A szellemi folytonosság őrhelyén

Cseke Péter laudációja

Negyven évvel ezelőtt ismertem meg Cseke Pétert – az irodalmi élet mindennapjaitól eléggé távol eső helyen: Csíkszentimre fölött, a hajdani vulkán egyik mélyedésében fennmaradt Lucs ingoványvilágában, egy kiránduláson. Azóta élünk egymás látókörében, azóta követem életét, írói pályája alakulását.  Akkor még kezdő újságíróként tartották számon: a Bukarestbe száműzött Falvak Dolgozó Népe riportere volt, egy másfajta ingovány-világban tapogatta lépésről lépésre a szilárd talajt.

A faluról kellett szólnia, a faluhoz, neki, a Homoród-menti Recsenyéden született parasztfiúnak, ideológiai kényszerzubbonyban, a vívmány-újságírás gályapadjához kötve. Első kötetei: a Víznyugattól vízkeletig (1976), a Látóhegyi töprengések (1979) írásai azonban nem csak azzal tűntek ki, hogy szerzőjük egy új „valóságirodalom” felé nyitott bennük. Egyesekben már akkor tetten érhető volt az a szándék, hogy feltámassza és közgondolkodásunkba beemelje a két háború közötti korszak erdélyi szellemiségének akkoriban újra időszerű impulzusait. 
Az Erdélyi Fiatalokról e korábbi jelzéseket kiteljesítő forráskiadványa azonban később már nem kerülhetett könyvárusi forgalomba, a Makkai Sándor „Nem lehet”-jére annak idején választ adó „lehet, mert kell” magatartást példaként felidéző dokumentumkötete pedig csak Magyarországon láthatott napvilágot, jelezve a 80-as évek második felében már amúgy is viszonylagos „szólásszabadság” határait. De egyúttal tanúsítva azt is, hogy Cseke Péter is eljutott a másként-gondolkodásukat vállaló, az önfeladás vagy az ezópuszi nyelven szólás helyett a cselekvő helytállás erkölcsét tettekkel is megerősítő magatartásig. 
Szerencsére nem sok idő kellett ahhoz, hogy a nagy szorgalommal végzett munka eredményi az íróasztalfiókból vagy a Securitate iratgyűjtőiből a nyilvánosság elé kerüljenek. Kötetek sora áradt ki az 1989-es változás után vulkáni erővel írói műhelyéből. De itt nem csak (és nem is első sorban) a mennyiségre gondolok, hanem arra a tudatosságra, amellyel ezt a Művet felépítette, s aminek eredményeként az Erdélyi Fiatalok körének szellemi hagyatéka mára – nyugodtan mondhatjuk – elfoglalta helyét közgondolkodásunkban.
Tulajdonképpen ez is elég volna az utóbbi – nemsokára – negyedszázad igazolására.
Közben azonban Cseke Péter visszatért oda, ahonnan fiatalon elindult, persze egészen más minőségben: Tanítójaként a megváltozott külső viszonyok közt felnövő mai újságíró-nemzedéknek, beépítve nevelői munkájába a Balázs Ferenc, Buday György, Debreczeni László, Jancsó Béla, Horváth István, László Dezső, Szabédi László, a „Tizenegyek”, az Erdélyi Fiatalok, a Termés szellemi hagyatékát, őáltala is képviselt munkaerkölcsét. És talán az sem kevésbé fontos, hogy ez alatt a több mind két évtized alatt nem csak tanított, hanem intézményt is teremtett ahhoz, hogy taníthasson: tanszéket, oktatói munkaközösséget, folyóiratot a kolozsvári egyetemen újságíró-szakos hallgatók számára. 
Az alkotó ember számára a könyvekbe foglalt Mű a fontos. A tanító-nevelő számára legalább annyira a keze alatt felnövők sora, minősége. Cseke Péter meg lehet elégedve: mind a kettő megadatott neki.
És még előtte az élet – a nyugdíjas évek további alkotásokra ösztönző „független nyugalma”. 


Elhangzott 204. március 15-én a kolozsvári konzulátuson, amikor Cseke Péter a Ma­gyar Érdem­rend tisz­ti­ke­resztjét kap­ta