok a zseniális nagy művek - kérdezte -, amiket az elmúlt rendszer miatt nem tudtak publikálni az írók? Nincsenek, mert valahogy az tette azokat a korábbi műveket halhatatlanná - akkor legalábbis jelesnek hittük azokat -, hogy metaforákba kellett csomagolni mindent, amit ma az utcákon is ki lehet kiabálni. Tehát a diktatúra valamilyen költoi igényességre szoktatott."3
*
"Péntek esti srácok" - Kolozsvárt, Bukarestben és Sepsiszentgyörgyön


     1. "Péntektol péntekig éltünk - jegyezte fel kolozsvári diákéveinkrol Király László 1970-ben -, péntek volt a vasárnap, az ünnep [...]. A pénteki hadakozásoknak megvolt az a nagy érdemük, hogy írásra, gondolkodásra ösztönöztek. A kör olyan volt, mint egy felvevo-központ: kényszerített a "teremtésre". [...] Minden vágyunk - természetesen - az volt: költonek lenni, sot újszeru, modern költonek lenni. Imádtuk az akkor meginduló Forrás-sorozat elso köteteit, az ötvenes évek szinte kötelezoen hagyományos formáitól elforduló Lászlóffy Aladárt, Szilágyi Domokost, Hervay Gizellát, késobb Jevtusenko oszinteségét, Voznyeszenszkij ragyogó formai tökélyét, Juhász Ferencet. És imádtuk mindenekfölött - mesterünkként - a költofejedelmet, a költo-istent, a tündökloen-fájdalmas József Attilát. És írtunk és vitatkoztunk reggeltol estig."4  
     "Jó iskola volt. Marhaságokat nem lehetett mondani - fejtette ki 2012-ben Körössi P. József kérdéseire válaszolva Markó Béla, akit 1971-ben választottak másodéves egyetemi hallgatóként a Gaál Gábor Kör elnökévé. - Volt politikai töltete is: utalásosan ugyan, de sok minden elhangozhatott a rendszerrel szemben. [...] Nekem akkor ez volt a központ. Nemcsak bölcsészek jártak, hanem matematikusok, fizikusok, de teológusok is."5
     A hatvanas évek első felében a Gaál Gábor Kör mintegy 100-120 tagot számlált. (Markó Béla 150-re is emlékszik.) A kör törzsgárdája 1965-tol részben az Ifjúmunkáshoz került, három-négy év múlva pedig a megyésítéskor létrehozott pártlapokhoz (Megyei Tükör, Hargita). Lázár László, a bukaresti ifjúsági hetilap irodalmi-muvészeti szerkesztoje 1963-tól gyakran megfordult a körben, mappájába gyujtve a közlésre kiszemelt verseket, mufordításokat, elbeszéléseket. A lap ugyan a KISZ KB irányítása alá tartozott, de 1967/1968 táján már ez a függelem meglehetosen lazának bizonyult.6 Részben ennek köszönheto, hogy a hatvanas évek derekán minden más lapunkat jócskán megelőzve elsoként talált magára ez a szerkesztoség, amelynek 1963 és 1967 között rendre tagjává vált Aradi József, Cseke Gábor, Domokos Eszter, Elekes Ferenc, Gálfalvi György, Hervay Gizella, Kocsis István, Matekovics János, Müller Ferenc..., akik a szerkesztoi munkával, az irodalmi és újságírói mufajokkal nem "gyorstalpaló" tanfolyamokon (netán moszkvai vagy bukaresti "íróiskolákban") ismerkedtek meg, hanem egyetemi és irodalmi közegben.  Érdemüknek tudatható be, hogy Dali Sándor foszerkeszto "politikai háttérbiztosítása" idején megteremthették muködésük perspektíváját, ama bizonyos "Ifjúmunkás-szellem"-et. Ami mindenekelott a konok szókimondásban, az objektív valóságfeltárásban, az újságírói és irodalmi mufajok korszerusítésében öltött testet.
     A folyamat lényegére nagyon jól rávilágít Gálfalvi György kötetben is megjelent Arcképek című - Igaz Szó- és Utunkbeli - sorozata.7 A Marad a láz? tizenegy portré-interjúja a sorsvállalás erkölcsi tartásáról, a morális eroforrások felkutatásáról, az értékorzés és értékteremtés célképzetérol tanúskodik. Miként Balázs Ferenc és Jancsó Béla 1923-as vállalkozása. (Nem vagyok a számmisztika megszállottja, de meglehet, hogy Gálfalvi vállalkozása az 1923-as indulásra utal, lévén, hogy tizenhat éves korától szenvedélyesen érdeklodött Balázs Ferenc életmuve iránt.) Miután a Gaál Gábor Kör a hatvanas évek derekán szétfeszítette önnön kereteit, egyetemet végzett tagjai újabb megnyilatkozási lehetoségeket kerestek és találtak maguknak. Ilyen volt az 1967 áprilisától - ugyancsak Lázár László szerkesztésében - megjeleno havi melléklet, az Irodalom-Muvészet, vagyis az IM, amelyik a fiatal képzomuvészeknek is nyilvánosságot biztosított. Ugyancsak lényeges: az Ifjúmunkás vezéregyéniségei által generált szellem azt követoen is utat tört magának, hogy markáns képviseloi 1968-tól törvényszeruen más fórumoknál láthattak addigi törekvéseik kiteljesítéséhez (Gálfalvi az Igaz Szónál, Aradi a Korunknál, Kocsis István az Utunknál). Nem véletlen tehát, hogy a hetvenes évek elején fellépo fiatal kritikusok elso csoportos jelentkezésének már az Igaz Szó adott helyet, a fiatal szociológusok bemutatkozását pedig a Korunk segítette; és az sem, hogy a Vitorla-ének költoi után az irodalmi életben eseményt jelento esszéíró nemzedék lényegében az Ifjúmunkás megkerülésével jutott el a nyilvánossághoz. Akkoriban idonként már fiatalokat indított az Utunk, az Igaz Szó, a Korunk; volt Pegazus-rovata a Muvelodésnek, Alfa-rovata a Brassói Lapoknak.
     Érdemes végiggondolni, hogy milyen tisztázódási folyamatok indultak be ilyenformán: az IM megindulása és a Vitorla-ének megjelenése után már lehetett széles köru vita magáról az antológiáról és arról a költoi magatartásformáról, amely a vitorlaénekesek legjobbjainak sajátja; elotérbe kerültek a Forrás-könyvek, tisztázódtak a sorozat szerkesztésének a szempontjai; volt riport-vita, modernség és korszeruség vita; késobb pedig az európaiság és provincializmus kérdései is elotérbe kerültek... A riportvita tanulságai viszont néhány év múltán a Korunk és az Igaz Szó hasábjain gyuruznek tovább, s a második Forrás-nemzedék ugyancsak az Igaz Szóban tisztázza álláspontját, néz szembe önmagával, vállalásaival, eszköztárával.
     Időközben felzárkózott a következo nemzedék is. Amelynek együttes bemutatkozására 1974-ben a Varázslataink nyújtott lehetőséget.  És az a furcsa dolog történt az IM-mel, hogy miközben a fiatalok közlési terének bovítéséért, a fiatalok muvészi teljesítményének az elismertetéséért hadakozott, miközben azt vallotta: lehetové kell tenni, hogy olyanoknak és akképpen mutatkozzanak meg, amilyenek valójában is - egyszer csak azt tapasztalta, hogy nyitott kapukat dönget, mert az irodalmi közvélemény elfogadta azt a látásmódot, szentesítette azt az értékrendet, amit a hasábjairól "kinőtt" első nemzedék magával hozott; másodszor meg szembe kellett néznie azzal a ténnyel, hogy az újabb nemzedék valójában nem is olyan, amilyennek hasábjain megmutatkozott; eszmélésének tanulságait sokkal nagyobb átüto erovel fogalmazta meg egyebütt. Igaz, ekkor már az irodalomközpontúság-vita után vagyunk, átalakulóban az erdélyi magyar művelodés szerkezete. A legfiatalabb nemzedéknek tehát a szellemi élet szélesebb pászmáján kellett elhelyezkednie. Noha a vers, a novella továbbra is megmaradt indító mufajnak, elsosorban nem ezeknek a szellemi teherbírásához fuzodnek a jelentosebb teljesítmények. A Vitorla-ének megjelenésekor valahogy a költészet primátusa volt a szembetunobb. A Varázslataink és a Hangrobbanás címu antológiák vitája kapcsán pedig arra derült fény, hogy ennek a nemzedéknek nem a költészet a fo erossége; nagyobb rálátásuk nyílt a szellemi élet egészére, s így nemcsak a totalitás-igény munkál bennük, de már kezdettol az ésszeru munkamegosztást érvényesítették: a legfiatalabb nemzedéknek kritikus-, esztéta-, sot filozófusgárdája is megmutatkozott - s talán éppen ez volt a fo erossége.
     Az Ifjúmunkás réteglap volt, ámde legjobb periódusában huszonnyolc-harmincezer példányban jelent meg. Ilyesmi ma már elképzelhetetlen, mi több: a romániai magyar sajtó rendszerébol jó negyedszázada hiányzik ez a laptípus. Amikor az IM a muvészi önkifejezés célravezeto útjait keresok kezdeti sikereit vagy pillanatnyi kudarcait számba vette, nemcsak a fiatal alkotók kiforrását segítette elo és gyorsította fel, de lényegében elokészítette, egész olvasótáborát fogékonnyá tette azoknak a muvészi értékeknek a befogadására, amelyek majd az irodalmi és muvészeti élet arculatát markánsan alakították. Akár tudatosan, akár ráérzésbol, lényegében a Tizenegyek antológiájával jelentkezo kezdeményezést avatta továbbépítésre méltó erdélyi hagyománnyá az IM, nyomában pedig a Vitorla-ének, amikor igénybe vette a kolozsvári és bukaresti képzomuvész-növendékek közremuködését. A Tizenegyek írásait annak idején tizenegy képzomuvész grafikája is emlékezetessé tette.  A Vitorla-énekét Árkosi István, Kopacz Mária, Bencsik János, Papadupolos Adonis, Venczel János, Vass Tamás grafikái. Valamennyien érvényes életmuvet teremtettek.
     Magam is a Gaál Gábor Kör tagjaként kezdtem 1963 őszén, Lászlóffy Aladár biztatására vitorlaénekesként folytattam, elso kötetesként a Forrás második nemzedékével indultam. De nem versekkel, hanem - bármennyire is meglepo volt ez akkoriban - az irodalom és muvészet forrásvidékeit becserkészo szociográfiai riportokkal. Azt szoktam mondani: írtam annyi verset, hogy megtudjam: nem vagyok vérbeli költo. De azóta sem feledhetem az illyési axiómát: nem lehet becsületes ember az, aki abbahagyja a versírást. A költészet tehát az igazmondás, a lényeglátás, a becsület, az emberi tartás szinonimája. Szabadság- és teljességigényünk állandó ébren tartója.
     Akik birtokában voltak a vérbeli költoi/írói tehetségnek, azoknak a tollából - ekképp emlékezik hetvenévesen Király László - "pimaszul áradt" a szabadság. Történt mindez ugyancsak "pimaszul figyelők" (besúgók, szekusok) jelenlétében. "Csak akkor vettünk errol tudomást, amikor már késo volt - szerencsére. Ha az elején megijedtünk volna, se irodalmi kört nem szervezünk, sem az évek óta betiltott színjátszó kört nem élesztjük fel."8
     Alighogy kiszabadultak az ?56-os elítéltek (Páskándi Géza, Páll Lajos, Dávid Gyula és társaik), 1964 oszén a szeku máris lecsapott a Gaál Gábor Körre. Akinél egy-két Dsida-kötetet megtaláltak, az eleve nacionalistának számított. És hogy még mi mindennek, arról a nemzedékszervezonek tekintett Gálfalvi Györgyrol készített belügyes jelentések hatezer lapja alapján is képet alkothatunk.9 Annak idején is tudtunk, persze, Gálfalvi, Farkas Árpád, Király László, Molnos Lajos, Apáthy Géza és mások meghurcoltatásáról, csakhogy ez aztán évtizedekig tabutéma volt. Az már bizonyára mélylélektani okokkal magyarázható, hogy a - vontatottan elokerülo - szekusdossziék megismerése után is akadozik a velünk történt dolgok kibeszélése. Negyvenkilenc évnek kellett eltelnie, amíg Gálfalvi György le tudta írni ezt a lakonikus mondatot: "1964 november kilencedikén nagyon megvertek". Máig tartó szégyenérzettel fojtotta magába a történteket, amiért egy irodalmi kérdésben kifejtett oszinte véleményéért annak idején emberi méltóságában így megalázhatták.   
     A súlyos bántalmazás indoka? A "csak azért is" ifjonti "odamondás", a dacos fotartás, a minden alapot nélkülözo vádaskodások indulatos visszautasítása. Olyanoké, mint az általunk proletkultosnak tartott idosebb nemzedék középiskolában tanított "teljesítményének" lebecsülése, a külföldi irodalom kultusza, következésképpen az "idegen érdekek szolgálata". Az előzmény: egy Szilágyi István-novella kapcsán Gálfalvinak vitája támadt Nagy Istvánnal. Az illegalista múltra visszatekinto munkásíró - akinek maradandó értéku regényeit Püski Sándor adta ki a negyvenes évek elején - azt állította, hogy Szilágyi nem ismeri a munkások életét. Mire Gálfalvi azzal érvelt, hogy a fiatal novellista nemrég még vasúti futo volt, Nagy István pedig utoljára a harmincas években dolgozott munkások között Galacon. Nagy István megsértődött - olvasható Gálfalvi György készülo emlékiratában, a Kacagásainkban -, elpanaszolta, hogy a Gaál Gábor Körben a fiatalok tiszteletlenek. "Valakinél gellert kapott a megjegyzése, utánanéztek, ki volt tiszteletlen..." Hogy miért számított "tiszteletlen"-nek Gálfalvi? Azért, mert nem rejtette véka alá: Nagy Istvánt ugyan korlátolt embernek tartja, de egyszersmind olyan írónak, akinek vannak emlékezetes írásai is.10
     Hogy 1989 után Gálfalvi György miért hallgatott mostanáig az 1964-ben történtekről? Miért kellett továbbra is együtt kellett élnie a folyamatosan tudatgörcsöt eloidézo emlékekkel? Azért, mert nála nem vált be a kibeszélés terápiája. "Az én sebeim évtizedek után is pontosan úgy sajognak - olvasható megrendíto önvallomásában -, mint amikor kaptam oket. Maradnak tehát a rémálmok, amelyek végigkísértek az életemen [...]. Ezekben a rémálmokban rendszerint szekusokkal viaskodom, úgy akarnak valakik megfojtani, hogy ne kiálthassak, ezért szörnyu torokhangon üvöltözök, féléber állapotban magam is hallom saját üvöltésemet. [...] Akit egyszer megvertek, az tudat alatt örökre megvert ember marad..."11
    2. Gálfalvi megveretésének idején Gheorghe Gheorghiu-Dej uralmának utolsó hónapjait éltük. Ceausescu hatalmi térnyerésének kezdetén látszólag  "finomodtak" a módszerek, lazult a cenzúra szorítása, a megfigyelések azonban folytatódtak az Ifjúmunkásnál éppúgy, mint a frissen indult megyei lapoknál, majd a rádió- és tévé-szerkesztoségekben, a könyvkiadók muhelyeiben. Magam is csak utólag tudtam meg, hogy Baróti Pál, Lászlóffy Aladár, Szabó Gyula, Bodor Pál, Fodor Sándor idonkénti vagy tartósabb jelenléte a Gaál Gábor Kör vitáin nemcsak az "írónevelést" szolgálta - "villámhárítói" szerepet is magukra vállaltak. Erre a "jótékonykodásra" változatlanul nagy szükség mutatkozott a késobbiekben is. A megyésítés elotti években Dali Sándor foszerkeszto védte Bukarestben a bátor hangvételu csapat tagjait, 1968 elejétol pedig Sepsiszentgyörgyön óvta a "fiúkat". Tömöry Péter nemrég korjellemzo epizódot idézett fel. A "hőskorban" - fejtette ki egy interjú-kérdésre válaszolva - Király Károly megyefonök arra figyelmeztette Dalit: emberei (Farkas Árpád, Csiki László, Magyari Lajos, Czego Zoltán, Tömöry, Vári Attila... kivétel nélkül mind ott vannak az állambiztonságiak látóterében.12
    Bodor Pál - akinek rokoni kapcsolatai révén 1966-tól alkalma volt betekinteni a bukaresti politika boszorkánykonyháiba is - 2000-es visszatekintésében megírta, hogy hatalma megszilárdítása érdekében Ceausescu "egyszerre tett engedményeket a sérelmeiket és követeléseiket hangoztató kisebbségieknek és a nacionalista többségieknek".13 Az engedmények (nyugati utak, korábban hallgatásra ítélt írók megszólalása, betiltott muvek jócskán megcsonkított újrakiadása) azonban mulandóak voltak. Hosszabb életueknek az intézmény-teremtések (Kriterion Könyvkiadó, A hét, a magyar nyelvu rádió- és tévémusorok) bizonyultak.
    Csakhogy: ami 1968 szeptemberében még reménykelto lehetett, annak életre keltését ugyanazon év decemberében már meg is lehetett akadályozni. Miként azt az Echinox elotörténete bizonyítja. Ennek tanulságairól az 1970-ben meghurcolt Ágoston Vilmos így beszélt az 1990-es Debreceni Irodalmi Napokon: Ceausescu "külpolitikai taktikából idolegesen paktumot kötött a romániai magyarsággal, még precízebben, azért hozta létre a kisebbségi intézményeket, hogy szembeállíthassa a magyarországi közös irodalmi és irodalmon kívüli törekvésekkel. Elobb különválasztotta, aztán belügyivé minosítette, hogy saját magunk asszisztálásával azt csinálhasson velünk, amit akar."14
    Hasonlóképpen járt el Tito is, ha ugyan nem ravaszabbul. Nem sokkal halála elott - Elek Tibor kérdéseire válaszolva - Gion Nándor 2002-ben így tekintett vissza a velük történtekre: "Az akkori jugoszláv politika nagyon jól látta a mi helyzetünket, és igyekezett kézben tartani, irányítani bennünket. Azt mondta, jól van, fiúk, csináljátok, írjatok, ti különb magyarok vagytok, mint a magyarországi magyarok." Minek következtében minden anyagi támogatást megkaptak, hogy világpolgároknak, "kozmopolita zseniknek" érezhessék magukat. Nem kellett esküdniük a szocialista realizmusra, nyugodtan foglalkozhattak a modern irányzatokkal. Egy frissen megjelent Gion-kötet (Véres patkányirtás idomított görényekkel) utószavában Gerold László nem látja bizonyítottnak azt a kérdést, hogy a jugoszláv hatalmi gépezet Magyarország ellen akarta volna hangolni a vajdasági magyar fiatalokat. A Symposion és az  Új Symposion történetének a beható feltárása nyomán minden bizonnyal árnyalt képet kapunk errol is.15         

Huszonnyolcak,  tizenegyek

    1. Szilágyi Domokos nemes egyszeruséggel ezt a címet adta a Vitorla-énekrol írott kritikájának: Huszonnyolc.16 Merthogy ennyi szerzoje volt az 1967-es antológiának. A gesztus Szentimrei Jenot juttatja eszünkbe, aki 1923-ban ekképpen tette emlékezetessé a kisebbségi helyzetben eszmélkedo tizenegy pályakezdo alkotó fellépését: Versek, elbeszélések, tanulmányok tizenegy fiatal erdélyi írótól erdélyi muvészek rajzaival. Azóta is Tizenegyekként emlegetjük oket. Hogy mi dagasztotta a huszonnyolcak - Balatont, Fekete-tengert, Atlanti- és Csendes-óceánt addig nem látott költok és versírók - vitorláit? Az Király László címadó költeményébol megtudható. A szabadságigény ébrentartása: "ujjammal fonott szépszemu háló/ vitorla vitorla tengerre szálló/ elszálló háromszög kék égre bomló/ estére térülo holló".
    A Vitorla-ének természetesen párhuzamba vonható a hatvanas évek második felében fellépo nemzedéki csoportosulásokkal, a Hetek és a Kilencek önszervezodésének tanulságaival is. Ezekre a kérdésekre nem térek ki, mivel a délelotti plenárison Ágh István és Oláh János megrendíto drámaisággal jelenítette meg az akkori nemzedéki önérvényesítés Sckylláit és Charybdiseit.   
    Az Igaz Szóbeli Fórum-cikkbol az olvasható ki, hogy Szilágyi Domokos felemásnak, egyenetlennek és megkésettnek tartotta az antológiát. Mindezzel tisztában volt a válogatás "vakmeroségét" magára vállaló Lászlóffy Aladár is, aki a Bevezetoben ekképp ajánlotta az olvasók figyelmébe a kötetet: "Kezdésrol van szó, a legtisztább és legjelentosebb pillanatáról azoknak, akik valóban alkotók lesznek, és tisztes ifjúkori fegyvertényérol azoknak, akik a továbbiakban kihullnak a sorból."17 Szilágyi Domokos nem tagadja, hogy versolvasóként nagyon kegyetlen tud lenni, nem riad vissza a szorszálhasogatástól sem. Minél alaposabban "gyámbássza" a jó verset - fejtette ki -, az egyre jobban feltárja szépségeit, új gondolatokat, társításokat sugall. "A rossz vers pedig minden újraolvasásra csak rosszabb." Ezek után így mérlegel: "Vannak itt tizennyolc évesek és harminckét évesek, akarnokok és tehetségek, együgyuek és bölcsek - végso soron: dilettánsok és költok egyaránt." Hogy a huszonnyolcak közül kiben látta meg a vitathatatlan költoi tehetséget? Mintegy hat szerzonek elolegezett tiszteletet, de neveket nem említett. Hogy bizonyára elsosorban Király Lászlóra, Farkas Árpádra, Palocsay Zsigmondra gondolhatott, az annak alapján állítható, hogy mindhármuk elso kötetérol "megbecsülo hangon", empatikusan értekezett.18 Palocsayval pedig késobb a társalkotói együttmuködést is vállalta. (Gondoljunk csak az 1971-es Fagyöngy címu emblematikus kötet "négykezeseire".)
     A párhuzam kedvéért érdemes itt utalni arra, hogy a Tizenegyeket elsoként bíráló Kuncz Aladár egyedül Finta Zoltán jelentkezésérol állapítja meg, hogy " nemcsak verseket ír, hanem költoi egyéniség is. A többi inkább csak utat keres, vagy éppen helytelen útra tévedt." A többi - Dobai István, Jakab Géza, br. Kemény János, Maksay Albert és Mihály László - késobb sem költoként bizonyított. Finta Zoltánt pedig ma már csak a lexikonok tartják számon, nem az irodalomtörténeti kézikönyvek. Kilencven év távlatában ugyancsak kitunik: mennyire fontos az, hogy az irodalom holnapi arculatát fürkészo szerkesztok és kritikusok idejekorán az írásmuvészet törvényeinek betartására figyelmeztessék az indulókat. Kuncz ezt az igényt Tamásival szemben is érvényesítette, s hogy milyen eredményességgel, azt az is bizonyítja, hogy a Tizenegyek tizenegyedik évfordulóján kiderült: már csak egyedül Tamási Áron számított kimondottan szépírónak.19
     Felmerülhet a kérdés: Szilágyi Domokos vajon ismerte-e az 1923-as antológiát? Lászlóffy bizonyára. A míves grafikai lapok beszerkesztése alighanem erre utal. Szilágyi Domokos figyelmét nem is kerüli el a Vitorla-ének "ékessége". Szóvá is teszi a kiadó szukmarkúságát: "Nem lehetett volna több fiatal képzomuvészt bemutatni?" A Tizenegyekben, mint tudjuk, ugyanannyi pályakezdo képzomuvész mutatkozott be, mint ahány költo, próza- és tanulmányíró.      
     
     2. A kötetbe foglalt 106 vers alapján Kántor Lajos sem rejti véka alá, hogy a kevesebb név és a több vers alapján megbízhatóbb képet lehetett volna kialakítani a fiatalok lírai törekvéseirol. Ennek ellenére a Vitorla-ének "feltétlen sikerét" indokoltnak tartja: "Kányádiék és Lászlóffyék után talán a harmadik nagy költoi kirajzásnak vagyunk tanúi." Az Utunkban megjelent elemzés szerzoje nemcsak arra keresi a választ, hogy e "lírai csoportkép" alapján lehet-e arra következtetni, hogy "milyen irodalmunk állapota, közérzete 1967-ben. O az egyéni arcéleket is igyekszik felvillantani, hiszen nyilvánvaló, hogy nem mindenki költoi egyéniség is, aki Lászlóffy Aladár tehetséggondozásának köszönhetoen az antológiában helyet kapott. Ilyen szívet melengeto és máig érvényes megállapításokat olvashatunk: "Király László már önálló s nem akármilyen, minden évben termo kötettel lépett be a romániai magyar lírába..."; "Farkas Árpád érzelemgazdagsága vitathatatlan esztétikai szinten jelentkezik..."; "Kenéz Ferenc "képkivágásai" sok kellemes meglepetést sejtetnek..." Örömmel jelzi, hogy az antológia "egyik igazi új felfedezettje a friss hangú Balla Zsófia formaérzéke".
     Végkövetkeztetése: a) "a megtéveszthetetlen oszinteség-igény része irodalmunk közérzetének", b) az oszinteség-igény a fiatal alkotók  felelosségtudatával társul, c) ám nem árt, ha idejekorán számolnak azzal, hogy kétely nélkül a hit sem visz elobbre.20    
    Az akkor még filozófia szakos egyetemi hallgató, a késobb fellépo elméletíró nemzedék tagja, Molnár Gusztáv, a bizakodás vagy a szorongás tudatállapotát boncolgatja a Vitorla-ének kapcsán. Annak idején jobban oda kellett volna figyelnünk ezekre - az Ifjúmunkásban megjelent - gondolatokra: "Túlságosan a fellegekben járunk, túlságosan magasan, s úgy látszik, megszoktuk a hegyi klímát, mert a lélegzés már nem is esik nehezünkre. Tanuljunk már meg egyszer kételkedni, s a kérdéseket ne csak azért tegyük fel, hogy felelhessünk rájuk. Találjuk meg a módját, hogy az egyetemes ne legyen üres, tehetetlen, tehetetlen, ellentétes erok szegüljenek benne, s vessék széjjel a mázat, ha nem elég eros."21
    Nem Király László volt az egyetlen, aki Forrás-kötetével megelozte a Vitorla-éneket. A következo egy-két évben pedig Balla Zsófia, Csiki László, Élteto József, Farkas Árpád, Kenéz Ferenc, Magyari Lajos, Miklós László lépett önálló kötettel a nyilvánosság elé, tehát olyanok is, akik GG-körösek voltak ugyan, de nem vitorlaénekesek. Hogy miként zajlott az akkori Forrás-kötetek szerkesztése? Ezt valójában Bodor Pál tudná megmondani, aki a Gaál Gábor Kör törzstagjainak pályáját az Irodalmi Könyvkiadó foszerkesztojeként is egyengette Bukarestben.
     3. A román Oktatási Minisztérium és a Diákszövetség 1968. szeptember 20-i együttes határozata alapján a felsooktatási intézmények diákjai idoszaki sajtókiadványokat indíthattak. A Kádár-rendszerben "renitensnek" tekintett Mozgó Világ 1987 februári számában Martos Gábor megírta az Echinox magyar oldalainak addigi történetét.22 A harmadik Forrás-nemzedékrol szerkesztett 1994-es kolozsvári kiadványában is részletesen kifaggatta Ágoston Vilmost az elotörténetekrol.23 Az egyetem rektora, a hírhedt Stefan Pascu "udvari" történész ellenezte a - Molnár Gusztáv, Ágoston Vilmos és Bíró Béla által tervezett - Új hajtás címu önálló magyar lap beindítását, noha engedélyük volt rá, és elrendelte, hogy a bölcsészkaron muködo diák-önképzokör nevével (Echinox) indítsanak háromnyelvu folyóiratot. Aminek sem a kör vezetoi (Ion Pop, Marian Papahagi), sem a német diákok (Peter Motzan, Werner Söllner) nem örvendtek.  Hogy mennyire diktatórikus eszközökkel indították az Echinoxot, az abból is kiderült, hogy a rektorátus által kinevezett foszerkeszto, Eugen Uricaru, mielott Ágoston Vilmosékra csukta volna az ajtót, kijelentette: "vagy aláírjátok, hogy mind tagjai lesztek az Echinoxnak, vagy addig nem mentek ki innen".24
     A lapcím napéjegyenloséget jelent, vagyis azt az átmeneti idozónát, amikor a nappal és az éjszaka hossza egyforma. A havi huszonnégy oldal terjedelembol mindössze három volt a magyar és egy a német diákoké. Az oldalszám-elosztásban nyilván nem az esélyegyenloség, hanem az akkori nemzetiségi számarány volt az irányadó. Ágoston Vilmos, Csortán Ferenc, Molnár Gusztáv, Tamás Gáspár Miklós ez ellen tiltakozva újraalakította a Korunk Kört, amit aztán a belügy nagyon hamar megszüntetett. Ágoston Vilmost pedig a Korunk Körben elhangzott eloadása s egyik novellája miatt 1970-ben - miközben fontos nemzetiségi intézmények alakultak - letartóztatták. A vizsgálat szabadlábon történt - idézte fel a Martos Gábornak adott interjújában Ágoston. "Már akkor megtanulhattam a szabadság fogalmát - fuzte hozzá -, mert minden éjjel kiengedtek egy órára... Világosan elhatárolódott tehát, hogy vannak helyzetek, amikor nem nyílik mód, nem érdemes kompromisszumra lépni, mert akkor abból nem lesz egészséges szellemi élet."25
1968-as kompromisszumok és szégyenérzetek

 1. A "kettős kötődés" visszautasítása

     Aki hallotta vagy olvasta Kádár János 1958 februárjában Marosvásárhelyen elmondott szégyenletes "romániai" beszédét, az a "prágai tavasz" idején örömmel vehette tudomásul a Magyar Írószövetség székházában 1968 május  10-én  lezajlott - és késobb az irodalmi lapokban folytatott - ún. "kettos kötodés"-vitát. Nem szükséges részletesebben kitérnünk a vita lefolyására és utóhatására, hiszen Pomogáts Béla nemrég kötetben is közzé tette ennek dokumentumait, megfogalmazta tanulságait.26 Arra is kitért, hogy a szomszédos országok pártvezetoi "valamiféle magyar "nemzetegyesítés" rejtett programját vagy propagandáját" vélték felfedezni ebben az irodalom- és nemzetpolitikai jelentoségu vállalkozásban.
     A 2011-ben megjelent Mentor-kötetbol kiderül, hogy Bukarest reagált a legvehemensebben a "kettos kötodés" budapesti meghirdetésére. Ceausescu utasítására - perverz módon - a romániai magyar irodalmi élet jeles képviseloit kényszeríttették a kényes feladat ellátására.   
     "Huszár Sándor, aki máskülönben természetesen híve volt a magyar irodalom nemzeti egységét szorgalmazó gondolkodásnak - írja a kiadvány élén megjelent áttekintésében Pomogáts -, az Utunk 1968. évi 31-es számában A felelosség oszthatatlan címmel a következoket szögezte le: "Mi, romániai magyar írók számos alkalommal kifejezésre juttattuk meggyozodésünket pártgyuléseken és Románia Szocialista Köztársaság Írószövetségében, amely szervnek mi is tagjai vagyunk. Álláspontunk tehát szilárd és világos: a romániai nemzetiségi irodalom kérdésében, miképpen a romániai közélet bármilyen más kérdésében is, a felelosség oszthatatlan, és arra csakis a Román Kommunista Párt és az ország népe tarthat igényt." [...]
Hasonló elveket fogalmazott meg az az állásfoglalás is, amelyet a marosvásár-helyi Igaz Szó két szerkesztojének: Hajdu Gyozonek és Gálfalvi Zsoltnak a szövegezésében a folyóirat 1968. 7. számában közreadott Felelosség azonos eszmények szolgálatában címu állásfoglalása képviselt. Ez a nyilatkozat, miközben arra utalt, hogy az erdélyi és a magyarországi irodalmat közös hagyományok kötik össze, bizonyos mértékben teret adott a magyar irodalmi kultúrát átfogó közösség gondolatának."27
     Sorsom emlékezete címu könyvében az Utunkbeli "visszautasítás" szerzoje két korábbi változatát is közre adta 1968. augusztus 3-án megjelent cikkének, majd így folytatta: "A cikknek aztán még vannak változatai. Egyik meg is jelent. Abban vannak tolem is mondatok."28  Nincs tudomásunk arról, hogy Huszár Sándor 1990 után visszatért volna a témához. Így be kell érnünk azzal, amit említett könyvében tényszeruen leszögez: Balogh Edgár, Domokos Géza és mások mellett o is vállalta a magyarországi kritikusi "buzgalom" lehutését. Tehát jóhiszemuen? Politikai analfabetizmusból? Vagy "az érvényesülés, magamutogatás vágyától ösztökélten"? Az utóbbi kérdést Tompa István tette fel a Hogyan történhetett? címu visszaemlékezésében,29 de Huszár rám neheztelt meg, amikor Szegeden megtudta, hogy egyik tanulmányomban Tompa szövegébol épp ezt idéztem.
     Szerencsére Domokos Géza is megszólalt ebben az ügyben. Álláspontját eloször 1990. november 16-án, a Debrecenben megtar-
tott Romániai magyar irodalom 1970-1990 címu tanácskozáson, majd a Látó 1991. márciusi számában fejtette ki, melyet némi kiegészítéssel beépített visszaemlékezéseinek, az Esélynek az elso kötetébe is. Az Elorében megjelent két cikknek ugyanis o volt a szerzoje. "Tudtam már akkor, 1968 nyarán - fejtette ki -, hogy a nyomásra, politikai és erkölcsi elveim ellenére megírott cikkem nem válik dicsoségemre. Méliusz József, Székely János, Bodor Pál, Beke György a tanúm: tudatosan vettem vállamra a szégyen keresztjét. Meg voltam gyozodve, hogy akkor olyan helyzetben éltünk, oly sokfelé voltak nyitottak a hatalom útjai [...], hogy ezt az ódiumot, ezt a rettenetet vállalnom kell. A morgó, vicsorgó vadat meg kell nyugtatni."23
     Tehát nyomásra vállalta a muvelodéspolitikus Domokos a cikk megírását - és szégyenérzettel. Ezt egyébként magam is tanúsíthatom. Azon a forró nyári délutánon (1968. július 24.) ugyanis, amikor második írásának kefelevonatát feszengve várta - az elsovel, a július 7-ivel nem volt megelégedve a felsobb pártvezetés -, történetesen a bukaresti szerkesztoségben tartózkodtam. Azóta is bennem él Domokos Géza akkori izgatottsága és annak a tudata, hogy a szóban forgó cikk elozetesen milyen "metamorfózison" ment át. Nem kolozsvári korifeusok avatkoztak a szövegbe, hanem maga az akkori legfobb pártideológus. Az általa "véglegesített" kéziratot kellett visszafordítania magyarra.

     2. A "prágai tavasz" eltiprásának szégyenérzete

     Az 1968-as nyitás emlékezetes "európai pillanatát" Nagy Gáspár még úgy érzékelhette, hogy az ido az o költoi indulásának tavaszmitológiáját igazolja. Ám már ugyanazon év nyarán az osz kerül érdeklodésének középpontjába. A szemléletváltást azonban korántsem az évszakok "menetrend szerinti" változása idézi elo, hanem a történelmi ido újabb kisiklatásának kiheverhetetlen traumája. A verseket, mufordításokat és költoi prózát egyaránt tartalmazó közép-európai naplóban, a kilencvenes évek derekán napvilágot látott Zónaidoben így vall minderrol: "1968-ban, Szent István király napjának éjszakáján, tankoszlop dübörög elo a ködbol, lezárják az utakat, elterelik a forgalmat. Eljegyeznek a történelemmel: elore és hátra az idoben. Az emlékezés jogát és felelosségét tanítják ott nekem. És azt: hol is élünk. Én nem vonulok be, de elfoglal Közép-Európa, lefoglal a szégyen."301
     Ugyanabban az idoben, amikor Nagy Gáspárt lefoglalja a szégyen, augusztus 21-én délután Bukarestbol utazom Kolozsvárra, onnan másnap Nagybányára, hogy a szilikózis bányász-pusztító hatásáról írjak riportot a központi magyar napilapnak. (Domokos Gézáéknak, Beke Györgyéknek, Lászlóffy Aladáréknak köszönhetoen akkoriban élte rövid idore szabott fénykorát az Elore, mely különösen a "második kulturális forradalom" meghirdetése után eroteljesen visszavedlett - az idok könyörtelen változásának kétségbevonhatatlan jeleként - magyar nyelven megjeleno román lappá.) Nagy felbolydulás fogadott, amint "kiszállásra felkészülten" a szerkesztoségbe értem: a Varsói Szerzodés egyesített csapattestei hajnalban lerohanták a volt Csehszlovákiát, egyedül Románia nem vonult be. Mi lesz most? MI is Csehszlovákia sorsára jutunk? A pártközponttól vártuk a sorshordozó döntést, ám onnan jó ideig semmiféle jelzés nem érkezett. Csupán annyit lehetett tudni bizonyosan, hogy órák óta ülésezik a legfelsobb vezetoség, és - újságolták a késobb érkezo kollégák - gyul a tömeg a Központi Bizottság székháza elott. Valahol a Prahova völgyében robogott már az Északi Pályaudvarról déli egykor kifutó vonatunk, amikor egy táskarádióból utolért bennünket Ceausescu jellegzetesen rekedtes hangja a Központi Bizottság erkélyérol. Azt harsogta: ha netán MI is Csehszlovákia sorsára jutnánk, mindenki fegyvert ragad, és egy emberként megvédjük a hazát. Nagybányán azzal fogadtak, hogy a határnál felsorakoztak a szovjet tankok, sot - a jól értesültek szerint - már át is lépték a határt. A 22-i lapok "cenzúrázva" adták közre a pártfotitkár beszédét, s amikor estére visszatért a fovárosból a megyei elso, azt a belso utasítást hozta: ha bekövetkezik, amitol tartani lehetett, senki fegyverhez nem nyúlhat!
     A szégyen engem sem került el azokban a forró napokban - emlékezetem szerint nemzedéktársaim sem voltak ezzel másképpen -: ha Ceausescu távol tudta tartani Romániát a beavatkozástól, MI miért vonultunk be?! Annyi megcsalatás után ma már tragikomikusnak tunik akkori önérzetességünk, "büszkeségünk". Hogy kisebbségi magyarokként többségi nemzettársaink helyett is szégyenkeztünk. Amidon pedig a "kemény diktatúra" már csúcsra járatva muködött, azt nem tudtuk megbocsátani magunknak: hogyan bízhattunk abban a Ceausescuban, aki augusztus 22-én egészen mást mondott, mint 21-én?!
      
 "Echinox-alakzatok"

    Martos Gábor Echinox-tanulmányából, illetve az általa szerkesztett kötetbol egyértelmuen kiderül, hogy az a bizonyos három magyar oldal sokkal jelentosebb szerepet töltött be az erdélyi magyar irodalmi és muvelodési életben, mint amennyire az adott terjedelem alapján arra következtetni lehetne. Martos 1987-ben egyetértoleg idéz egy 1977-es  tanulmányomból - "Az érzékenység és értelem új formái az Echinox muhelyében címmel jelent volt meg az Utunkban -, amelyikben a magyar oldalak szerkesztésében a hetvenes évek derekán észlelt szemléleti és minoségi fordulatot próbáltam jelezni.  
     Az Egyed Péter és Szocs Géza nevéhez fuzodo változásokat csak akkor tudjuk érdemben megítélni, ha számolunk a hetvenes évek derekára kialakult - újabb - romániai helyzet kihívásaival. Ezeket pedig az ún. "második kulturális forradalom" meghirdetése generálta. Úgy tunik, hogy kezdetben a hatalom épp a szándékaival ellentétes hatást érte el, legalábbis a fiatalok körében. Az egynemusítés agresszivitása, az egyengondolkodás kikényszerítése fokozatosan felerosítette a fiatal írók, filozófusok, politológusok önvédelmi reflexét, "muködésbe hozta" a másként gondolkodás értékorzo és értékteremto alternatíváját. Miután az Echinox bekerült a bukaresti szellemorök látókörébe, egyre inkább botránykové váltak Ion Pop, Marian Papahagi, Emil Hurezeanu, Ion Cristoiu, Ion Vartic, Ovidiu Pecican, Aurel Codoban, Stefan Borbély, Corin Braga és mások írásai.  
     Az Utunk hasábjain 1977-ben még leírhattam: Ana Blandiana azért becsüli az Echinox szerzoit, mert nem eszményíteni, hanem eszményivé szeretnék alakítani a világot.31 A nyolcvanas évek derekán ez a mondat Bukarestben már nihil obstatot kapott. Pezderka Sándor minisztériumi fotanácsos (gyakorlatilag: magyar focenzor) három évig elfektette az Albatrosz Kiadóhoz benyújtott kötetem kéziratát, hogy aztán minden indoklás nélkül "kitanácsolja" az Echinoxról szóló tanulmányomat (is). Az 1982 óta Herder-díjas Ana Blandiana idézése miatt? Az Ellenpontok okán elüldözött Szocs Géza Echinox-beli érdemeinek kiemeléséért?
     A dolgok természetébol következik, hogy magam az Egyed Péter és Szocs Géza nevével fémjelzett 1974-1975-ös Echinox-számokban fedeztem fel az elméleti érdeklodés létfontosságát. Vagyis annak a folyamatnak a jótékony "hozadékát", miszerint a tiszta elmélet egy korszeru muvelodési modell érvényre juttatása érdekében kulturális tetté változtatható. E célból keresték Egyed Péterék a nemzedékükre háruló közösségi feladatokat. Nem volt nehéz kimutatnom, hogy az új értéktudatért vívott küzdelmükben az elméleti tájékozódás szépirodalmi és muvelodési gyakorlatot szolgált.
     Mintha fordított elojelu folyamat játszódott volna le akkoriban, mint amit az addigi nemzedéki jelentkezések tapasztalataiból ismertünk: nem a primér valóság impulzusainak hatására fedezték fel a létproblémákat, hanem a lételmélet ismeretében törekedtek valóságunk megértésére és alapveto tendenciáinak érzékeltetésére. Ami nyilván helyzeti adottságukból fakadó magatartás volt, és annyiban elony, amennyiben totalitás-igényüket a valósággal való szembesítés során értékformáló tényezové tudták avatni. Egyértelmuvé vált, hogy másfajta érzékenységgel közelítettek a világ dolgaihoz, s miközben a valóság fogalmát minden korábbi értelmezésnél tágabb egu realitásként érzékelték, törekvéseiknek helyzetük és lehetoségeik felismerése szabott irányt.     
     Adonyi Nagy Mária, Balla Zsófia, Cselényi László, Csiki László, Markó Béla, Vári Attila és mások költoi jelenléte az Echinox akkori évfolyamaiban az esszéíró nemzedék törekvéseinek a felerosítését, életszerubbé tételét is jelentette. Annak a bizonysága volt, hogy az értelem miként küzdött ezeken a hasábokon egy új látás- és gondolkodásmódért - mindenfajta értelmetlenség ellen. Nem véletlen az sem, hogy a szerkesztok éppen akkoriban indították útjára a Dekameron rovatot. Egyed Péter egymás után kétszer is foglalkozott a groteszk elméleti problémáival, miközben vállalkozásuk értelmére így hívta fel a figyelmet: "Véleményünk szerint ez a népi muvészet egyik osi formájához, a pikareszkhez való visszatérés egyik útja. És ki tagadná, hogy a 20. század muvészetének egyik nagy megújulási hulláma, amelyet Bartók, Brâncusi, Tamási nevével jelezhetünk, éppen a népi formákhoz, s ezen belül - pl. Tamási - a pikareszkhez kapcsolódik?"32
     Visszatekintésében Markó Béla is a fiatal esszéíró nemzedék szárnybontását elosegíto muhelyként látja az akkori Echinox évfolyamokat. "Utólag megítélve azt kell mondanom - fejtette ki Körössi P. József mikrofonja elott -, ok képviselték a modernizációt. Próbáltak elméleti alapvetést keresni egy másfajta muvészetnek, másfajta irodalomnak. [...] Hozzájuk képest mi, akik közül többen, ha nem is mind, Székelyföldrol kerültünk oda, mindenképpen tradicionálisabb irodalomeszményt követtünk. Ez is lehetett ellenzéki. A hagyomány, a történelmi identitás, akár még a szókincsben is, vagy esetleg példabeszédként használva, ugyanúgy irritálta a hatalmat. Direkt politikai ellenzékiségre vajmi kevés lehetoség volt, ezért kultúrába burkolt ellenzékiségrol lehet beszélni, aminek az irodalom volt az eszköze."33
      
 Az 1967-es "konzervatív költői  forradalom" és ami utána következett  

    Az 1967-es antológia utóéletében ma is eleven, mert megjelenése idején fontos irodalomtörténeti pillanatot rögzített. Az elso Forrás-nemzedék indokolt avantgárd lázadása után a líra valamiféle "konzervatív forradalmát".
     Hogy mit jelentett ez? Magyarázattal nemrég Markó Béla szolgált: "Az azelotti generáció - Szilágyi Domokos, Hervay Gizella, Lászlóffy Aladár - eros nyitást képviselt, avantgárd nyitást. Viszonylag urbánus szókincsu, hömpölygo, némiképpen expresszionista költészet még a Szilágyi Domokosé is. Legjellemzobb ez Lászlóffy Aladárnál volt, hosszúversek hosszú sorokkal, vissza a történelembe, elore a kozmoszba. Hangok a tereken (Lászlóffy Aladár), Álom a repülotéren (Szilágyi Domokos) - maguk a címek mutatják, milyen ez a költészet. Ehhez képest radikális fordulatot vagy talán visszafordulást jelentett a Vitorla-ének, de ebben az idosebbek hangvétele még benne van. Ugyanolyan szívesen olvastam Lászlóffy Aladárékat és Farkas Árpádékat, két egymást követo generáció egymástól nagyon eltéro habitusú hangadóit. Hogy milyen jellegu volt az a nemzedékindulás, hogy milyen típusú volt ez a kis költoi forradalom, azt az is mutatja, hogy az urbánusabb költoik a peremre szorultak, például Csiki László. Nem az o nevével jellemezték a nemzedéket, pedig nagyon fontos költo és író volt. Kenéz Ferenc is csak afféle társutasnak számított. [...] Ki tagadná, utólag, hogy éppoly érvényes volt Csiki László vagy Kenéz Ferenc? Többen teljesen elakadtak, például Élteto József, akinek pedig volt egy érdekes verseskönyve, az Ismeretlen beszéd. Eltért a nemzedéki stílustól, ez is közrejátszott abban, hogy kimaradt."34
     A Vitorla-énekéhez képest a Varázslataink költészete nem jelentett markáns nemzedéki indulást, radikális hangváltást - ez derül ki az utólagos megítélésekbol. Az elso Forrás-nemzedékkel indult Jancsik Pál antológia-szerkesztoként eleve az arcélüket villantó költoegyéniségekre koncentrált. Foként azokra, akik kivételes tehetségükkel "muvelték a csodát".  Akik közül jó néhányan - önhibájuk okán vagy a diktatúra tehetségrombolása következtében - torzóban maradt életmuvet hagytak ránk.  
     Pomogáts Béla irodalomtörténete több mint félszáz lapon veszi számba a Forrás második költonemzedékét. A Vitorla-ének szerzoi közül szintézis olvasható Király László, Farkas Árpád, Kenéz Ferenc, Molnos Lajos, Cseke Gábor, Balla Zsófia költészetérol. Rövid feljegyzések Elekes Ferenc, Máté Imre, Miklós László, Paizs Tibor pályájáról.35 A huszonnyolcakból hatan nem jutottak el az önálló kötetig (Apáthy Géza, Balázs András, Krizsán Zoltán, Soós László, Szabó Barna, D. Szabó Lajos.) Mufajt váltott: Aradi József, Bordy Margit, Cseke Péter, Komzsik István, Tatár György. Elhunyt: Apáthy Géza, Balázs András, Máté Imre, Miklós László, Vásárhelyi Géza.
     Jó megérzése volt Szilágyi Domokosnak, az ido igazolta Kántor Lajos judíciumát is. Nem különben a Láng Gusztávét, aki a Gaál Gábor Körbol és a Vitorla-énekbol kinott második Forrás-nemzedék körüli viták kapcsán 1978-ban - jóval Szocs Géza költoi jelentkezése után - megnyugtathatta a kedélyeket: az egyetemességigény nem vezet a hagyománytagadás öncsonkításához. "A második Forrás-nemzedék immár e meghódított egyetemesség emelkedettségével vehette szemügyre a "helyi színeket"; így lett az ő táj- és folklórkultuszuk nem tagadása, hanem szerves kiegészítoje líránk modernségének."36


Jegyzetek

1 Fagyöngy 1994 - Kortárs romániai magyar költok. Szerk. Majla Sándor. Ablak Kiadó, Székelyudvarhely, 1994. A bemutatóról lásd a Romániai Magyar Szó tudósítását (1994. november 29.)
2 Láng Gusztáv: Kivándorló irodalom. Kísérletek. Komp-Press - Korunk Baráti Társaság, Kolozsvár, 1998.
3 A disputát Cseke Gábor riportermagnója rögzítette. Lásd in: Cs. G.: Jelentések magamról. Emlékezések ellenfényben. Polis Kiadó, Kolozsvár, 2009. 34-47.
4Király László: Péntek esti srácok. Utunk Évkönyv 1970. Kolozsvár,  1970. 93-96.
5 Korössi P. József: A magyar kártya. Beszélgetés Markó Bélával.Kossuth Kiadó, 2012. 126-127.
6 Azoknak az éveknek a politikai történéseit, az Ifjúmunkás szerkesztoségének belso életét, a kor hangulatát idézi a Jelentések magamról címu könyvében.
7 Gálfalvi György: Marad a láz? Kriterion, 1977.
8 Varga László : Sarki éj Pazsgában. Krónika, 2013. június 20.
9 Gálfalvi György: Csobbanó szavaink. Részlet a Kacagásaink címu emlékiratból. Látó, 2013. 7. 67-95. Lásd még: uo.: A gazember, aki voltam. Bárka, 2013. 2. 81-91.
10 Uo: Csobbanó szavaink. I. h.
11 Uo.
12 Simó Márton: "Itt van a nyelvi és szellemi bölcsom Udvarhelyen". Székelyhon.ro. 22013. július 26.
http://www.szekelyhon.ro/aktualis/udvarhelyszek/aitt-van-a-nyelvi-es-szellemi-bolcsom-udvarhelyena
13 Bodor Pál: A "liberalizál". Miért "engedett" 1968-ban Ceausescu a romániai magyar igényeknek? Magyar Média, 2000. 1. 50-56.
14 Ágoston Vilmos: A levágott kéz felelossége. In: Pomogáts Béla (szerk): Haza, a magasban. A "kettos kötodés" vita 1968-1969. Mentor Kiadó, 2011. 234-245.
15 Vö: Sándor Zoltán: Gion Nándor¨Véres patkányirtás idomított görényekkel. Kortárs, 2013. 7. 174-176.
16 Szilágyi Domokos: Huszonnyolc. "Vitorla-ének". Fiatal költok antológiája. Igaz Szó, 1967. 9. 427-431.
17 Vitorla-ének. Fiatal költok antológiája. A verseket válogatta és a bevezetot írta Lászlóffy Aladár. Ifjúsági  Könyvkiadó, 1967. 8-9.
18 Bertha Zoltán: A kritikaíró Szilágyi Domokos
19 Kuncz Aladár: Tizenegyen. Ellenzék, 1923. augusztus 5.
20 Kántor Lajos: Irigység és tanulság. Utunk, 1967. 29.
21 Molnár Gusztáv: Tiszta lelkiismerettel (Gondolatok a Vitorla-énekrol - megjelenése napán). Ifjúmunkás, 1967. július  
22 Martos Gábor: Éjegyenloség. "Kitaposott irodalmi ösvények szélén egy diáklap", az Echinox. Mozgó Világ, 1987. 2. 59-70.
23 Martos Gábor (szerk.): Marsallbot a hátizsákban  A Forrás harmadik nemzedéke. Az interjúkat készítette, a tanulmányt írta, a muveket válogatta és a függeléket összeállította Martos Gábor.  Erdélyi Híradó Könyv- és Lapkiadó, Kolozsvár, 1994. 358. p.

24 Uo: uo.
25 Uo: uo.
26 Pomogáts Béla (szerk): Haza, a magasban. A "kettos kötodés"-vita 1968-1969. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2011.
27 Uo: I. m. 22 -23.
28 Vö. Cseke Péter: "Irodalomirányítás": 1947-1989. Korunk, 1996. 7. 12-20.
29 Tompa István: Hogyan történhetett? Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1997. Lásd még: Dávid Gyula: A második Forrás-nemzedék és rokonai. Utunk 1979. 24.
30 Nagy Gáspár: Zónaido. Közép-európai napló. Széphalom Könyvmuhely, Bp., 1995.
31 Vö: Cseke Péter: Az érzékenység és értelem új formái - az Echinox muhelyében. Utunk, 1977. 27. 1-2.
32 Idézi uo. In i. m.
33 Korössi P. József: I. m. 120.
34 Korössi P. József: A magyar kártya. Beszélgetés Markó Bélával
35 Pomogáts Béla: "Magyar irodalom Erdélyben (1968-1989). Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2010.                    
36 Láng Gusztáv: Nemzedékek kézfogása. Utunk Évkönyv, 1978. 146-148.