Guruzsmás székely irodalom*

Mielőtt nekifogtam volna a cikknek, mindenekelőtt arra próbáltam választ találni, mit is jelent a “székely irodalom” kifejezés, egyáltalán: létezik-e ilyesmi. Több forrást is megnéztem, s ezek alapján a következőkre jutottam: a Wikipedia szerint a székely irodalmat sajátos humor és észjárás jellemzi, de leginkább mégis attól lesz székellyé, hogy a székely kultúrához és a Székelyföldhöz kötődik tematikájában. Sántha Attila szerint a „székely irodalom” lényege inkább az észjárásban van. (“Hát nem székely volt-e Bolyai János? Ő pedig még a teret is meggörbítette, annyira utálta, hogy A-ból B-be a megszokott úton jusson el”).  

A kérdés természetesen jó ideje foglalkoztatja az érintetteket: az Élet és irodalom egyik cikkében egyenesen összemossa az erdélyiséget a székelységgel, sőt: értékben, tisztaságban utóbbit előbbi fölé emeli: “Amit erdélyiségnek neveznek, legtisztább alakjában a székely psziché az, (…) Erdély lelke kontúrjait legtökéletesebben őrző”. Úgy véli, a székely irodalom mindenki számára nyilvánvaló felmutatása: “az erdélyi irodalom hivatása, ahol sorsa is eldől”.  Ezek alapján úgy vélem, jót ugorva az időben Sántha Attilával együtt azt a kérdést is megválaszoltuk, létezik-e székely irodalom: “erdélyi irodalom biztos, hogy nincs, ezzel szemben székely irodalom biztos, hogy van”.
Más dolgunk sincs tehát, mint számba venni, az idők folyamán kik voltak azok, akikben ez a “néplélek” a legszebben kifejezésre jutott, illetve, hogy kik azok, akik most, pillanatnyilag a leginkább ápolják azt. És vetni kellene egy pillantást a jövőbe: milyen sorsot szán e kicsi nép irodalmának a többség, illetve min dolgozik ő maga – mert talán itt is hat az ősi mondás: “segíts magadon, s Isten is megsegít”.
A Romániai magyar irodalmi lexikon “székely írók” szócikkében csak a Trianon utáni legnagyobbakat említi, de az előző bekezdésre való visszautalás képpen engedtessék meg nekem, hogy visszanyúljak korábbi időkig. Aki szereti a régi irományokat böngészni, kiváló csemegére talál bencédi Székely István (1505) kalendáriumában, vagy Enyedi György (1555) több száz kéziratában. Irodalmiasabb Borsos Tamásnak (1566), Urvarhely főbírájának három emlékirata. Fényes betűkkel világítanának egy esetleges gyűjteményben Mikes Kelemen (1690) Törökországi levelei, melyben – talán először ilyen tisztán az irodalomban – tetten érhető a székely észjárás. (Gondoljunk csak a híres mondatra: Úgy szeretem Rodostót, hogy el nem felejthetem Zágont”!)  Kibédi Mátyás János (1725), bár ő maga nem írt, könyvtárat hozott létre, és nyomdát működtetett, mindkettőt a marosvásárhelyi kollégiumnak adományozta, Lázár János (1703) pedig verseket írt. Ezek a nevek, (Mikes kivételével), – bár lényeges részei a magyar irodalomnak -, nem tűnnek ki székely jellegükkel. Ilyesmiről inkább a 19. századtól lehet beszélni. A mindenkori székely író nagy gondja a szociális és kulturális sajátosságok, problémák az ábrázolása. Így aztán kezdetben ezekből a sajátosságokból nőttek ki a legnagyobbak: egy Orbán Balázs (1830, “a legnagyobb székely”, aki számba vette, leírta a Székelyföldet), vagy a vele kortárs Urr György, a Kemény Zsigmond Irodalmi Társaság egyik alapító tagja. 
A trianoni békeszerződés után erdély irodalmi életének alkalmazkodni kellett a megváltozott politikai helyzethez. A legjelentősebb ideológia a transzilvanizmus volt, de a székely térségben regionális jellegű irodalmi szervezkedés is indult. 1923-ban megjelent a “Tizenegyek antológiája”, amelyben Balázs Ferenc az akkor még pályakezdő székely írók, Tamási Áron és Nyírő József mitológiaértelmező, -teremtő hatalmáról szól. Reményik Sándor úgy idézi fel ezt az időszakot, hogy az anyaországi irodalmárok szeretettel, ugyanakkor aggodalommal is figyelték székely társaik bizonytalon botorkálását. “Lesz-e ennek az új népi, regionális feltárásnak, ennek a felszakadó misztikus talajrétegnek valóban annyi művészi kényszerítő ereje, hogy minden magyarokat megtanítson székelyül?” És elmondhatjuk: akadtak ilyen tanítók. Ilyen a kisbaconi Benedek Elek (1859), minden magyarok halhatatlan Elek apója, akinek első sorban népmeséi ismerősek mindenki számára. Ilyen Tompa László (1883) költő, műfordító. Ilyen Nyírő József (1889), aki írásaiban a székely néplélek addig feltáratlan mélységeibe ereszkedik, csakúgy, mint Tamási Áron (1897), aki a magára még mindig várató székely dráma magjait is elveti népi játékaival. Nyírő Uz Bencéje és Tamási Szakállas Ábele a székely népi hős prototípusai lettek, akiknek legfőbb sajátosságai a csavaros észjárás mellett valamiféle alapvető igazságosság, melyből kiindulva, az apróbb csalások ellenére, és a nagy összefüggések megértése nélkül is végül – mint mesehős a mese végén – boldoggá lesznek. Annyira idealizált a kép, hogy érezzük: ami elénk tárul, az nem jellemrajz, hanem követendő magatartásminta, életstratégia. Ugyanakkor már-már szereplőnek tekinthetjük népi hőseink mindenkori segítőjét és „társát”: a Csíki-havasok vadregényes tájait. 
Ligeti Ernő korabeli tanulmányában ezt írja: „Vártuk, hogy felszínre hozzák a székely népnek mint kollektívumnak valódi mélységeit; vártuk, hogy éppen e néppel való közvetlenebb kapcsolataik révén szélesebb közönséget vonzanak az irodalom számára”.  Az elvárások túl nagynak bizonyultak: a néhány kanonizált név ellenére is, a székely irodalom csak halvány színfolt a magyar irodalom palettáján. Az Élet és irodalom hiába nevezte a székely irodalom igazi műfajának a drámát: a „kékmadaras székely dráma” még tojásban szunnyad.
Az 1930-as évektől egy olyan írógeneráció lépett fel amely témáját ugyan a székely faluból merítette, de a sajátos valóságot szociografikai, publicisztikai szemlélettel vizsgálja. Legjelesebb képviselőik Bözödi György és Kovács György. Említhetném még Kacsó Sándort, Szabédi Lászlót, Szemlér Ferencet.
Más generáció a székelysését az egyetemes emberségig kiterjesztő Kányádi Sándor, aki – a szülőfaluja gondolkodásmódjából, népi művészetéből hajolva ki -, kicsikhez és nagyokhoz egyaránt tud szólni. 
Vele együtt elérkeztünk a jelenhez. Bocsáttassék meg nekem, ha nem teljes a listám, de talán azt mondhatnám: ez az a pillanat, amikor irodalmárok és irodalomszervezők együtt fáradoznak azon, hogy tetten érhető, behatárolható, körbejárható székely irodalmat teremtsenek. 
Az Irodalmi jelen így tudósít: „Egyedülálló antológia – Iszkiri a guruzsmás berbécs elől – került be a magyar irodalomba, amely Fekete Vince, György Attila, Muszka Sándor, Orbán János Dénes és Sántha Attila írásait foglalja magába”.  Az antológiát a tusványosi táborban mutatták be, ahol a székely irodalom kérdéskörét körüljárták. Mint kiderült, a székely irodalom nagyon gazdag. Sátha Attila szerint a székely írósághoz „székely irodalmi stílusérzék” szükséges, amely magában hordozza a székely ember gondolkodásmódját, szóhasználatát, jellegzetes szokásait is. “Ilyen tekintetben van létjogosultsága a székely irodalom terminológiának” – állítja a költő, aki Szőcs Géza szerint valóságos nyelvújítást visz véghez, akárcsak Kazinczy Ferenc. Sántha Attila a Székely szótár szerzője is. 
Muszka Sándornál bőven találunk lírai, finom hangú írásokat is. Ugyanakkor ő az irodalmi stand up comedy műfajának művelője. Véleménye szerint, bár Székelyföldön tömbben él a magyarság, kultúra vonatkozásában ez mégis periféria. Ennek ellenére éppen ő az, akit – a kanonizált Tamási és Nyírő után először -  az anyaországi kritika is kedvezően fogad. “2013-ban a Muszka Sándor név úgy megütötte a füleket, mint „csángó gyermeket a szirupos borvíz”: ünnepi könyvhéten szerepelt újonnan megjelenő kötetével, Fábry Sándor műsorában stand-upolt, dicshimnuszt zengett a média, s még mindig nem csendesült el a muszkasanyizmus” – olvasom az Ulpius ház honlapján. A Sanyi-bá csavaros észjárású, csendesen oda-odamondós egyperces történeteit csakugyan érdemes egyenként olvasni, és előbb nevetni, aztán gondolkodni rajtuk. 
 “Belegyökerezni a népbe, és folytatódni az ifjúságban” – merült fel a feladat egykoron Tamási Áron Szűzmáriás királyfija kapcsán. Ilyen megfontolásból a mindenkori irodalmárok sokszor szálltak már le a magas lóról, és vegyültek el a nép között. Talán itt az ideje, hogy ismét ez történjen, és a “légtornász” erdélyi irodalom a porond közepére huppanva székelyül szólaljon meg.
Huppanás márpedig várható: januárra székely íróink megvalósulását igérik a Madagaszkár projektnek, ami megint egy jellegzetesen mai és jellezgetesen fiatal megmozdulásnak igérkezik.  Mint Orbán János Dénes kiáltványából kiderült: a székelyeknek új hazát kell keresniük, ugyanis itt már elviselhetetlenné vált a helyzet: Madagaszkár az új célpont. Bár az egész úgy hangzik, mintha vicc lenne: nem az. Irodalmáraink komolyan gondolják, én pedig komolyan kíváncsi vagyok, mi sülhet ebből ki.
A népszerűsítéssel igyekeznek széles tömeget megszólítani az erre vállalkozók: kiadók, irodalomszervezók, folyóiratok, írók, költők. Egyik legfontosabb próbálkozás a Székely könyvtár könyvsorozat, amely a székelység múltjával, jelenével foglalkozó köteteket tartalmaz.  
Kell-e székely irodalom, kinek, és miért? Teszem fel a kérdést. De ezzel kapcsolatban már a 20. században meg is született a válasz: a székely tájnyelv beemelése az irodalomba befejezná azt a folyamatot, amely a magyar irodalmi nyelvet a különböző tájnyelvek színeivel meggazdagította. Ez a folyamat a 20. században indult, amikor egyrészt Ady és Szabó Dezső újította fel a régi magyar irodalmi nyelvet, másrészt pedig Móricz Zsigmond és Nyirő József csempészte bele a tájnyelv szépségeit. Ideje lenne befejezni. 


Ez az írás elsősorban azoknak szól, akik "kezdők" a székely irodalomban, inkább amolyan eligazító jellegű, melyre főként azért van szükség, mert anyaországi olvasók minduntalan felvetik a kérdést: van-e székely irodalom, s ha van, hogy van. Nos, nem biztos, hogy sikerült megnyugtató válaszokat adni...