A vers zsoldja a halál

„örök hiánynak
maradni örök-
jelenvalónak”

(Kányádi Sándor)

Szilágyi Domokos nem halt meg.
Kitalálták ezt is, mint szerelmeit, vagy azt, hogy szűk- és halkszavú volt. Hiszen most is beszél. Ne harsogjatok úgy, hallgassatok csak befele, most is azt mondja: „Van, van, van tovább.” És ezt is teszi. Ő túl büszke volt ahhoz, hogy megadja magát, ha lett volna (is) kinek, meg különben sem lett volna rá ideje.

Költőnek nincs ideje megöregedni, meghalni, folytathatnám egyik mondatát.
Nem tudott élni, de nem tudott meghalni sem.
Mint minden életmű, az övé is – a halál kijátszásának tanfolyama, és nélkülözések árán összekuporgatott „örök-jelenvalónak”-levés.
Szilágyi Domokosnál még több: a kárpótolt élet.
Akit az őrülettől, a beleőrüléstől féltenek, az még életében legendává válhat.
„Beteg – mondták rá. Soha azt, hogy belebetegedett.” 
„…az ital és a nyugtatószerek hatását tükröző tekintetét napszemüveggel, és széles karimájú kalappal leplezte mások előtt.” 
„Szilágyi Domokos előkelő volt, ennélfogva épp olyan kevéssé lehetett szerény, mint nyeglén pózoló. Zárkózott volt, büszke, és nagyon fegyelmezett: „így leszek mind sebezhetőbb”, vallta ki versben hallgatásai titkát, a nélkülözést sokáig, a betegséget, a magányt mindvégig.” 
A „Reménytelen Alapvetők” közé tartozott. 
„Sokminden kínozta, …, de az emberi lét tragikumától, az egzisztenciális tragikumtól sehol sem szabadulhatott volna meg.” 
„Semmit sem titkolt olyan ádázul, mint a benne lakozó nagy-nagy melegséget.” 
Így írtak róla barátok, kortársak, közeli ismerősök. Melyik volt közülük Szilágyi Domokos? Mindenik, és egyik se.
Beteg volt, ivott, remélt – vállalta. Élni próbált: nem bírta.
„Élünk – s még mindig nem tudtuk megszokni a halát” – írja A prófétában.
Ez a feloldhatatlan életfájdalom alkati része volt. Belső, bonyolult lélekrajzának igen éles, meghatározó vonása.
„…a költészet nem foglalkozás, még csak nem is hivatás, hanem életmód. Bele lehet halni.” – vallotta ő maga.
Nem volt más választása, kívülről nem.
Nem azért, hogy igazolja, beteljesítse ezt a korábban kimondott, és mindvégig vállalt elvét, hanem vert a versnek nem elég se az ember, se a szerep. A költő is kell.
És aki a dolgokra kíváncsi, elébük megy.
Kinőtt minden szerepet, belenőtt a halhatatlanságba. Még életében. És ő komolyan vette azt az életet, amit nem tudott elviselni.
Nem őt, magunkat mentegetjük, a saját mulandóságunkat. Mert nem csak a halállal szemben vagyunk tehetetlenek, de a halhatatlanokkal szemben is. Mert nem tudjuk elfogadni, mert nem lehet, és nem szabad. Mert nem tudunk felkészülni arra az útra, aminek ő nekivágott. Volt elég „botja” hozzá: emberi gyengesége, a meg-nem-nyugvás hajthatatlansága, és egyetlen, menthetetlen hiba: az élni-nem-tudás, és a mindvégig vállalt, a végtelen igézete, mint kötelesség, a dolgok örök kihívása.
Mekkora önfegyelem kellet ahhoz, hogy mindezt végigvigye, mennyi önirónia, hogy mindezt komolyan vegye. Mekkora önzőségnek látszhatott ez a versért minden feladó életforma.
Látszataira volt utalva, mert arcára írt kérdéseit nem tudta megválaszolni a világ; mert nem volt mentsége önnön kételyeire; mert védtelen és tehetetlen volt – önmagával szemben; mert irónia tárgyává tudta tenni önmagát; mert úgy volt kegyetlen, ahogy csak a legőszintébbek; mert el mert játszani a világnyi súllyal, ami ránehezedett, amit magára vett; mert hóhéra és áldozata volt önnönmaga kezének.
Magányos volt és nyughatatlan, gőgös és cinikus, de sohasem öntelt. Tragikus jellem volt, de mindenek ellenére meg tudta őrizni fantasztikus humorérzékét. A dolgok visszásságának kusza rajzát tette elénk. És mindvégig alkotott, utolsó napjaiig.
„Aki szűknek érzi a mindenséget: teremt.” – írja egy Nagy Albert kiállításra. Mert ez volt egyetlen mentsége és menedéke, elengedhetetlen „botja” belesántult lelkének.
Költészete: program. Napi huszonnégyből huszonnégy óra, a mindenséghez mérő lázas önkívület és tűhideg racionalitás –
a mesterség dialektikája.