Profik, halottak, olvasók*

Demokráciában az ember optimista: forradalmat csinálni nem kell, mert a demokrácia majd végrehajtja az önkorrekciókat. A hatalom megragadása átesztétizált és burkolt módon megy végbe. Működnek a lobbik, az utánpótláskitenyésztés, a türelmes várakozás vagy a meglepetésszerzés stratégiái, mikor melyik, – szavazati kisebbségből jól megdolgozottan vagy épp csak konjunkturálisan szavazati többség lesz, de sohasem végérvényesen.

Ha valaki ezek alapján azt gondolná, hogy a magyar irodalmi élet és irodalmi rendszer működését a kilencvenes évektől kezdve valamiféle rózsaszín demokratikus köd révén vélem leírhatónak, az egy kicsit téved. Elsősorban azért, mert a demokratikus rendszereket (és önkorrekciós képességeiket) korántsem látom hibátlannak, azzal együtt, hogy még mindig a legjobb (és a legeufemisztikusabb, tehát legkevésbé véres) játékszabályokat kínálják. És azzal együtt, hogy szépen kimutathatók e játékszabályokban az átjárások a különféle kasztrendszerek felé.
Szóval az egyetlen ok, amiért egyáltalán emlegetem ezt a demokrácia-dolgot, az, hogy valamiképpen magyarázza a Nagy Irodalmi Forradalom elmaradását. Hogy egészen pontos legyek: azt magyarázza, hogy az egyértelműen létrejött irodalmi változások a kilencvenes évektől kezdve miért nem forradalomszerűek voltak, – miért voltak inkább önkorrekciós jellegűek. Amíg az irodalmi élet szereplői azt érezhették, hogy gyakorlatilag korlátok nélkül kipróbálhatnak mindent anélkül, hogy falakba ütköznének, nem volt, ami érdekében és/vagy ami ellen forradalmat indíthattak volna.
A továbbiakban használom a „forradalom” szót, de csak a jó hangzás és a nyomaték kedvéért: így talán inkább kiemelhetők azok a változások, amelyekről beszélni szeretnék.

A profivá válás forradalma

Az írók a kilencvenes évektől kezdve profikká váltak: a kicsit is tehetségesebbek előtt megnyílt ez az út. A profivá válás emblematikus figurája a Számlaképes Író. (Vagyis, amennyire meg tudom ítélni, gyakorlatilag mindenki, aki időnként pénzt is kap publikációiért.) A választás lehetősége elvileg talán még megvan – mondhatja valaki: nem akarok profi író lenni! –, de valószínűleg mindenkit megkísért előbb-utóbb a profizmus gépezete, ha esetleg nemet is mond majd.
A profizmus a kilencvenes évektől kezdve leginkább az alkalmazkodás képességével függ össze. Példák: fokozatosan világossá vált, hogy az írástudó ember számára hozzáférhető pénz leginkább a média és a színház környékén mozog. Fontos szempont, hogy az ilyen jellegű „beépülés” egyáltalán nem lealacsonyító, erkölcsileg nem kétes, hiszen az író az írással kapcsolatos adottságait, képességeit használja akkor is, amikor történetesen a Barátok közt című sorozat párbeszédeit írja, faipari szaklapot szerkeszt, vagy egy alkalmi irodalmi show-hoz rögtönöz szövegeket némi fellépti díj ellenében. (Csak összevetésképpen: ehhez képest írhatna beszédeket is valamelyik politikusnak – az már sötétebb ügy.) Egyre több olyan interjút olvasni fiatal írókkal (is), hogy egymást érik esetükben a komoly felkérések: csupán azoknak eleget tenni is bőven elég munka.
A profivá váláshoz sorolnám tehát a felolvasóesteket is, amelyek egy sajátos – „felolvasott/felolvasásra írt irodalom” – műfajt termeltek ki. Az ilyen szövegekben gondosan el kell helyezni egy-két bekezdésenként egy poént, profi módon kell adagolni a feszültséget, különben megbukik a felolvasó. Ideális esetben a felolvasások résztvevői is Számlaképes Írók, akkor nincs velük gond.
A profivá válás kétségtelen jele a kilencvenes évektől kezdve az is, amikor egy költő hirtelen elkezd prózát vagy drámát írni. Az ösztöndíjrendszerek és a kiadók politikája (az olvasói igényekre is alapozva, persze) egyértelműen prózacentrikusak, a drámát pedig – pályaszélről nézve – inkább köztes megoldásnak gondolom: ha a filmipar a magyar nyelvterületen is jobban felfutna, azok, akik most drámákat írnak, valószínűleg előbb-utóbb átállnának filmforgatókönyv-írásra. A műfajváltások sokszor csak időlegesek, és kétes értékűek – például egy-egy ösztöndíj lejártáig tartanak –, de van, akiről valóban kiderül, hogy jó prózát vagy drámát tud írni.
A médiában való jelenlét problémája is másképpen merült fel az utóbbi években; ez talán nemzedéki kérdés elsősorban: különösen a fiatalabb szerzők esetében vehető észre olyasfajta törekvés, mintha eleve a médiaszerepléshez idomítanák saját imázsukat. Persze van, aki a médiától függetlenül is akkor érzi igazán jól magát, ha „autentikus” imázsa van. Ehhez adalékként lásd Király Levente Krasznahorkai-portréját az Így irtok énben: „Író, kalapot hord.”

Az olvasás forradalma

Nevezhetnénk az olvasó forradalmának is azt, amit az alcímben „az olvasás forradalmá”-nak mondok, mégis az általánosabb megfogalmazás a jobb. Ha csak az olvasó szerepének a felértékelődéséről volna szó, akkor inkább egy átlagízlés hangsúlyos megjelenése és ennek jellemzése felé tolódna el a probléma holdudvara. Ez is tendencia, és komoly műfaji következményei vannak, például a vers fentebb említett háttérbe szorulása a prózához képest –, de még valami más is. Vegyük például a legnagyobb nézettségű román kereskedelmi tévécsatorna egyik műsorát: a címében benne van a könyv („Parte de carte”, nyersfordításban kb. azt jelenti, hogy „Részesedés a könyvből”). Az egyébként rendkívül szimpatikus és értelmes figura által vezetett heti rendszerességű műsorban egyetlen kortárs irodalmi kötetről sem láttam eddig stúdióbeszélgetést: általában a tudományos ismeretterjesztő könyvek, esetleg a történelmi-szociológiai munkák tűnnek fel, a meghívottak ezek szerzői. Biztos vagyok benne, hogy ez teljesen jogos a tévécsatorna politikája szempontjából: többeket érdekel a szexológia, a nők jelleme vagy a második világháború története, illetve egy-egy ezzel kapcsolatos könyv, mint egy kortárs szépirodalmi mű.
A példa jó arra, hogy jelezze: amikor olvasásról és könyvről beszélnek, az irodalmároknak túl gyakran jut eszükbe saját „szakmájuk”, pedig az olvasás sokkal tágabb az irodalom olvasásánál. Amikor néhány kollégától azt hallom, hogy ma kevesebbet olvasnak az emberek, mert interneteznek, akkor azzal szoktam leállítani őket, hogy az emberek az interneten is olvasnak: kevés az olyan weboldal, ami csak képekből áll. Számomra világos az is, hogy vannak olyan műfajok, amelyeket sokkal jobb számítógépen olvasni, mint könyvből: ilyenek a szótárak vagy enciklopédiák, ahol a hiperlinkek mentén sokkal hatékonyabban lehet közlekedni a szócikkek között. Vagy a használati utasítások, ahol az ismeretlen alapfogalmak általában be vannak linkelve. (Irodalmat olvasni, jelentem, továbbra is könyvből a legkényelmesebb, és leginkább a dolog természetéhez tartozó változat.)
Hogy mit olvas az olvasó, arról 2005 tavaszán, amikor ezt a szöveget írom, elég sokat meg lehet tudni a Nagy Könyv program és kapcsolódó rendezvények alapján: bárki láthatja, mérlegelheti. Nem is a mit kérdéses annyira, inkább a miért és a hogyan. A populáris irodalom hangsúlyos jelenléte a listákon mindenesetre jelzi, hogy az olvasás a köztudatban szerencsére nem valamiféle „magaskultúra” elvárásainak való megfelelés igényéhez kapcsolódik, hanem valóban helye van a hétköznapokban. Az amúgy is változó „esztétikai” szempontokon túl – amelyeket azért legalábbis évtizedes nagyságrendben tartósít a közmegegyezés – kiemelném az olvasás egyik jelenleg erőteljesen érvényesülő szempontját: azt, amit talán „visszahódító érdeklődés”-nek lehetne nevezni. A nagyközönség szempontjából ez főleg a „történelmi érdeklődés” sajátos változatát jelenti: nem az általában vett történelmi dimenzió érdekességét, hanem a saját, a magántörténelem fontosságát. Ezt közép-európai jelenségként érdemes leírni, hiszen amúgy az olvasáskultúra a nyugati típusú demokráciák viszonyrendszereihez kezd idomulni. A (magán)történelmi érdeklődés itt azért lehet erősebb, mert a negyvenes évektől kezdve a „hivatalos” történelmek nagyon hangsúlyosan szembementek a magán- és családi történelmekkel. A „szovjet felszabadítók bevonulása”, a téeszek létrejötte, az 1956-os forradalom, az etnikai konfliktusok stb. stb. a nyilvánosságban másképpen jelentek meg, mint a magánszférában. A kilencvenes évektől (Magyarországon talán néhány évvel korábban) elkezdődött ezeknek a történeteknek a „kiegyenlítődése”, ami persze nem történik meg egyik pillanatról a másikra. Sokan az irodalmat is „használják” a problematikus pontok kezelésére, leülepítésére, – érdeklődnek az ilyen típusú történetek iránt. Az 1989 előtt elsikkasztott értékjelentéseket újra lehet tanulni például olyan szerzőktől, mint Márai Sándor (aki a polgár fogalmának korábban tabuizált megközelítését adja), Wass Albert (aki könyveiben a nemzeti megalapozású éntudat felértékeléséhez vagy a kommunista rendszer démonizálásához szolgáltat esettanulmányokat – ezek lehetősége is sokáig hiányzott a nyilvánosságból), s a holokauszt jelentésének kommunista máztól való megtisztítására is lehetőség nyílik talán Kertész Imre világsikere kapcsán. Nagyon különböző ügyek ezek, s különböző színvonalú szövegek által történik az „újraelsajátítás”, abban viszont hasonlítanak egymásra, hogy az „esztétikai” megközelítéseken túl valamiért fontosak az olvasók számára: sőt, az utóbbi években a szakma is erőteljesen reagálni kezdett ezekre a problémákra. Ha úgy tetszik, ez az irodalomtudomány professzionalizálódásának a jele: ezen a területen is ki kell elégíteni az olvasói igényt, magyarázatot kell nyújtani a sikerre, a korábbi marginalizáltságra stb.
Ide tartozhat, hogy az irodalomtörténet visszamenőleg új problémákat, szerzőket „fedez fel”: a szűkebb szakmai olvasásmódok is megváltoznak, következésképp új hierarchiák, új szempontok szerint alakulhat akár a 18–19. század irodalmának olvasása is. Arany János „szakmai sztárrá” változik például, egyértelműen feljövőben vannak a „századfordulós ködlovagok”, és még lehetne sorolni. De ez már átvezet egy másik jelenséghez, amely nem más, mint

A halott szerzők forradalma

Ha az élők nem csinálnak forradalmat, jönnek a halottak. Ráadásul épp a nem is olyan régen halottak borították fel az olvasottsági és részben a szakmai hierarchiákat. Márai és Ottlik egyaránt tarolnak az olvasók és a szakma körében, Wass Albert (és fokozatosan Nyírő József) lassan Reményik Sándor és Tamási Áron primátusát is veszélyeztetik egy nem-szakmai, és a regionálison rég túlnőtt értékrendben. (Korábban csak Tamási kapcsán volt konszenzus a szakma és az olvasóközönség közt félúton.)
De Szerb Antal prózaírói teljesítményét sem kísérte a kilencvenes évek előtt annyira egyértelmű elismerés, mint mostanában, ahogy Kosztolányi prózájából sem az Esti Kornélt adták ki, és kapkodták el legsűrűbben a hetvenes-nyolcvanas években. Csáth Géza sokkoló novellái és pikáns Naplója ugyancsak feszegetik a szélesebb olvasóközönség felé vezető kapukat.
Bizonyos olvasói rétegek körében a „klasszikusok” mindig népszerűbbek voltak, mint a kortárs szerzők: nem meglepő tehát, hogy a kilencvenes évek „forradalmának” jelentős tényezői a klasszikusok. Az előző alfejezetben emlegetett „újraelsajátítás” igényét személyük révén is kielégítik az említett szerzők – akik korábban hátrább szerepeltek a ranglétrákon –, de az a kulturális minta, amelyet közvetítenek, egy-egy olvasói rétegben tematikusan is érvényesül: az életmód-minták és használható ideológiák, életfilozófiák keresése során inkább lehet kapaszkodni régebbi, kipróbált értékekbe, személyekbe, mint az aktuális, az idők és nemzedékek próbáját még ki nem állt kortársakba.
Másik tényezője a „halott szerzők forradalmának” a nemzetközi elismertség és visszhang: Márai, Szerb Antal és Kosztolányi esetében ez is megerősítést jelenthetett itthoni értékpozíciójuk megszilárdulásához. (Nem fordítanám azért meg teljesen a dolog logikáját: inkább arra gyanakszom, hogy az irodalmi élet profivá válása következtében volt, aki ráérezzen: Márai és Szerb „működni fognak” a nemzetközi piacon, és idejében léptek, azzal egy időben, ahogy az itthoni értékrendváltás az önkorrekció ráérős logikája mentén amúgy is beindult.)
Ezen kívül a szakmának is megvannak a saját preferált halott szerzői: Szabó Lőrinc és Pilinszky János nevét egyre többen emlegetik (persze nem mindig ugyanazok az irodalmárok), akárcsak a Weöres Sándorét. Mikszáth, Jókai, Bródy Sándor, Ambrus Zoltán, Petelei István, Gozsdu Elek, Asbóth János nevei egyre újabb és izgalmasabb szakmai kontextusokban tűnnek fel, s ez nyomokat hagy a kortárs irodalomban is. Érdemes lenne egyszer összeszámolni, mely írók kerülnek szóba Závada Pál Jadviga párnája című regényében, mint akiket Osztatní András vagy Jadviga olvasnak.

A barátságossá válás forradalma

Az adott körülmények között a kortárs irodalomnak nem sok egyéb választási lehetősége maradt, mint „barátságossá” válni. Csakhogy barátságos forradalom nincs, a forradalom mindig agresszív, – ezért sem tűnik forradalminak az a folyamat, amelyet a kortárs irodalomban olyan nevekkel lehetne leginkább kapcsolatba hozni, mint Závada Pál, Varró Dániel, Darvasi László vagy részben Parti Nagy Lajos. Egy korábbi tanulmányomban  ezt a változást enyhe provokációval posztmodern/posztmodern fordulatnak neveztem, ami alatt – a posztmodern-terminus használhatóságának, funkcionalitásának kérdését akkor is, most is zárójelezve egy kissé – valami olyasmit értettem, hogy a nemzetközi szakirodalomban korábban leírt posztmodernség fogalmát a magyar recepció leszűkítve, kissé „franciásan-németesen” értette, a nyelvdisszeminatív, történetekhez radikális szkepszissel viszonyuló irodalomra vonatkoztatva azt. Ehhez persze az is hozzájárult, hogy amikor a kilencvenes évek elején valamiféle posztmodernség-konszenzus körvonalazódott a magyar kritikában, akkor még egyszerűen nem voltak meg Závada, Varró vagy Darvasi fontosabb munkái, de Hazai Attila kezdeményező szerepét sem lehetett még előrevetíteni. Az említett szerzők teljesítményét – bár történtek kísérletek arra, hogy valamiféle „visszatérésként” értelmezzék őket – én egyértelműen egy reflektált „túljutás” állomásaiként olvasom. Ahogy az ebbe a konstrukcióba nehezebben beilleszthető Kemény István verseit is.
„Barátságossá válás” alatt itt azt értem, hogy az említett szerzők sokkal kevésbé radikálisan mutatnak rá műveik „csinált” voltára, vagyis arra, hogy amibe az olvasó olyannyira hajlamos egyébként beleveszni, voltaképpen (személyre szabott) illúzió. De azért rámutatnak, ki-kizökkentve az olvasót. A töredékes nyelvhasználat vagy történetkezelés korábban a nyelvre, narratívára, hagyományra való naiv ráhagyatkozás „veszélyeire” figyelmeztetett. Ilyen jeleket Závada is elhelyez a Jadviga párnájában (gondoljunk arra például, hogy két egészen konkrét olvasót is beleír a könyvbe, Jadvigát és Misót, akiknek az olvasataival helyenként érezhetően nehéz az azonosulás: Miso nem érzékel iróniát, hajlamos referenciálisan és normatívan olvasni stb.), és persze Varró Dániel is a Túl a Maszat-hegyen lapjain, amikor különböző műfajokat, versformákat kever, utalásként használva azokat, vagy beleírja az állampolgári értelemben vett szerzőt is a fiktív szereplők közé.
Mintha a kortárs irodalom egy része időlegesen letett volna arról, hogy mindenáron megváltoztassa az olvasót, és könyvről könyvre azt, amit az irodalomról gondol. Talán ezt a mindenáron megváltoztatást túl ideologikusnak gondolja. Elzsongítani az olvasót, ez egy működő technika, és ha már a forradalom fogalmánál tartunk, idekívánkozik Kemény István egyik szövege: „Az »édes stílus« lényege a tökéletes felszínesség, a csillogó-villogó, majd váratlanul árnyékba kerülő Felszín leírása a tökéletes hanyagság stíluseszközeivel, ahogy egy fekvő szerelmes testének nyugodt felszínét cirógatjuk, és – pihentetésül – szerelmével homlokegyenest ellenkező témát mesélünk rajongva neki, és ő nem gondolkozik, mert érzi, hogy most mindenképpen édes dolgokkal táplálják.” (A forradalommal egyenértékű „édes stílus”). A felszínesség itt persze újabb félrevezetés: tágabb értelemben inkább azzal a kettős vagy többszörös kóddal lehetne összefüggésbe hozni a Kemény-mondatokat, amely különböző szinteken teszi olvashatóvá ugyanazokat a szövegeket. Ezekből a szintekből legalább az egyik „barátságos”: az otthonosság érzetét kelti. Závadánál, hogy családregényt olvasunk, Darvasinál, hogy történelmit. Vagy Varrónál és ugyancsak Darvasinál, hogy ifjúsági könyvet.

A felületek forradalma

Annyi minden egyéb robbant az irodalom körül – kommunikációs eszközök, nyomdatechnika, média, szórakoztatóipar stb., hogy az irodalomban csak a változásokkal való lépéstartás is felér egy kisebbfajta forradalommal. Vannak szerzők, akik kimondottan az internetes felületen való állandó jelenlét révén váltak ismertté anélkül, hogy maguk a szövegek, amelyeket írnak, különösebben kiugranának az irodalmi mezőny átlagából. És lett hangoskönyv, regény hipertextes CD-ROM felületen (sűrű intertextuális utalásokkal dolgozó szövegeknél ez jó és releváns játék), SMS-novellapályázat, anonim verstopik és még néhány egyéb. Egyelőre nehéz felmérni, hogy ez mit jelent az irodalom nyelvének szempontjából, – inkább csak a promóciót segítő oldala az, ami konkrétan is érzékelhető a magyar nyelvterületen. Ha a vonatot annak idején azért ünnepelték, mert „csökkenti a távolságokat”, akkor azóta már többszörösen lecsökkentek a távolságok. 
Az irodalom esélye az, ha birtokba veszi az új felületeket is, különben defenzívába szorul, és végképp frusztrálttá válik, a művészetek dzsungelében egyetlen előnye marad, olcsó előállíthatósága, ami, lássuk be, kevés.

Túl sok, mindenki által ismert dolgot írtam itt össze. De csak azért, mert szerintem olyan változások ezek, amelyek egyrészt felérnek egy forradalommal, másrészt pedig az adott médiumokhoz alkalmazkodó forradalmat jelentik. Vagy (optimistábban:) készítik elő. Az irodalom belopakodik az új médiumok, felületek, témák vidékére, s még a holtak közé is, a temetőkbe. Elhelyezi a dinamitrudakat. Aztán…


*Válasz a Prae című folyóirat 2005-ös körkérdésére. Első megjelenési helye: Prae, 2005/2. Kötetben: Balázs Imre József: Az új közép. Tendenciák a kortárs irodalomban. Universitas Szeged Kiadó, Szeged, 2012.)