Szabédi László a Székely Nemzeti Múzeum élén

Szabédi Lászlóról, a romániai magyar költőről és irodalomtörténészről kevesen tudják, hogy tragikusan rövid életéből két évet (1945–1947) Sepsiszentgyörgyön töltött a Székely Nemzeti Múzeum igazgatójaként, valamint a helyi napilap, a Népi Egység szerkesztőjeként. A városban való tartózkodása és munkálkodása rövid, de tartalmas volt, hiszen egy olyan eseményekben gazdag korszakban állt e székelyföldi jelentőségű múzeum élén, amikor a közösségéért felelős romániai magyar elit úgy hitte – elhitte –, hogy képes tenni és alkotni a magyarság, benne a székelység fennmaradása és gyarapodása érdekében.

Szabédi több területen is tevékenykedett. Volt irodalmi lapszerkesztő és szociológus. Mindezek mellett a kolozsvári Egyetemi Könyvtárban könyvtárosi feladatokat látott el, és a Józsa Béla által vezetett Athenaeum Könyvkiadó szakosztályát is vezette. Az utókor – a kommunista ideológiához való kötődése ellenére – a kolozsvári magyar tudományegyetem egyik legtudósabb professzoraként tartja számon. Tehetségét, széleskörű ismereteit – több európai nyelven is beszélt – mindenki elismerte és tisztelte.

Szabédi László személye és munkássága ma is megosztja a történészeket, irodalomtörténészeket. Kezdetben a magyar népi írók társaságához tartozó költő és irodalomszervező volt, és e minőségében a kolozsvári Termés – erdélyi népi folyóirat – köréhez tartozott. A fiatal erdélyi népiek e csoportja úgy vélte, hogy a második világháború utáni Romániában csak egyetlen út maradt a magyar nemzeti érdekek védelmére és érvényesítésére, éspedig a kommunistákkal való megegyezés és együttműködés.

Baloldaliságát Szabédi büszkén vallotta, kollektivista eszméit valóban át- és megélte. A demokráciát komolyan vette, nála – szinte páratlan módon – a baloldali nézetek és a magyarság szolgálata szorosan és elválaszthatatlanul összetartoztak. A háborút követő években a demokratikus átalakításért küzdők egyike volt,1 annak ellenére, hogy a kiépülő román kommunista hatalommal együttműködő Magyar Népi Szövetség tagjaként politizált.

Mint a Magyar Népi Szövetség meghatározó személyisége mindent megtett annak érdekében, hogy az erdélyi magyarság kultúrája megmaradhasson. Az „ahogy lehet” életparancsát követve újabb és újabb kompromisszumokra kényszerült az egyre durvább román kommunista-nacionalista kurzussal szemben, míg végül rádöbbent: nincs hová hátrálnia többé. Eszméiben, törekvéseiben csalódnia kellett. Talán ezzel is magyarázható, hogy 1959-ben, a kolozsvári magyar tudományegyetem erőszakos felszámolásakor öngyilkos lett.

Szabédi László1945 őszén került „igazgató-őri” címmel – az anyaországba távozott és ott letelepedett Herepei Jánost váltva – a Székely Nemzeti Múzeum élére. Az új intézményvezető igen nehéz körülmények közepette vette át a kormányrudat; gondoljunk csak a rendszer- és impériumváltás zökkenőire, a nagy világégés sebeire és pusztításaira, a mindennapi megélhetési gondokra és az általános pénztelenségre! Ebben az időszakban a múzeum és a kolozsvári tudományos körök között kifejezetten jó volt a viszony, mely nagyban segítette az általa irányított intézmény munkáját, jó hírét és országos elismertségét. Szabédi vitathatatlan érdeme, hogy objektív hozzáállásával, a megoldások keresésével, a problémák feltárásával és a tiszta helyzet megteremtésével olyan pályára állította a múzeumot, amely a továbbiakban is gyümölcsözőnek bizonyult.

A Magyar Népi Szövetség 1946. július 3-án tette közzé azt a nemzetiségi törvénytervezetet, amelyik sokkal szélesebb körben határozta volna meg a kisebbségek jogait, mint ahogyan azt az érvényben lévő Nemzetiségi Statútum korábban, 1945-ben lefektette. Ez a tervezet azonban az adott politikai viszonyok között nem válhatott a román jogrendszer részévé. Ennek ellenére – az 1945–46-ban létrejött jogi alapoknak köszönhetően – mégis fellendülés következett be a romániai magyar kisebbségek kulturális és szervezeti életében.2 Szabédi ezt az – egyébként rövid ideig fennálló – kedvező helyzetet rendkívül ügyesen használta ki a Székely Nemzeti Múzeum érdekében: bátran élt minden törvény adta joggal és lehetőséggel.

A múzeumvezető igen fontosnak tartotta a jó személyzeti munkát. A föld­ren­gés­szerű politikai változások kö­vet­kez­tében az intézmény munkatársakat vesztett, kiknek minőségi pótlása elsőrendű feladatnak bizonyult. Az új ügyvezető igazgatói tisztségre például a kiváló régészt, László Gyula egyetemi tanárt terjesztette fel.

Rövidesen olyan munkatársak vették körül Szabédit, akik szakemberként és székely múlttal rendelkezőként mindent megtettek a regionális nemzeti múzeum sikeres működése érdekében. Árvay József nyelvész, Cs. Bogáts Dénes levéltáros, Sándor Gábor néprajzos és Székely Zoltán régész személyében olyan segítőtársakra lelt, akik a múzeum szakmai hátterét úgy tudták biztosítani, hogy rájuk támaszkodva a vezetés más elemeivel is tudott foglalkozni. A Népi Egység szerkesztőjeként pedig minden alkalmat megragadott arra, hogy a nyilvánosságot kihasználva felhívja a figyelmet a múzeumra, az ott folyó munkára, a gondokra és az eredményekre is.

Szabédi elvitathatatlan erénye, hogy a múzeumi anyagban oly nagy pusztítást okozó 1944-es őszi menekítés dolgában nem bűnöst keresett, hanem objektív ténymegállapításokat tett. Nem a megváltoztathatatlan múlton rágódott, hanem megoldásokat keresett, hisz a múzeum életében visszaálltak a dolgos hétköznapok, és e hétköznapokat megkeserítő súlyos anyagi gondok. Nagy feladat és komoly teher volt például a Háromszéki Székely Tanalap ingatlanjainak visszaszerzése, majd azok előnyös bérbeadása. Ráadásul az egyre növekvő infláció elvitte az ezekből befolyó – csordogáló –, nehezen összeszedett jövedelmet is. Szabédinak állandó problémát jelentett a csendőrséggel való küzdelem is, ők az ingatlanok egy részét úgy foglalták el, hogy nem fizettek érte bérleti díjat. Az anyagi támogatás megszerzése érdekében személyesen tárgyalt a három érdekelt megye, Háromszék, Csík és Udvarhely vezetőivel, akik ígéretekkel halmozták el, de a megvalósulásra csekély volt az esély.3

Ugyancsak Szabédi érdeme volt Árvay József purifikálása is. Az ő nyomására hallgatta meg az igazgatóválasztmány Árvay jelentését a múzeum becsomagolt anyagának elszállítására vonatkozóan. A beszámoló önmagáért beszél:

„1944. szept. 1-jén kora reggel Herepei János múzeumi igazgató közölte velem, hogy a háborús események miatt elrendelték a város kiürítését, s az utolsó vonat reggel 9 órakor indul. Előző nap, amikor szóba került, hogy a közeli napokban sor kerülhet a város kiürítésére, bejelentettem igazgatómnak, hogy ez esetben is a Múzeumban maradok. Ő azonban arra hivatkozva, hogy én Brassóból jött katonaszökevénynek számítok, és így a román csapatok bevonulásakor történő igazoltatások során veszélybe kerülhetek, erre való tekintettel azt tanácsolta, hogy a várost én is hagyjam el. Szept. 1-jén reggel azért magam is vonatra szálltam. A vonat indítása azonban egyre késett, s másnap, szept. 2-án délelőtt elhatároztam, hogy mégis Sepsiszentgyörgyön maradok. A vonatról leszállva Herepei János igazgatóval találkoztam, aki közölte velem, hogy a Múzeum ládákba csomagolt anyaga elszállítására vasúti kocsit szerzett. Ugyancsak közölte velem, hogy ő maga beteg volta miatt családjával együtt a délben induló vonattal elutazik, és elrendelte, hogy a Múzeum részére kiutalt és aznap éjfélkor indítandó vasúti kocsiba a múzeumi ládákat rakassam be, és az elszállítást elrendelő minisztériumból kijelölt helyre, a Tolna megyei Lengyel községbe kísérjem el. Herepei János igazgató családjával együtt szept. 2-án délben elutazott, magam pedig a kiutalt vasúti kocsiba kezdtem berakatni a múzeumi ládákat, melyeket Barabás Jenő altiszt szekéren szállított a Múzeumból az állomásra. Este 6 órakor váratlanul elindították vonatunkat. A vasúti kocsiba akkor 48 láda volt berakva, s a kocsiban utazott rajtam kívül Barabás Jenő altiszt is a családjával. Másnap Csíkszentkirályon utolérte vonatunkat, s beszállt feleségével együtt a vasúti kocsinkba dr. Székely Zoltán is, aki katonai behívóját megkapva állomáshelyére indult. Állandó légitámadások közepette szept. 9-én Kolozsvárra érkeztünk, ahol az állomásfőnök közölte velünk, hogy vasúti kocsinkat a légitámadásoktól elpusztított vasúti pályatest rendbehozatala után körülbelül 6-7 nap múlva indíthatja csak tovább. Minthogy a kolozsvári vasúti állomást is állandóan légitámadás fenyegette, s különben is az állomásfőnök közlése szerint az egy hét múlva indítandó múzeumi szállítmány a legkedvezőbb körülmények között is csak egy heti út után érkezhetik meg Budapestre, belátva azt, hogy a múzeumi szállítmánynak egy hétig az állomáson tartása és egy másik heti továbbszállítása az állandó légitámadások miatt a szállítmány biztos elpusztulását jelentené, dr. Székely Zoltánnal Kolozsváron előbb az illetékes felettes hatóságunkkal, a Közgyűjtemények Országos Főfelügyelőségével akartunk telefonon beszélni, majd a szándékunk sikertelensége után felkerestük az Erdélyi Múzeum-Egyesület vezetőségét, és tanácsot kértünk a múzeumi szállítmány ügyében. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület vezetősége tanácsára és kérésére a múzeumi szállítmány megmentése érdekében a ládákat még aznap az Egyesület bombabiztos óvóhelyére szállítottuk. A Egyesület vezetősége a ládákat tőlünk átvette, hogy azokat óvóhelyén megőrizze és a háborús veszélyek megszűnése után Sepsiszentgyörgyre visszaszállíttassa. Az átadásról, illetőleg az átvételről részletes jegyzőkönyv készült, melynek egyik példányát vagy annak másolatát csak utólag mellékelhetem majd a jelentésemhez. Kolozsvárra érkezésünk után néhány napra a Kolozsvárra érkezett miniszteri kiürítési biztos a múzeumi anyagot Budapestre akarta szállíttatni, de a vasúti forgalom megbénulása miatt e szándéka meghiúsult. Később, ha jól emlékszem, szept. 24-én a minisztérium a múzeumi anyagot tartalmazó ládákat két teherautón Budapestre szállíttatta, az Erdélyi Múzeum-Egyesület vezetői, valamint dr. Székely Zoltán és a magam minden tiltakozása ellenére. A szállítmánnyal eltávozott Barabás Jenő altiszt is a családjával. Néhány nap múlva dr. Székely Zoltán újabb katonai behívásra bevonult csapattestéhez. Én Kolozsvárt maradtam, hogy megvárjam a közeledő orosz hadsereg Kolozsvárra való bevonulását, és azután a SZNM-hoz visszatérjek. Az orosz csapatok ok. 11-én bevonultak Kolozsvárra, de magam okt. 13-án hadifogságra jutottam, s az Oroszországban az Ural-hegységben fekvő Assa város környékén fekvő hadifogoly-táborban eltöltött hadifogságom után 1945. aug. 30-án érkeztem vissza Sepsiszentgyörgyre.”4

Árvay Józsefet az idézett beszámoló alapján, valamint Szabédi hathatós fellépése következtében az igazgatótanács nem tartotta vétkesnek, így egy igen értékes és jól felkészült szakembert sikerült megmenteni a múzeum számára.

A hagyományokhoz visszatérve Szabédi felvette a kapcsolatot a Székely Mikó-kollégiummal, és annak vezetőségével. Jól átgondolt politikával, a múltra és főleg a Csutak-korszak gyakorlatára támaszkodva a kollégiumból tagokat hívott az igazgatóválasztmányba, akik mint teljes jogú tanácsi tagok vettek részt a múzeum irányításában, szakmai életében. Mindezek mellett kijelentette azt is, hogy „az SZNM nem zárkózik el egyetlenegy bel- vagy külföldi közművelődési jellegű intézménnyel való olyan együttműködéstől sem, mellyel – a napi politikai vagy hatósági szervezetek és azok részei beavatkozásától mentes saját megítélése szerint – az egyetemes kultúrának, a székely népnek és a vele együtt élő vagy vele szomszédos népeknek fejlődését és békés együtt haladását munkálhatja és elősegítheti”.5 Minden tervezési és szervezési munkájában arra törekedett, hogy a lehető legjobb viszonyt alakítsa ki a helyi hatóságokkal, az országos felettesekkel, a kolozsvári vonallal, a román és magyar politikai elittel, azaz mindenkivel, akinek segítségére szükség volt az intézmény újraszervezésében.

A súlyos anyagi nehézségek, a nehezen elinduló szakmai irányítás, a szervezési és tervezési gondok ellenére a múzeumban folytatódott a szakmai munka. Bevezette az általános munkaprogram intézményét. A múzeum régészeti, néprajzi, szépművészeti, természetrajzi, szociológiai munkaprogramjának elkészítésével az azon a munkaterületeken működő igazgatóőröket és múzeumőröket bízta meg. Székely Zoltán ásatásokat végzett, dolgozatokat jelentetett meg, és egyre jobb kapcsolatokat épített ki a román régészet szakembereivel. Árvay József nyelvészeti kutatómunkája is tanulmányok formájában érhető tetten. Szabédi a levéltári és könyvtári (minden intézményre vonatkozó könyvtárosi képesítése volt, a Mikó-kollégium is megválasztotta kollégiumi könyvtárossá), a szociális és adminisztrációs ügyeket vezette. Ezeken kívül ismeretterjesztő előadásokat szervezett, melyek a helyi erők bevonásával, műsoros estekkel bővültek.

Nagyon fontos mozzanata ennek az időszaknak, hogy a második világháború után ezekben az években indult újra a múzeumban a kiemelkedő minőségű tudományos munka. Az intézmény ez irányú hagyományait a nagy elődök teremtették meg, és Szabédi kifejezetten ragaszkodott ezen szakmai irányvonal és színvonal felelevenítéséhez, újraindításához, folytatásához. E folyamat Szabédi mellett nagyrészt Székely Zoltánnak volt köszönhető, aki ásatásaival, a román szakmai életbe való sikeres bekapcsolódásával, a gyűjtőterületek, a kutatási jog tisztázásával, ismeretterjesztő tevékenységével és nem utolsósorban kivételesen jó szakmai és politikai kapcsolatrendszerével sokat lendített a tudományos működésen.

A múzeumi munkatársak igyekeztek megmenteni a kallódástól és a pusztulástól a háborús események miatt feldúlt vidéki udvarházakból a szétszóródott levéltári és muzeális értékű tárgyakat. Ez a munka is bizonyítja, hogy a múzeum vezetősége mindent megtett a magyar múlt emlékeinek megmentéséért. Így menekítették be Árkosról a Szentkereszty-féle levéltári és könyvtári anyagot is. Az iratokat a múzeum átvette megőrzésre, melyeket aztán az intézmény munkatársai kötegekbe szedtek és megszámláltak. A levéltár anyaga összesen 2619 darabot foglalt magába, amelyeknek nagy része a 19–20. századból való volt. A levéltári rész legértékesebb része 41 kéziratot tartalmazott, amelyekből 6 irat tizenhetedik, 13 tizennyolcadik, 22 pedig tizenkilencedik századi keltezésű volt. A könyvtári anyag 1046 darab könyvből és folyóiratból állt.6 Szabédi felvette a kapcsolatot Kelemen Lajossal, hogy a székelyföldi levéltár és régi könyvanyag ügyében segítségét kérje.

Szabédi mentőakciói azonban nem mindig voltak sikeresek. Nem sikerült például megmentenie a zabolai Mikes-kastély képeit és műtárgyait. Azokat a hadsereg elszállíttatta, megfenyegetve Szabédit, hogy letartóztatják, ha a „katonai akciót” megpróbálja megakadályozni.7

Ám 1945 után nemcsak a múzeumon kívüli értékek voltak veszélyben. A hatóságok igen élénk figyelmet tanúsítottak az intézményben található bizonyos folyóiratanyagok iránt. Például a Székely Nép 1940–43 közötti számai igen nagy érdeklődést váltottak ki Háromszék megye megyefőnökségéből, sőt a kolozsvári néptörvényszék is követelte a múzeumtól a fent említett folyóirat példányainak beszolgáltatását. Szabédi ezt úgy kerülte ki, hogy az első megkeresésre néhány számot elküldött, a többi kérést meg visszautasította azzal az indokkal, hogy a múzeum alapszabályának megfelelően semmiféle múzeumi tárgyat használatra kiadni nem szabad.8

Szabédit mint könyvszerető embert – könyvtárost – érzékenyen érinthette, hogy 1945. október 15-én felszólítás érkezett a román hatóságoktól, melyben az érvényben lévő törvényekre hivatkozva felsorolták azokat a könyveket és kiadványokat, amelyeket a múzeum köteles volt kivenni az állományból. Még nem volt szó – egyelőre – e köteteknek az intézményből való eltávolításáról, bezúzásáról, hanem azokat egy külön szekrényben lezárva, elkülönítve kellett tárolni. Az indoklásban az szerepelt, hogy az összeállított lista tételei egytől-egyig fasiszta, hitlerista, soviniszta és rasszista művek. A szándék talán nem vitatható, de a 403 könyvet tartalmazó különös jegyzék olyan műveket is felsorolt, amelyek még a „legjobb indulattal” sem minősíthetőek „káros” tartalmúnak. Csak példaként: mennyire lehet rasszistának tekinteni Finánczy Ernő Az újkori nevelés története, sovinisztának Mályusz Elemér: A magyar történettudomány, fasisztának Makkai Sándor: Ördögszekér vagy hitleristának Arany János: Toldi című művét, s az 1941-es Magyar sport évkönyvét?11

A kiragadott tételek önmagukért beszélnek. Ha végigolvassuk az egész listát, az a gyanú támad, hogy összeállítója csakis Ionesco, vagy legalábbis egy hasonló kaliberű szürrealista alkotó személyiség lehetett. Ám ha a tréfát félretéve a valós szándékok mélyére nézünk, a cél egyértelmű és világos: minden eszközt meg kell ragadni arra, hogy az egységes román nemzet és állam ideáját tagadó, megkérdőjelező történelmi, politikai, szépirodalmi vagy bármilyen műfajú művek ne foroghassanak közkézen.

Szabédi László heroikus küzdelmet folytatott a múzeum háborús veszteségeinek számbavételéért, és az elveszett-elpusztult műtárgyak, könyvek és levéltári anyagok pótlásáért. Lépéseket tett a Sepsiszentgyörgyről 1944 őszén elszállított múzeumi anyag ügyének tisztázására, valamint hollétének földerítésére. Összeköttetésbe lépett a magyar kultuszminisztériummal, ahonnan megerősítették értesülését, hogy az anyaországba menekített értékes szállítmány elpusztult. Ennek fényében kárpótlási kérvénnyel fordult a magyar államhoz, melytől a demokratikus magyar kormány nem zárkózott el.

A kárpótlás egyik módjaként a bécsi Burgba került székelyföldi emlékek és egyéb, Magyarországra került székelyföldi tárgyak át-, illetve visszakerülhettek volna a Székely Nemzeti Múzeumba. A másik mód szerint pedig a magyar állam, saját költségén a Magyar Nemzeti Múzeumból és más anyaországi múzeumokból szakembereket bocsátott volna a múzeum rendelkezésére. A Magyar Nemzeti Múzeumból dr. Balassa Ivánt és dr. Kovács Ágnest kérték fel arra, hogy a Magyarországon, illetve külföldön lévő székelyföldi tárgyakról leltárt készítsenek, mely leltárak a bérszerződések alapjául szolgáltak volna. Dr. Balassa a felkérésnek eleget is tett. Dr. László Gyula, Kolozsvár híres régésze a népvándorlás kori leletek rendezését ajánlotta fel. Ugyancsak László elképzelése volt, hogy a szakkönyvtár gyarapítására úgy szerezzenek anyagi eszközöket, hogy a könyvtárban lévő mintegy 300 kötetet kitevő nyugati szépirodalmi munkát adják el, és a befolyt összeget szakkönyvtári gyarapításra fordítsák. A javaslatot elfogadták, de nem került kivitelezésre.

1945 novemberében számba vették a helyszínen maradt, felbontott és kicsomagolt 30 láda tartalmát. Bogáts Dénes a ládák átvizsgálása után jelentette, hogy a levéltár nagyobb része megmaradt. Árvay a könyvtárban folyó munkákról számolt be. Lassan beindultak az adományozások, de ezek a tételek már nem számottevőek a gyűjtemények gyarapodása szempontjából. Szabédi régi kapcsolatait is megkereste, a Józsa Béla-féle Athenaeum Könyvkiadó meg is küldte kiadványait. A könyvtárban új könyvtári cédulákon tárták fel az új anyagot, s a régit is rendezték. Látványos munka azonban inkább a régészet területén folyt.10

Szabédi előterjesztése volt, hogy levélben keressék meg Herepei Jánost, tudassák vele, hogy a múzeumnak új vezetősége van, és hivatalosan kérjék fel arra, hogy küldjön jelentést az elvitt múzeumi anyagról, a leltárakat pedig küldje vissza.9 A kapcsolatfelvétel ugyan megtörtént, ám Herepei közel se mutatkozott készségesnek.

A múzeum munkatársai 1947 februárjában egy rádióadásból értesültek arról, hogy Bonyhádon a környéken élő elvándorolt székelyek és csángók egy csángó–székely múzeumot akarnak alapítani a birtokukban lévő tárgyak összeadásából. Az ötlet Herepei Jánosé volt, aki akkor már Bonyhádon élt. Szabédi azonnal a Közgyűjtemények Országos Főfelügyelőségéhez fordult, arra kérvén őket, hogy szólítsák fel Herepei volt igazgatót, hogy akár közvetlenül, akár a magyarországi Közgyűjtemények Országos Főfelügyelőségén keresztül tegyen jelentést a Székely Nemzeti Múzeum vezetésének, a múzeum pénzével számoljon el, és a menekített, valamint az esetlegesen azóta keletkezett múzeumi és egyéni vagyontárgyakat letétként a Magyar Nemzeti Múzeum Országos Történeti Múzeum Néprajzi Osztályán helyezze el.

Herepei válasza egyszerű, gyors és cinikus volt: egy levelezőlapon cáfolta a múzeum számára elkezdett gyűjtést és mindenkit megnyugtatott, hogy az alig maroknyi roncsot kitevő múzeumi maradványt becsülettel megőrzi.12

1947-ben a pengőt felváltja a lej. A múzeum is évente készít jelentéseket a pénztári forgalomról – ezt akár költségvetésnek is nevezhetnénk (természetesen nem a szó mai értelmében). Az 1946–47-es év mérlege azért fontos, mert tudósít arról, hogy a nehéz és sokszor kilátástalan helyzetben a múzeum milyen anyagi forrásokkal rendelkezett, hogyan építette fel pénzügyi koncepcióját.

Bevétel összesen: 4 960 947 lej, melyből a pénztári maradvány az előző évről 11 372 393 lej, községi segélyek Csík, Udvarhely és Háromszék megye községeiből 26 594 937 lej, adományok 4 000 000 lej, látogatási díjak 281 660 lej, előadások 406 457 lej, haszonbér 500 000 lej, rendkívüli és átfutó bevételek 6 461 500 lej. A kiadások összesen 40 674 519 lej volt, melyből a személyi járandóságok 22 539 000 lej, dologi kiadások 929 685 lej, elhelyezési költségek 2 403 050 lej, épület-fenntartási költségek 3 799 621 lej, gyűjtemények anyagának fenntartási és rendezési költségei 936 964 lej, tudományos munkálatok költsége 3 498 677 lej. A rendkívüli kiadások keretében a Tanalappal kapcsolatos kiadások 98 670 lej, előre nem látott és átfutó kiadások 5 798 000 lej.13

Az 1946–47-es romániai magyar közgyűjteményi törvénytervezet és Szabédi László sepsiszentgyörgyi tartózkodása nagyon fontos tényező volt a múzeum életében. 1946-ban az új román múzeumi törvény olyan egységes intézményi szervezetet hozott volna létre, amely figyelmen kívül hagyta volna a nemzetiségi múzeumok és gyűjtemények sajátos jellegét. Az 1946. szeptember 20-i 803-as múzeumi törvény szerint az újonnan létesítendő Nemzeti Múzeum Bukarestben székelne, két alközpontja Kolozsvár és Iaşi lenne. A Nemzeti Múzeum vezette egységes szervezetbe kerülne az összes múzeum – fenntartótól függetlenül. Megszűnne önállóságuk, és érdekeiket csak az alközpontokon keresztül érvényesíthetnék. Ennek következményeit a kisebbségi múzeumok vezetői – köztük Szabédi – világosan átlátták, meg is fogalmazták, a kellő döntési joggal rendelkező testület elé jutatták, és a Magyar Nemzeti Szövetség tagjaiként tenni is próbáltak ellene. Nem rajtuk múlt, hogy a folyamatot (melynek céljai világosan látszottak) nem sikerült megakadályozni.

Az előző, 1932-es múzeumi törvény szólt a kisebbségi múzeumokról is, sőt az államsegély lehetőségét is megadta. A közkönyvtárakra vonatkozóan pedig előírta, hogy ahol a kisebbségi lakosság meghaladja a 30 %-ot, ott kötelező elkülönített alosztályt szervezni az adott kisebbség könyveiből. Az új törvénytervezetben szó sem esett ilyen kitételekről, határozott visszalépés volt ez az előzővel szemben.

Szabédi az igazgatótanácsi ülésen megfogalmazta, hogy a nagy múlttal rendelkező magyar múzeumoknak nincs szükségük ilyen jellegű központosításra, és hogy a romániai magyarságnak feltétlenül joga van ahhoz, hogy a maga igényei és szükségletei szerint fejlessze saját intézményeit. Az akkori politikai helyzet kiválóan megfelelt arra, hogy Szabédi azt maximálisan kihasználhassa. Szakmai szövetségest a kolozsvári Erdélyi Nemzeti Múzeumnál, politikait a Magyar Nemzeti Szövetségnél (MNSZ) keresett. Meglátása szerint a helyzet megoldásának egyedüli letéteményese egy önálló magyar múzeumszervezet lehetne, mégpedig olyan állami ellenőrzéssel, melyet a törvényes magyar szervek gyakorolnak, és ennek fejében az állam nyújtja a megfelelő anyagi támogatást. Kérte a kolozsvári szakembereket, hogy állítsanak össze katasztert a magyar múzeumokról, és gyűjtsék össze a vonatkozó román törvényeket. Megnyerte a magyar szociáldemokrata képviselőket, akik hajlandók voltak az ügy mellé állni. A MNSZ jogügyi bizottsága elfogadta az egységes magyar múzeumhálózat tervét. Elhatározták a Romániai Magyar Múzeumok, Könyvtárak és Levéltárak Szövetségének megalapítását, minden közgyűjteményre kiterjesztve a felügyeletet. Múzeumi értekezlet összehívását szavazták meg 1947-re, ahová valamennyi romániai magyar múzeum és könyvtár képviselőjét meghívták.

Az Erdélyi Múzeum Egyesület (EME) feladata volt a törvénytervezet kidolgozása. Szabédi a Székelyföld intézményeit levélben kereste meg, szervezkedett, beszámolt, értekezett. A következő gyűlésen elfogadott, lényegesen módosított változat általános tudományos közgyűjteményi jelleget öltött, sőt megjelent benne a népkönyvtárak kérdése is, ily módon e tervezet általános közgyűjteményügyi, azaz a könyvtári és levéltári felvetések irányába is nyitott lett. Az eredetileg elképzelt szövetség ötlete elbukott. A törvénytervezetet többször átírták; a harmadikat, amely 14 paragrafusból állt, Szabédi is elfogadta, bár nem találta teljesen kielégítőnek. Fontos momentum, hogy ebben a változatban már benne volt a magyar múzeumi szakemberképzés, a humán és természettudományi muzeológia, a könyv- és levéltári szakok terve, valamint az, hogy az alakuló szövetség keretébe tartozó múzeumok és gyűjtemények támogatására az állami költségvetésbe állandó összeg veendő fel. A Székely Nemzeti Múzeum a maga részéről megfogalmazta, hogy számára az állami támogatás elfogadása ne legyen kötelező. Sajnos a célzott törvényes rendezés nem valósulhatott meg, a tervezet nem került a parlament elé. A párizsi békeszerződések februári magyar és román aláírását követően a román vezetésnek már nem volt szüksége arra, hogy a magyar kisebbség irányába engedményeket tegyen, így leállították az MNSZ-t, és ezzel az ügy politikai képviselet nélkül maradt. Ezek a fejlemények már nem Szabédin, nem a szakmán, nem a hozzáálláson múltak. Az viszont egyértelmű, hogy a romániai magyar múzeumok ügyét rendező törvény szükségességének felvetésében, szakmai kidolgozásában Szabédi Lászlónak és a Székely Nemzeti Múzeumnak elengedhetetlen érdeme volt.15

A következő évek nehéz periódust jelentettek a romániai magyarság és intézményei számára. 1947–48 folyamán a történelmi pártok kiszorultak a hatalomból, a király lemondott, és egy bizonyos „népi” demokrácia hangos emlegetése közben megkezdődött a demokratikus intézmények felszámolása, formálissá tétele. A támadások nem kerülték el az MNSZ-t sem, gyakorlatilag alkalmatlanná tették a hatékony érdekvédelmi tevékenység folytatására. Ebben az időszakban számolták fel az Erdélyi Tudományos Intézetet, az Erdélyi Múzeum Egyesületet, Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületet is.16 A Székely Nemzeti Múzeum magyar jellege és közgyűjteményi önállóságának megmaradása annak volt köszönhető, hogy az 1950-ben kezdődő területi közigazgatási reformok létrehozták a Magyar Autonóm Tartományt, amelyben a Székely Nemzeti Múzeum tartományi rangot kapott. Így – 1949 után néhány évvel – számos nagy múltú erdélyi magyar tudományos intézmény közül csak a sepsiszentgyörgyi múzeum őrizhette meg székely-magyar identitását.

Ám ez valójában már egy másik történet. Szabédi László 1947-ben kapta a megtisztelő felkérést, hogy foglalja el a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen az irodalomtörténeti tanszéken számára felkínált katedrát. Szabédi ezt a meghívást nem tudta, nem akarta visszautasítani. Bár rengeteg terve, elképzelése volt a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeummal kapcsolatosan, mégis a számára kedvesebb feladatot választotta, a romániai magyar szellemi elit új nemzedékeinek felnevelését.

Politizáló magyarként a sepsiszentgyörgyi évek meghatározták későbbi pályáját, hatást gyakoroltak politikai gondolataira is. Két évig élt a tömbmagyarság körében, így más rálátása nyílt a romániai magyarság problémáira. Szabédi vissza-visszatérő gondolata volt a magyarság népi- és nemzeti egysége. Ennek szellemében vezette a múzeumot, ennek szellemében tanított a Bolyai egyetemen, ennek szellemében élte és fejezte be életét is.

Büszkén vallotta: „Én Kossuthtól, Petőfitől – és Lenintől tanultam politikát”.14 Ez a vallomás csak a jelen értelmisége számára hangzik disszonánsan, mert ma már világosan látjuk, ki volt Lenin valójában, mint ahogy tisztán látjuk a magyar nemzet egésze és az úgynevezett magyarországi „baloldal” kibékíthetetlen szembenállását is.

(In: Polisz, 2012/144, 20-29. p.)


Jegyzetek:


Tiboldi Zoltán, Boér Hunor, Szabédi László és az önálló romániai magyar múzeumi hálózat ügye = Emlékkönyv a Székely Nemzeti Múzeum százhuszonöt éves jubileumára, Sepsiszentgyörgy, T3 Kiadó, 2002, III, 133–134.


Barabás Béla, Diószegi László, Enyedi Sándor, Hetven év: A romániai magyarság története 1919–1989, Bp., Magyarságkutató Intézet, 1990, 63.


Boér Hunor, A Székely Nemzeti Múzeum vezetőségi jegyzőkönyvei 1945–1955 = Tiboldi, Boér, I. m., 204–205.


Uo., 175–176.


Uo., 165.


Uo., 194.


Uo., 189.


Uo., 178.


Uo., 166–167.

10 
Uo., 181–182.

11 
Csonkítási kísérletek 1945–1952 [irattári anyag], SZNM It., 1945. évi doboz, 140–1945.

12 
Boér, I. m., 207.

13 
Uo., 207–208.

14 
Kántor Lajos, Erdélyi sorskerék: Szabédi László és a történelem, Bp., Balassi Kiadó, 1999, 109.

15 
Tiboldi, Boér, Szabédi László… i. m., 137–140.

16 
Süle Andrea, A romániai magyar kisebbség helyzete az ország politikai és jogi rendszerében = Hetven év: A romániai magyarság története 1919–1989, Bp., Magyarságkutató Intézet, 1990, 65.