A kenyér és a héja

Ha ráadja fejét az olvasó Pomogáts Béla hatalmas munkájának az elolvasására, tanácsos körülbástyáznia magát a szerző eddig megjelent, legalább ötven, Erdéllyel foglalkozó könyvével, és az sem árt, ha kirakja maga elé az eddig készült irodalomtörténeti összefoglalókat. Már a nevek, a szerzők felsorolása szellemi bizsergést kelt: György Lajos, Tolnai Gábor, Jancsó Elemér, Kozocsa Sándor, Ligeti Ernő, Czine Mihály, Záhonyi Éva, Béládi Miklós, Sőni Pál, Kántor Lajos, Láng Gusztáv, Bertha Zoltán, Görömbei András, Balázs Tibor és… a névsor nem teljes. Tudós elmék, pozitivisták, szellemtörténészek, strukturalisták, avantgárd- illetve hermene(u)tikai indíttatásúak  dolgoztak azért, hogy a szétdarabolt ország legnagyobb, történelmében, kultúrájában leggazdagabb részének irodalmát teljes gazdagságában fölmutassák.

Bizony, elkerülhetetlen a teljesség igénye azok részéről is, akik nem írják, hanem tanulmányozzák Erdély közel nyolcvan éves irodalmát. Pomogáts, Magyar irodalom Erdélyben (1968-1989) munkájának harmadik kötete (a kiadó számozása szerint V-VI.) jelent meg 2010 végén, amit már nagyon vártunk, hisz a bolsevista éra legizgalmasabb korszaka, a hetvenes-nyolcvanas évek irodalma a téma. (A második kötet elemzése: HIJ: Erdélyi utakon, Tiszatáj, 2011/8)

A felsorolt szerzők összefoglalásaik címével és alapkoncepciójukkal rendszerint Erdély birtokának, tulajdonának nevezik azt a kultúrát, azt a művészetet, amely 1918 után a Partiumtól a Keleti-Kárpátok vonulata sőt a Szeret folyó közti területen keletkezett, de voltak illetékes és illetéktelen személyek, akik a romániaiságot hangsúlyozták, ezt a regnáló hatalmak (királyi majd a proletár diktatúra) olyannyira eltúlozták, hogy a magyar nyelvű román írók (scriitori roman in limba maghiara) megnevezés is elhangzott többször.

Balázs Tibor, A romániai magyar létköltészet története 1919-1989, Budapest, Accordia Kiadó, 2006) munkájában külön fejezetet szán az erdélyiség és a romániaiság fogalmának tudományos tisztázására.

Pomogáts a legjobb terminust választotta, az egyetemes, összmagyar irodalomról értekezik, annak is arról a szegmentumáról, amely Erdélyben keletkezett: Magyar irodalom Erdélyben. Természetesen gyűjtőfogalom az Erdély, ebbe az irodalomtörténeti definícióba beleértendő minden magyar alkotóművész Szeretfalvától Bukarestig, Csíkszeredától Aradig, Nagyváradtól Kolozsvárig, Marosvásárhelyig. 

* * *
Amiképpen csak kivételes tehetségű alkotók képesek felírni a “kor falára” (Áprily) az idők jeleit, úgy csak széles horizontú, lényeglátással rendelkező tudósok alkalmasak korok, életművek, stílusok, iskolateremtő géniuszok vagy éppenséggel szorgos filológusok, kiadók, szerkesztők, kritikusok, publicisták által létrehozott szövegtenger elemzésére, értelmezésére, rendszerezésére, kanonizálására. Pomogáts bámulatos szellemi energiákkal és példamutató érzelmi hozzáállással végzi ezt a gigászi méretű munkát, sőt az öntvénykészítő szerepét is vállalta, ötvösmesterként gyűjti saját olvasztótégelyébe elődjeinek és még az élő kortárs irodalomtörténész-szakíróknak az eredményeit.

Akárcsak az első két kötet elolvasása után, most is jóleső döbbenet kerít mindnyájunkat hatalmába: Ilyen gazdagok vagyunk? Az erdélyi irodalom története csak tonnás kötetekbe fér bele? Kétezer oldalon sorjáznak végeérhetetlenül nevek, címek, adatok, eszmék, gondolatok, szép akarások! Igaz lenne a két háború között oly szívesen hangoztatott elmélet: súly alatt a pálma sudárabbra nő? Járható az út, ha azoknak, akik erre a sorsra kényszerültek “azértis” a jelszavuk? Vagy a “nem lehet” helyett mégiscsak az “ahogy lehet” életfelfogás a vezérlő elv?

Számtalan példát talált Pomogáts erre is, arra is, és jelen kötetének fő tünete, jellegzetessége éppen az, hogy a költő, az író úgynevezett “társadalmi” elkötelezettsége, missziója, küldetése helyett (mellett!) sokkal nagyobb gonddal figyel az erkölcs parancsaira, s azt követi nyomon, hogy küzdötte ki-, illetve fel magát erdélyi magyar irodalmunk 1968 és 1989 között az etika csúcsaira, miképpen helyettesítette be a világnézetet a morál. Az olvasó együtt lelkesedik, “sikong föl” (Kazinczy szava!) a szakíróval, hisz az iszonyatos salakrétegek alatt nemesfém készletekre bukkanunk, az összes kelet-európai bolsevista diktatúrák közül a legszörnyűbb, morbiditásaiban a világ iszonyatát kiváltó Ceausescu-rezsim tombolásának éveiben kivirágzott a fa, s termést hozott, olyan bő termést, amelynek nem egy alkotása a világirodalmat gazdagítja.

De nem is ez a lényeg, Pomogáts soha nem méricskéli a világirodalom rőfjével a munkákat, inkább mélyre megy, teljességre törekszik. Az “irodalom világa” szószerkezetet használja, amely fogalomban benne van a lírai és prózai termés mellett a sajtó, a könyvkiadás, könyvsorozatok, emlékiratok, a műfordítás, a nagy múltú könyvtártudomány, a szociográfia, a társadalomlélektan, a bibliográfia, az irodalomba rejtett történelemtudomány, a filozófia, a felnőtt- és gyermekszínház, a bábjáték, a néprajz, a folklór, a román-magyar kulturális kapcsolatok szövődményei… Felsorolni sem lehet, hányfelé ágazik ennek az eposzi méretű munkának a témarendszere!

A marxista ideológiából az esztétika és a humanizmus világába vezet az út a hetvenes-nyolcvanas években, a legtöbb művésznek ismét fontos lett az identitás, a szülőföld, az emberségbe ágyazott magyarság, az anyanyelvápolás, de ezeket az eszményeket csak úgy tudták követni, ha megtagadták, mellőzték, agyonhallgatták vagy szabotálták a proletár internacionalizmus, az osztályharc, a proletkult téziseit, dogmáit. Olyannyira váltókorszak ez a 22 év, hogy Pomogáts – összehasonlításképpen – a reformációt, a reformkort, a Nyugat szellemi mozgalmát emlegeti, és Madách-i értelemben hangsúlyozza a megvalósítás fő eszközét, a küzdelmet: “A szellemi küzdelemnek, amelyet az írónak korával, környezetével és önmagával kellett folytatnia…, szinte mindig nagyszabású korszakot kell létrehoznia. Ilyen volt az erdélyi magyar irodalomnak ebben a kötetben tárgyalandó korszaka is.” (6. oldal) Ezt már Bertha Zoltán és Görömbei András korai, 1983-ban megjelent összefoglalója (A hetvenes évek romániai magyar irodalma) is így definiálja, amikor “nagy ívű kibontakozást” emleget.

Mi történt hát 1968-ban?

Vérszegény gondolat lenne csak a “prágai tavaszra” hivatkozni. A hatvanas évek végére egész Kelet-Európában válságba jutott a magasabb rendű társadalmat, igazságot és jólétet hirdető ideológia; nem feltétlenül a tudatban zajlott le ez a folyamat, sokkal inkább a lelkekben és az érzelmekben. Aligha volt olyan felelős írástudó Erdélyben, aki ne élte volna át naponta, éjjelente azt a riadalmat, hogy 1956 után bebörtönözték Páskándi Gézát, Páll Lajost, Bartis Ferencet, Varró Jánost, Bodor Ádámot, Palocsay Zsigmondot. Az is nyomot hagyott a köztudatban, hogy Kós Károly, Jancsó Elemér, Lászlóffy Aladár Budapesten tartózkodott 1956-ban, a szabadságharc szemtanúi voltak, és – ha a reflexiók nem is jelenhetett meg nyomtatásban –, asztalfióknak írtak, és baráti társaságokban beszéltek a világtörténelmi eseményről.

Az illúziók szétfoszlottak, és azok a költők, prózaírók, akik a hatvanas évek elején indultak (egyes szakírók szívesen emlegetik Lászlóffy Aladár: Hangok a tereken első kötetének megjelenési évét, 1962-őt), az alkotás öntörvényű jellegét kezdték hangsúlyozni, s visszatértek a nagy elődök, az Erdélyi Helikon, az Erdélyi Szépmíves Céh esztétikai hagyományához, igényességéhez. 

 Az érés tehát jóval a csehszlovákiai események előtt indult meg, s az erdélyi fiatalok eszmélkedését bátorították az anyaország írástudóinak, elsősorban Illyés Gyulának és Csoóri Sándornak a megszólalásai. Pomogáts egyenesen “történelmi hatásúnak” nevezi Illyés: “Válasz Herdernek és Adynak” című, 1977 végén, 1978 elején, a Magyar Nemzetben megjelent “nagy ívű” tanulmányát, amelyet a Szellem és erőszak kötetébe szerkesztett 1978-ban, amit szégyenszemre szobafogságra ítélt a magyar diktatúra, s csak Molnár József müncheni kiadójának köszönhetően jutott el néhány száz példány, természetesen illegális úton, a magyar olvasókhoz.

Két irányú érés következett be így, egy belső,  és egy külső, amelynek tűzhelye részben Magyarország, részben a magyar emigráció, de nem szabad figyelmen kívül hagyni a Nyugat kiábrándult baloldali értelmiségének a magyar ötvenhattal szolidaritást vállaló, ezáltal a bolsevizmussal szembeforduló magatartását sem.

 Az vált egyértelművé az erdélyi írók, költők, értelmiségiek számára, hogy az egyenjogúságot hazudó proletár diktatúra olyan pártállamot hozott létre, amely meggyalázza az embert, megfojtja a természetes szabadságvágyat, és az összeszabdalt Kelet-Európában korlátlan uralmat biztosít az uralkodó nemzeteknek, ezzel a gyarmatokon tengődő bennszülöttek sorsára juttatja a nemzetiségeket. Pomogáts bőven idéz az esszé stílusban megírt pamflet irodalomból, elsősorban Illyés Gyula említett tanulmányából, amelyben először hangzik el a metaforikus megfogalmazás: a leszakított nemzettestek és azok kultúrái úgy tapadnak “a térképbeli országra, amint kenyérre a héja.” (47. oldal) Elválaszthatatlanok. Feltételezik egymást. Hogy néz ki egy kenyér, amelyről lefaragták a héját? És mit ér bele nélkül az üres kenyérhéj? Ennek szellemében, e metafora jelentéstartalmát elfogadva és igazolva írta meg Pomogáts a huszonkét év kultúrájának és irodalmának történetét.

A szerkezetet, akárcsak az első két kötetben, az anyag jellege szabta meg. Három kiadós, jól dokumentált jellemzést ad a korról: Bevezetés, Emelkedés és süllyedés, Az irodalmi kultúra átalakulása. 

Azt az uralkodó alapelvet érvényesíti itt is, amelyeket az első kötetében lefektetett: csakis az “anyag és módszer” kölcsönhatása érvényesülhet.

Van viszont egy olyan kipillantása, amely korábbi két kötetében nem volt jelen: a nyugati magyar emigráció és az erdélyi írók kapcsolatait tekinti át. Azért bámulatos ez, a vasfüggönyön fölött keletkezett ív, mert Moszkva, Bukarest és Budapest tiltása ellenére jött létre. A New Yorkban élő Püski Sándor hívja meg Erdély művészeit Amerikába, a római Katolikus Szemle, a müncheni Új Látóhatár, a párizsi Magyar Műhely közöl anyagot erdélyi szerzőktől, a társaságok évkönyveket adnak ki, az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem legendás könyvkiadóvá lép elő, konferenciákat szerveznek, melyeken állandó téma Erdély, az erdélyi magyarság sorsa, a vajúdó irodalom. A bécsi Bornemisza Péter Társaság (A korrektor nem vette észre a névben a hosszú sz-t, a bosszantó hiba makacsul visszatér az 51., a 198. és a 278. oldalakon!) és annak elnöke, Szépfalusi István lendületes, kitartó szervezőmunkát végzett az erdélyi írók, költők kiutazása érdekében, az evangélikus lelkész, hitszónok és közíró lelkészi hivatala a Capistran Gasséban alkotóházzá alakult át, és – kiegészítésképpen megjegyzendő –, elsősorban Szépfalusiné Wanner Mártának köszönhetjük, hogy 1974-ben megjelent Salzburgban a Neue siebenbürgisch-ungarische Lyrik kötet. Wanner különben Sütő Andrást, Lászlóffy Aladárt és Janics Kálmánt is fordított német nyelvre.

Pomogáts tudja, hogy az irodalomtörténet-írás hasonlatos a két interpretáló művészethez, a zenéhez és a színjátszáshoz, ezért a következő fejezetben Útkereső irodalomtudomány címmel saját háza táján, az erdélyi irodalomtörténészek népes táborában néz körül. Tudós szerénységre vall, ahogyan értékeli, méltatja szaktársait. Korrigálásra, kritikára ritkán adja a fejét, annál inkább hivatkozik a hídverőkre, mindenekelőtt Kántor Lajosra, Láng Gusztávra, Bretter Györgyre, Dávid Gyulára és másokra, hisz nemcsak az irodalom újult meg, új utakat kerestek az irodalomtudományok szakértői is. Külön alfejezetekben vagy egy-két bekezdésnyi glosszában összesen 31 szakíróval foglalkozik, harmincegy lezárt vagy még aktív, még bővülő életművet ismertet, elsősorban Kántor Lajosét és Láng Gusztávét, akik közismert összefoglalójukban (Romániai magyar irodalom 1945-1970, Kriterion, 1971) először használtak egy olyan modern szakzsargont, amely a kor követelményeinek megfelelt, és – ahol tehették – a proletkultos dogmáknak és doktrínáknak is hátat fordítottak. Mintha csak önmagát jellemezné Pomogáts, Hippolyte Taine munkamódszerét emlegeti Láng Gusztáv kapcsán, ő mármint, a nagy francia irodalomtudós “az írói egyéniség képességeinek és érdeklődésének ’fő irányultságát’ (’faculté maitresse’) kutatta” (108. oldal), amely törekvés azt kéri a kritikustól, hogy a mű mögött az embert keresse, lássa. 

De a művész és a környező világ, a költő és a kor, illetve az idő viszonya is vitatott Platón óta, ezért szükséges Pomogátstól átvenni, és itt, ebbe jegyzetbe is beleszőni Láng Gusztáv szellemes, sziporkázó eszmefuttatását, amellyel visszautasította a vulgáris szemléletű irodalomértékelést: “Tévedés azt hinni – írja Láng -, hogy a kritika lényege művek méricskélő megítélése; kritikus az, aki – bár egyetlen könyv ürügyén – egy egész irodalom, az egész közízlés fölött ítélkezik a történelmi idő, az újat teremtő változás nevében. A változást persze nem ő hozza, hanem a művekben önmagát jelentő történelem, ahogy a hajnalt sem a kakas ébreszti, hanem a hajnal a kakast. Ám melyik kakas kukorékolna, ha tudná ezt az egyszerű igazságot? S utóvégre ha a hajnal magától hasad is, nem árt, ha van valaki, aki elsőnek köszönti, s hírül adja. Ez az ébresztő, hírül adó szerep a kritika lényege; egy új közösség új igazának jövőt sejtő, jövőt formáló tudata.” (101-102. oldal)

Olyan hídverés az erdélyi irodalomtörténet-írás áttekintése Pomogáts részéről, amely nélkül nem lehetett volna nekiindulni a hatalmas szépirodalmi anyag tárgyalásának. A “kritika”-fogalom most már tágabb, árnyaltabb, gazdagabb, mint a Bajza József által meghirdetett tisztító bírálat, azt is mondhatjuk, hogy a “magunk keresésének” olyan műfajai alakultak ki, amelyek a szépliteratúra és a tudományos irodalom határmezsgyéjén állanak. Itt csak néhány nevet, néhány címszót lehet kiemelni:

Veress Dániel, sepsiszentgyörgyi helytörténész egyik legjobb Mikes-szakértőnk, de drámákat, esszéket is írt; Bretter György filozófiai-esztétikai iskolát teremtett Kolozsvárott, és nemzedékeket nevelt; Dankanits Ádám az olvasás történetének talán legnagyobb szakértője; Fábián Ernő Apáczai és Eötvös-kutató; Kozma Dezső Petelei szerelmese; Szilágyi Júlia világirodalom-felelős; Cseke Péter Horváth Istvánról, Rohonyi Zoltán Kölcseyről, jelen sorok írója Benedek Elekről írt monográfiát; Molnár Szabolcs Bukarestben (!) a középkori széphistóriák, históriás énekek és zsoltárok tudora, Cs. Gyímesi Éva legendás életével és a gyémántköszörűsökre hasonlító módszerével a műközpontú irodalomkritika nagyasszonya lett; Réthy Andor minden idők egyik legnagyobb bibliográfusa; Erdélyi Lajos fényképésztörténész és Orbán Balázs-ébresztő…

Minden felsorolás felületes, befejezetlen, de jelzi a sokoldalúságot, az erdélyi humán tudományok gazdagságát.

Végül – még mindig a bevezető, a hídverő gondolatoknál időzve –, az Önismeret műhelyei fejezetről kell szólni. Ez a rész az erdélyiséget, az erdélyi sajátságot leginkább megragadó, arra legnagyobb hangsúllyal releváló összegezés; megírása magyarságkutató intézetnek vagy akadémiának a feladata lenne. Pomogáts azoknak a megszállott, önfeláldozó személyiségeknek – elsősorban Beke Györgynek és Domokos Gézának – a pályaívét vázolja fel, akiknek neve és műve ma már legenda. A hiányzó szociográfiai kutatóműhelyek szerepét vállalták, de tevékenységük a társadalmi, szellemi élet minden területére kiterjedt, s méltó folytatói lettek Kőváry László, Benkő József, Orbán Balázs ugyancsak heroikus vállalkozásainak.

Beke György a “magunk keresésének” (a szószerkezet is tőle származik!) példátlan és példamutató bajnoka, ugyanakkor szerény, alázatos közmunkása volt. Híres barangolásainak terméke egy-egy riportkönyv, ezek az enciklopédikus munkák juttatták el még a magyarországi olvasókhoz is a Szilágyság, Bihar, Szatmár, Máramaros, Beszterce-Naszód, Székelyföld, Csángóföld sőt Bukarest magyarságának minden búját-baját, gondját, örömét, szokásait, a túlélés stratégiáit, életfilozófiáját. S főleg nyelvének, anyanyelvi kultúrájának állapotát. A köztudatban Orbán Balázs a “legnagyobb székely”, Beke György egybeszerkesztett, Barangolások Erdélyben című kolosszális munkájának nyolc kötetével méltó utóda, társa A Székelyföld leírása szerzőjének.

Domokos Géza alakja, neve is a legendák magasságába emelkedett. Nem “szürke eminenciás” volt ő, írja Pomogáts, hanem sziklaszilárd jellemű közéleti harcos, a nemzetiségi lét legnagyobb szakértője. A Kriterion Könyvkiadó intézményével a magyar könyv minden idők legnagyobb kurátora, patrónusa, ügynöke, futára, terjesztője lett, de írt forgatókönyvet, fordított orosz nyelvből, politikai szerepet is vállalt 1989 után, s a jeles erdélyi emlékirat írók pennáját is kézbe vette élete utolsó szakaszában. Pomogáts Béla kiváló ötlete révén külön irodalomtörténeti alfejezetbe került ez a két, sugárzó név: A Beke Györgyé és a Domokos Gézáé.

* * *

Legendát emlegettünk fentebb, pedig Pomogáts óvatosan, féltő gonddal vigyáz, nehogy megcsússzon a tolla, ne emeljen senkit olyan magasságba, amely délibábot szülne. Az erdélyi irodalmat kezdetétől övezte bizonyos nimbusz, amely többet ártott annak, mint amennyit használt. Szerencsénkre ebben a sokdimenziójú összefoglalóban nyoma sincs a felesleges lelkendezésnek, a szerző szubjektív beleélés nélkül osztályoz, jellemez és illeszt rendszerbe stílusirányt, iskolát, nevet, művet, és ebben a III. kötetben hangsúlyosan érződik a szándék: nemcsak krónikása akar lenni az eseményeknek, történéseknek, hanem életművek elemzője, tények, tünetek, jelenségek szakszerű kommentátora is. Összefüggéseket keres, minden írás vegyjelét megnevezi, amellyel az a többihez kapcsolódik az életműben, és minden életművet behelyez a korszak irodalmába.  Gyakran emlegeti az “irodalmi tudat”, az “irodalmi kultúra” fogalmakat, amelyek fúrópajzsok a horizontális és vertikális kutakodásban.

Akárcsak a két első kötetében, itt is érződik, hogy a tárgyalt anyag visszahat, javítja (esetleg rontja) a szakíró kedélyét, stílusát. A Forrás nemzedékek által teremtett szépliteratúra most már a téma, ami megengedi, sőt követeli az emelkedettebb szólást, írásmódot. Az erdélyi irodalomnak a bolsevizmus beköszöntése után nem volt önarcképe, de a hetvenes-nyolcvanas években lassan-lassan fölfedezik a nagy hagyományú, a fejedelemségek idejére visszanyúló ellenzékiséget és a két világháború közötti transzszilván szellemet. A kor ellentmondása az, hogy a Forrás költőinek, prózamestereinek a borzalmas diktatúra korma és füstje ellenére sikerült megvalósítani, diadalra juttatni az irodalom prioritását. Ha nem is száz százalékban, ha nem is töretlenül, de sikerült, és a literatúra behatolt a nemzetiségi társadalom minden szférájába, általa a szülőföld újból szinonima lett az egyetemességgel, s ő maga újból európai tető. 

 Pomogáts hű maradt eddigi szakírói gyakorlatához: eszmetörténetet nyújt, intézmények és nemzedékek sorsát, történetét meséli el, folyamatrajzot ad, portrékat rajzol, de itt már több adalékot kapunk az olvasóközönség reflexióiról, az írótársadalom természetéről, a nemzedékek szerepcseréjéről. Szövegszerkesztése továbbra is világos, egyszerű, és egy logikus, tiszta algoritmus szerint rendeződik: adalékok, kommentár, idézetek a szak- vagy a szépirodalomból, végül konklúziók. Nem bonyolódik hosszas műelemzésekbe, nem is feladata ez a nagy összefoglalóknak, hanem a teljesség igényével, pozitivista aprólékossággal sorolja fel minden egyes életmű legapróbb adatát. A fejezetek végén gazdag könyvészet: irodalomtörténete lexikon gyanánt is használható.

Három emblematikus művészszemélyiség jellemzésével kezdi a törzsanyag tárgyalását: Páskándi Géza, Szilágyi Domokos és Lászlóffy Aladár.

Nem alakult hagyománnyá a terminus technicus a szakirodalomban, de kívánatos lenne triumvirátust emlegetni. Páskándi, Szilágyi Domokos és Lászlóffy – bármennyire is különböző a lelki alkatuk –, egy egységet képeznek, ők hárman juttatták diadalra az újkori erdélyi líra “gondolati és poétikai megújulását”.

Az életsorsok tragikus fordulatai közismertek, Páskándi súlyos börtönbüntetéséről tud a világ, Szilágyi Domokoson alkalmazott lelki terror a közelmúlt hangos témája volt, de az irodalomtörténész dolga a termés, és Pomogáts a versanyag, a versszöveg bonyolultságára figyel, a stílus és – különösen Szilágyi Domokos esetében – a versbeszéd forradalmi megújítását méltatja. (Kuriózumképpen talán megemlíthető zárójelben a rabköltészet mesterműve,  Páskándi Nyúl-Miatyánkja, amit rabtalicskásként szerkesztett valahol Braila mellett egy szigeten, és fejében őrizte szabadulásáig: “A nyulak Miatyánkja rövid, / az ámen előtt lelövik: // Bokrot ugrom Miatyánk, / Nincsen időm nagy imára, / Jön a vadász Miatyánk.”)

Szilágyi Domokos sorsában nemcsak a bolsevista rémuralom lélektorzító hatását keresi, hanem az emberi lét, az etikai felfogások, az esztétikai variációk hullámvölgyeiben hol fuldokló, hol magasra ívelő művészembert látja, s jelöli ki a helyét a magyar líratörténetben.
Abban messzemenően demokratikus és empátiára hajló irodalomtörténész Pomogáts, hogy nem törekszik egyedül meghódítani ezeket a csúcsokat. A Szilágyi-életmű legnagyobb tudora Cs. Gyímesi Éva volt, Lászlóffy Aladár (világ)egyeteméről Széles Klára írt nagy értékű monográfiát, és Pomogáts filológiai korrektséggel veszi át e kutatások eredményeit, s bőven idéz azokból.

Az sem jelent zökkenőt a kommentáló szövegben, hogy mindhárom szerző több műfajban, drámában, prózában, gyermekirodalomban jelentőset alkotott: Pomogáts nyomkövető képessége, tudománya, buzgalma azoknak az elemzésében is töretlen.

(Talán tördelési hiba, hogy a 187. oldalon lévő, Páskáni Géza, Tanversezet című kis verse és annak kommentálása a 190. oldalon megismétlődik. A remélt újrakiadás érdekében fontos ezt megjegyezni.)

A Forrás első- illetve második nemzedékének a legjelentősebb képviselői már jelen voltak az erdélyi irodalomtörténet kánonjában, Pomogátsnak csupán össze kellett gyűjtenie minden életrajzi adatot, a kiadványokat, a köteteket, az évkönyveket, az antológiákat, elemeznie kellett a legfontosabb programverseket, meg kellett neveznie a vezéregyéniségeket, mélyfúrásokat kellett végeznie a legjobb stílusművészek eszközrendszerében… és így tovább. Nem kis teljesítmény, népes munkaközösséget is próbára tenne ennyi munka.

Annyi bizonyos, hogy most került be végérvényesen több jeles költőnk az erdélyi irodalom arcképcsarnokába, s most, ennek a nagy irodalomtörténeti összefoglalónak a sugallatára érezzük kortárs klasszikusnak például Hervay Gizellát, Palocsy Zsigmondot, Páll Lajost (első nemzedék), és Csiki Lászlót, Király Lászlót, Czegő Zoltánt, Farkas Árpádot, Bágyoni Szabó Istvánt, Ferenczes Istvánt (második Forrás-nemzedék).

Minden név felsorolása lehetetlen, statisztikai adatok viszont szükségesek. A kötetben  A Forrás első költőnemzedéke megjelöléssel 15 életutat és életművet tárgyal a szerző, az Arcok a Forrás-nemzedék körül címmel 7-et, A Forrás második költőnemzedéke cím alatt 14 élet- és életmű, az Arcok a második nemzedék körül című részben 6 összefoglaló. Összesen: 42.

Megjegyzendő, hogy a legtöbb költő prózát is írt.

A prózaírók közül szabadon, kedvére válogathat az olvasó, de nem úgy a szakíró. Pomogáts már-már aszkétikusan őrzi objektivitását: szigorú és mértéktartó, pedig bizonyára vannak kedvencei, elragadhatná a lelkes elfogultság, hisz Bálint Tibor, Szilágyi István, Bodor Ádám például az olvasók százezreit hódította meg, s a második nemzedék tagjai (Kozma Mária, Vári Attila, Lőrincz György, Györffi Kálmán, Káli Király István) sem kerültek a “nagyok” szélárnyékába.

Statisztika: első prózanemzedék: 21, második prózanemzedék: 17 alkotó, összesen tehát: 38.

Mit lehet kiemelni egy rövid jegyzetben ebből a hatalmas tengerből?

Bálint Tibor, Zokogó majom könyvén az olvasók több nemzedéke nőtt fel, film is készült abból, Szilágy István három remekművét (Agancsbozót, Kő hull apadó kútba, Hollóidő) rég kanonizálta az irodalomtörténet-írás, az anyaország is befogadta azokat, mint jó értelemben vett bestsellereket: Szilágyi a legismertebb élő klasszikusunk.

Izgalmas prózát ír Bodor Ádám. Ő távolodott el leginkább a hagyományos, realista ábrázolásmódtól, abszurd, sejtelmes, szorongató atmoszférája legalább annyira megrázza az olvasót, mint Kafka, Orwell vagy Hrabal, mégis vonzó a világa, mert a kiszolgáltatottságot, a kisemberek csetlő-botló kallódását írja meg.

Újabban Sigmond István különös írásművészete hódít, titkát többek között Széles Klára firtatja, aki szerint – idézi Pomogáts – Sigmond István “eltér a szó szerinti történelmi időtől, földrajzi helytől, s hasonlóképpen az egyéb közösségi és egyéni emberi viszonylatok szokásos rendjétől is.” (332. oldal)
Éppen elegendő ok ez, hogy felkapjuk a fejünket: Új, modern irodalom születésének vagyunk kortársai, szemtanúi?

Az erdélyi irodalom él, új szellemi és lelki energiák munkálnak alkotóiban, s joggal reméljük a legfrissebb hajtások termését. Pomogáts – ígérete szerint – még adósunk ennek legfrissebb termésnek a leltárával, s a drámairodalom alapos elemzése is hátra van. A 191. oldalon olvasható a zárójeles megjegyzés: (“erről a jelen kötet egy külön fejezete: az erdélyi magyar drámairodalom több kiválóságának bemutatása során fog képet adni”)

Nem fért bele a kötetbe, sebaj, jön a következő, a IV-ikben, együtt a folklórral. Mert vágyunk és reményünk az, hogy, a dolgok természetéből eredően, maradjon befejezetlenül ez a nagy mű.

Pomogáts Béla egyik tanulmánykötetének a címe: Kulcsok Erdélyhez. Beszédes cím. Ő megtalálta eposzméretű összefoglalójával ezt a kulcsot.

Az olvasónak is meg kell találnia.

* * *
Az Irodalmi dokumentumok (a borítólap számozása szerint a VI. résznek) bevezetője: Szabadság és felelősség. Ez azt jelenti, hogy az erdélyi irodalom már a diktatúra éveiben eljutott arra a horizontra, ahonnan a szabadság mezeje belátható. A szakírók közt jelen vannak ugyan még az öregek (Balogh Edgár, Gáll Ernő), de az irodalomkritika, az irodalomtörténet-írás valódi képviselői azok a szakírók, akik együtt nőttek fel a Forrás nemzedékekkel: Kántor Lajos, Láng Gusztáv, Bretter György, Cs, Gyímesi Éva, Egyed Péter. Az ő szemléletükben legalább akkora a váltás, mint a szépírókéban. Legnagyobb megújhodást Cs. Gyímesi Éva hozott, az itt közölt tanulmánya (Irodalom, elmélet, történetiség) éppenséggel a megírandó erdélyi magyar irodalomtörténet elméleti kérdéseit fejtegeti, a sokat vitatott történetiségről és az “esztétikai értékrendszer alkalmazásáról” szól.  Mintha csak megjósolta volna 1981-ben Pomogáts Béla heroikus vállalkozását.

Az olvasó boldog örömmel fedezi föl a dokumentumok között Kányádi Sándor: Líránkról Bécsben című briliáns esszéjét, amelyet 1967-ben mondott el az osztrák Pen Clubban. Legszebb bizonyítéka arra ez az remek szöveg, hogy irodalomról nemcsak szaknyelven lehet írni; a perszonifikált erdélyi irodalom művészi életrajza örökéletű szépirodalmi alkotás.


(Pomogáts Béla: Magyar irodalom Erdélyben (1968-1989) V-VI., Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2010)