Weöres Sándorra emlékezve

Magyar Orpheus, avagy a kozmikus derű költője
 

Hamvas Béla szerint a földi lét legnagyszerűbb adománya az éberség, amely mindenekelőtt a metafizikai érzékenységet jelenti. Azt a különleges adottságot, amikor az ember a fizikai észlelésen túl a belső látás és belső hallás képességével is rendelkezik. Ennek köszönhetően az empirikus tapasztalat metafizikai élménnyel társul, és olyan tudást ered-ményez, amely újfajta dimenziók felé nyitja meg az utat. 

A metafizikai éberség Weöres Sándor fokozottan befelé figyelő, belső végtelenre fókuszáló költészetének is jellemző vonása. Magasságszférákat és mélységperspektívákat egybekapcsoló verseiben az éteriség a mennybéli, a démoniság a pokolbéli terrénumok felé jelzi az irányt. Miközben a Fogak tornáca című vers a kettő kölcsönös feltételezettségét, lényegi összetartozását is érzékelteti: „Ha pokolra jutsz, legmélyére térj:/ az már a menny. Mert minden körbe ér”. 
Kevés olyan egységes életmű akad irodalmunkban, mint a weöresi költészet. E líra-világ bámulatos koherenciáját, a magyar nyelv csodálatos szerkezetét és hibátlan logikáját dicsérő paradigmasorral lehetne érzékeltetni, melynek algoritmusszerű elemei a következők: arany, arány, erény, irány. A paradigmasor egyes elemei az értékjelkép és értéktudat relációjában a weöresi világkép megkerülhetetlen szegletkövei, melyek a költő alapmotivált-ságát, egész létbeli pozícióját is nagymértékben meghatározzák.  
Weöres művészetfilozófiai érvényű vallomásában napnál világosabban áll előttünk költői növéstervének, idejekorán felismert transzcendenciájának lényege: „Úgy szeretnék növekedni, mint az élő fa: gyökereivel lefelé, törzsével fölfelé, ágaival minden irányba”. Ehhez társítható a Nem szándékom című programadó versben olvasható művészi-emberi altruizmus, mely életre szólóan megfogalmazza a költői törekvést: „Nem szándékom, hogy kérjelek a jóra./ Perzselő szomjat kelteni a jóra: ezért jöttem./ Nem szándékom, hogy hívjalak a jóra./ Korgó éhet kelteni a jóra: ezért jöttem”. 
Az éberség álmát az álom éberségeként megélő weöresi költészetet leginkább talán teljességigénye és harmóniavágya teszi lebírhatatlanul vonzóvá és igézővé. „Erény mindaz, mely az örök mértékkel megegyezik s a teljesség felé emel; bűn mindaz, mely az örök mértékkel szembeszegül s a teljességtől távolít” – szól a költői világképet is alapvetően meghatározó hitvallás A teljesség felé című prózavázlatokban. Ez az ars poetica a Weöres-életmű két emlékezetes szépségű alkotásában, a De profundis, illetve a Háromrészes ének című versben is sugallatos erővel és transzparens módon jelenik meg.  
Látnivaló, hogy mindkét vers a törekvés jegyében született, a lírai én mindkettőben az örök isteni törvényre figyelve, a legeszményibb vágy- és célképzetek hívószavát követve az otthonosságot, a harmóniát, a létteljességet célozza meg. A vágyakra, birtoklásra, önzésre, rivalizációra és viszálykodásra épülő létformával szemben a De profundis és a Háromrészes ének mintha egybehangzóan üzenné a hitelesen és érvényesen megálmodott lét eszményi modelljét: „Valósíts meg egyetlen dolgot, Istent! Boldog leszel.” A realizáció eléréséhez, a külső-belső harmónia megvalósításához természetesen az önnön igazi lényünkhöz, a saját tiszta forrásunkhoz való visszatérés elengedhetetlenül fontos. Hogyha muszáj, akkor árral szemben úszva, a pisztráng példáját követve. Mintha csak egymás visszhangjaként szólalna meg és szólítana meg bennünket a két vers archaikus mélységekből feltörő, elemi erővel áradó konnotációja, amely Sri Chinmoy nemrég elhunyt spirituális mester tanítását juttatja eszünkbe: „Ó, világ, ne köss, ne vakíts meg engem; csak engedj szívem törekvő otthonába visszatérni engem!” A törekvő életre éhet támasztó és szomjat fakasztó weöresi ’szívvirágok’ ezek az üzenetek, melyeknél fontosabbat, szebbet és különbet költő aligha adhat az olvasónak. 
Amikor a múzsák különös kegyeltjeként, magyar Orpheusként és a minőség etalonjaként emlegetett Weöres Sándorra összpontosítjuk a figyelmet, akkor egy olyan par excellence lírikust emelünk a szemlélet középpontjába, aki kivételes éberségével, kozmikus derűjével, nyelvi erejével és univerzális lírai részvéten alapuló ontológiai érvényű költői igazságával segíti olvasóit a külső-belső harmónia és a létteljesség felé. A költőre irányuló megkülönböztetett figyelem kultúrhistóriai és hermeneutikai szempontból is indokolt, hiszen a szimfóniaszerűen összetett, egyedülálló formakultúrájú Weöres-életmű faggatása közben időben és térben hatalmas távlatokat átfogva lehetünk részesei annak a misztériumnak, amely a tiszta fényű ősi lét romlatlan idilljétől a 20. századi világomlás rettenetéig vezet bennünket.    
Az egzisztenciális érintettség és az esztétai elkötelezettség okán is mindig megújuló csodálattal s áhítattal veszem kézbe a csöngei mester egybegyűjtött írásait. A róla alkotott kép összetettsége költészetének alaki-formai változatosságával, műfaji-hangnembeli sokszínű-ségével, világképi-poétikai gazdagságával mutat megfelelést. Károlyi Amy igen pontosan és plasztikusan fogalmaz, amikor azt mondja, hogy a weöresi költészet szimfóniaszerű összetettségéből, az élmény- és érzékenységformák komplexitásából kitellett volna akár egy tucat elsőrangú poéta életműve is. 
Weöres Sándor a szerénység monomániása volt, aki zavarba ejtő módon jellemezte önmagát: „Én nem költő vagyok, csak kísérletező.” Miközben némelyek formalistának, kozmopolitának és individualistának mondták, Illyés Gyula egyszer így nyilatkozott róla: „Ki tudja, nem Weörest fogják-e egyszer a legnagyobb magyar költőnek tartani?”  
A kreatív játékosságból, experimentáló hajlamból, formateremtő ötletekből, nyelvi leleményekből soha ki nem fogyó Weöres a szüntelenül szerepjátszó, alakváltoztató, maszkok mögött rejtőzködő, áttűnésekben tündérkedő, állandó tünékenységben és rebbenékenységben leledző, talányos, titokzatos költőként él a tudatunkban. Kányádi Sándor sajátos optikájú portréverse (Weöres Sándor) ezt a sokfelől táplálkozó szintetikus gazdagságot, világnyinak tetsző végtelenséget a színképelemzés technikájával igyekszik megragadni, a Weöres-jelenség lényegét működése közben fölmutatva.  
A lírai hős meglepő metamorfózisai („tékozló római polgár, keleti kényúr, fölényes arisztokrata, pap és bohóc egyszemélyben”), a mágikus-liturgikus érzékenységformák megnyilvánulásai („orvosnak–sámán, bírónak– kádi”), a homo ludens bohókás tréfálkozásai és mosolyt fakasztó csínytevései („állandóan fügét mutat az olvasónak”, „bukfencet vet, madárrá változik”), az orfikus költői karakter jellegzetes gesztusai („gyermekkorod egy-egy rég kihunyt emlékét villantja eléd, az anyaméh-sötét ősködre, az emberiség embriókorára emlékező tekercseidet játssza le ördöngős magnóján”) mind-mind reális alapját képezhetik a weöresi alkotó- és alakítóerőről szóló legendáknak, mítoszoknak. 
A Tűzkút, a Merülő Saturnus és a Psyché magaslataival kultúrhistóriai szempontból is egyedülálló minőséget képviselő Weöres-poézis ikonikus darabjai a költői lakozás távlatában villantják föl a vendéglét csöppnyi öröklétet kigyöngyöző esélyét. Íme, néhány különösen eszméltető és épülésünkre szolgáló hitvallás: „Fogd el a lélek árján fénylő forró igéket:/ táplálnak, melengetnek valahány világévet/ s a te múló dalodba csak vendégségbe járnak,/ a sorsuk örökélet, mint sorsod örökélet,/ társukként megölelnek és megint messze szállnak.” (Ars poetica); „Mit bánom én, hogy versed mért s kinek szól,/ csak hátgerincem borzongjon belé./(…) Ó, szépség lázmérője, hátgerinc,/ te néma bölcs: te légy, te légy birálóm!”(„Harmadik nemzedék”); „Egyetlen parancs van, a többi csak tanács: igyekezz úgy érezni, gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek javára legyél. Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.” (A teljesség felé).


Elhangzott a Tokaji Írótáborban 2014. augusztus 15-én, Weöres Sándor emléktáblájának avatásán