Németh László erdélyi irodalom-földrajzából

1. „Kérem Önt, mint erdélyi vezérírót…” – ezzel az aposztrofálással fordult Áprilyhoz 1928 márciusában Németh László. A kapcsolatfelvételre az is feljogosította, hogy a budapesti Napkelet szerkesztőségében járva a költő is érdeklődött Németh László felől. Így közvetlenebbül rátérhetett kérésére: legyen segítségére abban, hogy az erdélyi fiatal tehetségek is vegyenek részt a Napkelet irodalmi pályázatán, amelynek ő a megbízott selejtezője. „Abban a tudatban szeretném lezárni ezt az áldozatévet – írta –, hogy népem minden írófia próbálkozott nálam, s ha egy tehetséget elhullajtottam, az kritikai korlátozottságomon múlt, s nem restségemen vagy állhatatlanságomon.”

Arra volt kíváncsi, hogy az erdélyiek közt van-e „sok Tamási és Bartalis”, akiknek észjárását, világlátását nem befolyásolták a magyarországi klikkszempontok. A félreértés elkerülése végett leszögezte: nem tekinti magát az erdélyi magyar irodalom „fanatikusának”; ellenkezőleg: nem ismer külön erdélyi irodalmat, csak magyart.[1] A Válasz erdélyi szerkesztőjévé eleve Tamásit szemelte ki, de számított Jancsó Béla és mások közreműködésére is. Ekkor még célirányosabb Németh László okfejtése: „Nem sztárokat akarok ide-oda pörgetni, hanem feladatokat megoldani. A magam munkája csaknem anonim lesz, s szeretném, ha a többi munkatársra is ezt a székesegyház-építő lázat tudnám átragasztani.”[2] 

A „vezéríró”-megszólítás az erdélyi költőtriász rangelső tagjának, a tehetség-gondozásban is számon tartott Áprilynak szólt – korántsem a májusban induló helikoni folyóirat szerkesztőjének. Költő volt, vezér, irányító – igazolta másfél évvel később Németh László minősítését az áttelepülő Áprilyt búcsúztató Jancsó Béla: „Nemcsak erdélyi költő volt, de ő volt az erdélyi költő. Generációjából, az először induló erdélyi írósorból, ő jelentette a legtöbb ember számára Erdélyt.”[3] A veszteségtudat fájdalmában  nyilván túlzott Jancsó; nemcsak a közismert szellempallérozó nélkülözhetetlenségét, hanem egy „életmentőnek” hitt eszme, a transzszilvanizmus  értékcsökkenését érzékelte Áprily váratlan távozásában.

A Tavasz a házsongárdi temetőben, Vers vagy te is című Áprily-költemények a Napkeletnek köszönhetően váltak közkincsé. A budapesti folyóirat egyszerre két új, 1927-ben megjelent kötetére hívta fel a figyelmet: a Rasmunsen hajójára és a Vers vagy te is címűre. Előbbit a berlini Luwig Vogenreiter Verlag adta ki, utóbbi az Erdélyi Szépmíves Céh – Kuncz Aladár értékelésének kíséretében. „Az ököl sújtásait nem halljuk lírájában, de sebnek érezzük minden szavát és fájó harangcsengésnek minden versszakát.”[4] 

A Protestáns Szemle 1927-es évfolyamában közreadott írói portrésorozatában Németh László többek közt Áprilyt, Tamásit, Reményiket hozta „közelképbe”. A Nyugatból kiszoruló és a Protestáns Szemlében magának fórumot teremtő író 1928-ban – Áprilynak köszönhetően – az Erdélyi Helikonban is szellemi otthonra talált. Mire a harmadik helikoni találkozón (Marosvécs, l928. július 5–7.) megszületik az egyöntetű döntés, hogy a folyóirat az „élő magyar irodalom termékeit és életét” olyan „szélsőségektől mentes magyarországi kritikai íróval ismertettesse”, mint Németh László, addigra már Áprily közre is adta az életműsorozatban a Magyar irodalom 1928-ban gyűjtőcím alatt ismert ciklusának első darabjait. A műfajonkénti széttekintést – líra, próza (regény), dráma, kritika – az André Gide-ről, Tóth Árpádról, Szabó Dezsőről és Kosztolányi Dezsőről szóló tanulmányok követik, de nem marad ki a képből Az istenek halnak, az ember él  Babitsa sem.

Egyszersmind arra is felhatalmazást nyert Áprily, hogy a kiforrott esszéíróként számon tartott Jancsó Bélától is olyan elemzéseket kérjen, amelyek a magyar irodalom kincseinek korszerű értelmezésével kedvet ébreszthetnek a nagyközönségben a művek újraolvasásához. Miért éppen Németh Lászlóra és – Berde Mária, Kuncz Aladár, Szentimrei Jenő mellett – Jancsó Bélára irányult a helikoni munkaközösség figyelme? Akkor még frissen élt a köztudatban, hogy mindketten a Nyugatban szereztek maguknak írói hírnevet, s bizonyára az sem volt titok, hogy Osvát Ernő – Illyés Gyulával együtt – őket tartotta nemzedékük legígéretesebb tehetségeinek. (Jancsó mellett szólt egyébként az is, hogy nemcsak a Nyugatban, hanem az 1923-ban megjelent Tizenegyek antológiájában és a Pásztortűz hasábjain, illetve az Ellenzék irodalmi mellékletében – bizonyíthatóan Áprily ösztönzésére – is klasszikusaink „kortársi jelenlétéért” fáradozott.)

 

2. Hiperintenzív mozgásigénye hihetetlen szellemi erőfeszítésekre sarkallta Németh Lászlót: nem másod- vagy harmadkézből szerezte értesüléseit az európai szellem mozgásirányairól, hanem a helyszínen, illetve a korszellem-alakító műveket eredetiben olvasva. Hogy európaivá tágíthassa a magyar közgondolkodást. (A második világháború utáni – már-már követhetetlenül gyakori helység- és lakásváltoztatásai inkább a földönfutásra emlékeztetnek: a sorsán akar változtatni, az alkotói nyugalmat keresi.) Jancsó Béla – budapesti és szegedi tanulmányéveit leszámítva – sosem tudott elszakadni Kolozsvártól, pedig a Tizenegyek világjárása idején maga is készült Münchenbe. Napi útvonala rendszerint a belváros nevezetes „kiszögellési pontjait” érintette az otthon, a munkahely és (1940-ig) az Erdélyi Fiatalok szerkesztősége között. Szellemi mozgásigénye viszont – életművel felérő, kiadásra előkészített levelezése a bizonyság rá – koncentrikusan táguló körökben átfogta a Szeged, Debrecen, Budapest, Bukarest, Pozsony, Róma, Párizs, Berlin, München, New York által jelzett térséget. Mindenről tudott, mert mindenről tudni akart, ami a Kárpát-medencei magyarság sorskérdéseivel kapcsolatos. Mégis titkok garmadáját vitte magával, mert élete utolsó évtizedeiben nem akadt senki, aki rákérdezhetett volna közérdekű magántitkaira. 

            Áprilynak küldött leveleiből tudjuk: Németh László már 1928 áprilisától tervezte, hogy még ugyanazon év őszén – európai útjáról visszatérve – ellátogat Erdélybe. A túlfeszített szellemi munka, az iskolaorvosi állás elfoglalása, majd a betegségek sorozata miatt egyre inkább kitolódik látogatásának időpontja, sőt arra kényszerült, hogy 1929 tavaszán az Erdélyi Helikonnal kialakított rendkívül termékeny együttműködést is felmondja. Végül is csak 1935 augusztusában juthatott el az olyannyira vágyott erdélyi földre.

A kortársi visszaemlékezések szerint az erdélyi értelmiségi fiatalok jól ismerték a Tanut és a Választ. Az Erdélyi Fiatalok, az Erdélyi Helikon, a Hitel, a Kiáltó Szó munkatársai (Jancsó Béla, László Dezső, Vita Zsigmond, Makkai László) rokonszenveztek Németh László reformeszméivel. Makkai László az akkori húszévesek szemével úgy látta, hogy Németh László felismerte kora parancsszavait, ami „a magyar szellemi megújulás vezéralakjává teheti”.[5] Jancsó Béla pedig úgy nézett fel a harmincévesek „egyik legszélesebb műveltségű vezető emberére”, mint a szellemi függetlenség bátor harcosára, aki addigi munkásságával „kitűnő előkészítője volt” a magyarországi reformnemzedéket „csatasorba állító” Válasznak. Hogy melyek voltak azok a parancsszavak? Az Erdélyi Fiatalok spiritusz rektora ilyen kérdésekre kereste a választ a reformmozgalom programját sűrítő Debreceni Kátéban: Mit kell tudnia minden magyarnak a koráról?; Mit követel a kor a magyarságtól?; Valószínű-e, hogy a magyarság helyt fog állni?; Hogy állhat helyt a magyarság? A magyarságnak – olvashatták az erdélyi értelmiségnevelő műhely tagjai – „ki kell egyenesednie, és sorsa helyére kell szöknie. Hagyományai belső udvarára kell húzódnia, legjobb életnedveit kell fölszivattyúznia magába… Át kell építenünk társadalmunk hatalmi struktúráját, hogy a gerinc megint a test középvonalába kerüljön…” Mert ha nem ez történik, akkor „tetveinktől ellepetten, elgyengülve várjuk, hogy mit kezd velünk a más népek sorsa. Valamelyik nagy nép gyarmatbirodalmába olvadunk be? Szomszédaink darabolnak fel, hogy egységüket védjék? Vagy egy internacionalista népközösségnek leszünk osztjákjai?”[6] Ez a gondolat az 1943-as Szárszói Találkozó idején vált még csak igazán időszerűvé.

Jancsó Béla levelezéséből tudjuk, hogy a Válasz és az Erdélyi Fiatalok együttműködését mindketten rendkívül fontosnak tartották. Németh László olvasója volt a kolozsvári folyóiratnak, ennek szellemi irányítói pedig érzékenyen rezonáltak a Tanu-tanulmányok kihívásaira. Ez még inkább tetten érhető a Válasz megindulása után, amikor Jancsó igyekezete arra irányult, hogy Erdélyben felerősítse a Németh László körül tömörülő fiatal reformnemzedék hangját. A Székelyföldről áttelepült és a Pázmány Péter Tudományegyetemen doktoráló Mester Miklóssal folytatott levelezéséből kiderül, hogy Illyés Gyulától, Féja Gézától, Szabó Zoltántól, Kovács Imrétől, Kerék Mihálytól, Matolcsy Mátyástól, Pongrácz Kálmántól, Németh Imrétől kért tanulmányokat az Erdélyi Fiatalok számára. Ennél hatékonyabbnak bizonyult, hogy Illyés, Féja, Szabó Zoltán és Kovács Imre szociográfiái rendre visszhangra találtak a lap hasábjain – az erdélyi kérdésekkel foglalkozó fiatal magyarországi történészek munkáinak ismertetésével egyidejűleg.

Németh László már a Válasz első számába cikket várt Jancsótól „az utódállamokbeli magyarság szellemi életéről” – tudjuk meg egy 1934. március 28-án kelt Jancsó-levélből, amelynek címzettje a debreceni Ady Társaság elnöke, Juhász Géza volt, aki részt vett a folyóirat-alapításban. Fél esztendővel később a szerkesztésbe bevont Tamási sürgeti Budapestről: „Gondolkozz fokozottabban régi s állandó tanácsomon, hogy térj vissza az irodalomhoz. A szervezkedést más is megcsinálhatja talán, de amit te az irodalomban tehetnél, azt senki.” (1934. szeptember 24.) Hogy ezt a baráti buzdítást Németh László igénylése is táplálta, azt leginkább egy lappangó Németh-levélre írt Jancsó-válasz tanúsíthatja: „A szellemi és anyagi függetlenség alapelvein dolgozzuk fel az új erdélyi magyar gondolkozást, amint Önök ugyanazt teszik az Önök más helyzetében. Szükséges közöttünk az együttműködés. A román–szász cikkanyagban mire lenne szükségük szépirodalmon túl?”[7]

 Nem véletlen az sem, hogy amikor Németh László 1934 júliusában hozzálát a Magyar Rádió irodalmi osztályának átszervezéséhez, Jancsó Bélát is igyekszik megnyerni célkitűzéseinek. Hiszen „a rádió az egyetlen ér, amely a határok szorítókötése alatt is kilökheti a kisebbségek felé a vért”. Jancsó megtisztelőnek tartja a felkérést, de elfoglaltságaira (fogorvosi vizsga, stb.) hivatkozva László Dezsőt, Debreczeni Lászlót, Bíró Sándort, Balázs Ferencet és Kacsó Sándort ajánlja erdélyi tárgyú rádióelőadások tartására.[8]

 

3. Debrecen meghatározó szellemi hídfőnek bizonyult Németh László erdélyi kapcsolatainak a kiépítésében is. Itt találkozik a Sorbonne-ra visszatérő Mikó Imrével, illetve – már korábban – a Tisza István Tudományegyetemen doktoráló Szabó T. Attilával.

Mikó előadást tart az első Debreceni Diétán (1935. március 22. és 25.).  A konferencia másnapján Budapestről arról tájékoztatja Jancsó Bélát, hogy „az új magyar ifjúság, mely a kivezető utat a Duna-völgyi konföderációs államformában látja, meg akarja ismerni az utódállamokat és az ottan élő kisebbségeket is. Egy ilyen élcsapat, köztük Németh Lászlóval, jönne július közepén Erdélybe is. A meghívást én ajánlottam fel, most már közös erővel lehetővé kellene tenni ezt az utazást. [...] E kirándulás biztosítását azért látom rendkívül fontosnak, mivel egyrészt megismernék Erdélyt igazán, mert ma egyáltalában nem ismerik, és ami a legfontosabb: megindulna a közeledés a kisebbségek segítségével a győző, illetve a legyőzött népek között. Elsősorban pedig a román és a magyar nép közt.”[9]

Németh László – aki záróbeszédében a konferencián elhangzottakat összegezte – 1935. április 17-ig még a Magyar Rádiónál dolgozik. Alighanem ő kérte fel Mikót, hogy ossza meg debreceni előadásának alapgondolatait a rádióhallgatókkal. A korabeli műsorfüzet szerint ez meg is történt augusztus 19-én (19.10 és 19.40 között) Erdély és a külföld címmel. A Párizsból küldött kéziratot Fazekas István olvasta fel.[10] Minthogy a Debreceni Diéta dokumentumai még feltárásra várnak, így csak azt valószínűsíthetjük, hogy a Budapesten átutazó Mikónak nem nagyon volt ideje mikrofon elé állni. De az is lehet, hogy maga igényelte mondandója árnyaltabb újragondolását, pontosabban: „erdélyi fülekhez” hangolását. Ezért telt el a debreceni és a budapesti megszólalás között csaknem öt hónap.   

Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés megjelenése óta[11] Mikó Imrére figyelő Méliusz Józsefhez 1935-ben nem jut el a Debreceni Diéta híre, de a Párizsból küldött előadás szövegére felkapja a fejét. Augusztus 19-én ugyanis Temesváron tartózkodik, ahol hallgatja a Magyar Rádiót. Hogy mekkora érdeklődéssel, arról egy augusztus 23-án megjelent vezércikk tanúskodik a Brassói Lapok első oldalán: Erdélyi hang a budapesti rádióból. A Mikó-monográfia szerzőjének a figyelmét sem kerülte el az éter hullámain érkezett „erdélyi hang” brassói visszhangja. Értelmezése szerint a cikkíró azt a fő mondanivalót hámozta ki a hallottakból, hogy „az előadó szerint az erdélyi magyar ifjúság akkor tölti be hivatását, ha nemcsak nemzeti feladatot vállal, hanem európait is”. A sajtóvisszhangból kitűnik az is, hogy Mikó az agresszív magyar revizionizmus és a román sovinizmus között helyezi el a második erdélyi magyar nemzedék zömét. Érvelése szerint „sem az egyik, sem a másik szélsőség nem hozhat megoldást gondjaira.” 

A monográfiaíró 2003-ban nem ismerhette a Brassói Lapok vezércikkírójának kilétét. Molnár Gusztáv ugyan 1978-ban vette hangszalagra Beszélgetések Méliusz Józseffel című kötetének anyagát, de ez csak 2012-ben jelent meg a Komp-Pressnél. A beszélgetések eszmetörténeti hátterére érzékenyen figyelő Molnárt meglepte, hogy egy ilyen előadás az akkori politikai viszonyok közepette egyáltalán elhangozhatott. A mai olvasót pedig alighanem az lepi meg a leginkább, hogy mennyire időszerűek ma is Méliusz 1935-ös észleletei: „Hogyan ismerjen meg bennünket a románság, amikor nem visszük elébe kérdéseinket, amikor nem jelennek meg helyzetünket felmérő számadások románul?” (És persze – érvelt – franciául, angolul és német nyelven is!)

Méliusz nem csodálkozott a rádiószerkesztők kiállásán. A Brassói Lapok temesvári munkatársaként ugyanis úgy tapasztalta, hogy „a magyar rádiónál, akárcsak a magyar sajtóban általában jelen voltak a demokraták, a liberálisok, jelen volt a személyi kapcsolatok sajátos hálózata”. Németh Lászlóra gondolt volna, vagy az irodalmi osztályon őt követő Cs. Szabóra? Ennek nincsen semmi tényalapja, hiszen akkoriban Méliusz még „a Németh László nyomdokaiba lépő erdélyi »titkos fasiszták« leleplezését sürgeti”[12] Amin már csak azért sem lehet meglepődni, mert még ott vibrált a levegőben az a hang, amelyik 1933-ban Németh Lászlót lefasisztázta a Korunkban.

Ennyire ellentmondásos volt a harmincas évek derekának szellemi-politikai élete.                   

 

            4. A Németh László-centenárium rendezvényeinek száma – beleértve az erdélyieket is – meghaladta a nyolcvanat. Több mint negyven periodika és napilap 180 közleményét regisztrálta Monostori Imre. 2001-ben 12 könyv jelent meg az írótól, illetve róla. Azóta folyamatos a szellemi jelenléte – újra kiadott műveivel, korábban lappangó munkáinak megjelentetésével, permanens újraértékeléseivel.  

            A centenárium egyik elodázhatatlan erdélyi feladatát a marosvásárhelyi Nagy Pál vállalta magára, aki a Magyarok Romániában korabeli fogadtatását és későbbi értékelését szerkesztette kötetté a marosvásárhelyi Mentor Kiadó számára. Ebben az Erdélyi Fiatalok belső körének (Jancsó Béla, László Dezső, Vita Zsigmond) állásfoglalása is méltán kapott helyet. Mindenik mérvadó lehet az akkori vita mai megítélésében.

Úgy tűnik, hogy a Tanuban megjelent tanulmány jóval nagyobb visszhangot keltett, mint ami abban az időben nyilvánosságot kapott. Ez derül ki a történész Vincze János 2001-es visszaemlékezéséből, amelynek ugyancsak meglepő címe van: Németh László–Szabó T. Attila kapcsolatának fejlődéstörténete.[13] Megtudjuk, hogy erdélyi hangadó értelmiségiek jó része – ha nem is vállalta a nyilvános vélemény-nyilvánítást – kiábrándultan vette tudomásul: a romániai útirajz szerzője igazságtalanul ítélkezett. Ezek közé tartozott Szabó T. Attila is.

            Vincze János úgy tudja, hogy Szabó T. Attila személyesen Debrecenben találkozott Németh Lászlóval először, amikor magyar irodalomból, nyelvészetből és történelemből szerzett doktorátust a Tisza István Tudományegyetemen. Ezt követően Németh László – 1934. szeptember 12-i keltezésű levelében – arra kéri Szabó T. Attilát, hogy a rádió részére írjon 6–7 gépelt oldalnyit a helynévgyűjtés jelentőségéről. „Ha a megbízást vállalja, felhívom a figyelmét Proust nagy regényének, az Á la recherche du temps perdunek egyes részeire, ahol a »helynevek költészetéről         « felejthetetlen oldalak vannak.” A következő találkozó 1941-re esik, „az elvégzendő hatalmas munka mámorában”. 

Miből adódott a kezdeti nézetkülönbség?

Abból, hogy Szabó T. Attila nem osztotta Németh László 1935-ös pesszimizmusát. Ámde Észak-Erdély visszacsatolása után „váratlanul leomlik köztük a fal, és megtalálják a közös hangot, a felfokozott elvégzendő hatalmas munka mámorában teljes lesz az összhang köztük, és igazi életre szóló barátság alakul ki a két zseni között. Ezen összhang földrajzi értelemben rövid ideig tart, mert a második világháború erőteljesen szétszakítja őket, de disszonancia többé kettőjük viszonyába nem kerül.” Szabó T. Attilát közel harminc évig nem engedik ki Romániából. De: „örök barátságuk levelezési formában tovább szilárdul”. A „kapcsolattartás lehetőségét gyakorlatilag befagyasztotta az 1956-os forradalom és szabadságharc eseményeit követő megtorlás periódusa.” Vincze János szerint a teljes nézetazonosság jellemezte 1973-as budapesti újratalálkozásukat is.

Két év múlva, Németh László halálának évében, megjelent az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár első kötete. Szabó T. Attila már nem tudhatta meg, hogy a helynévgyűjtéseire is felfigyelő író miként vélekedett volna az elvégzett „hatalmas munkáról”. Annak viszont írásos nyoma van, hogy Németh László halálának tizedik évfordulóján Szabó T. Attila „spontán emlékülés”-t szervezett budapesti történészbarátai körében.

            A Németh László-i „Székesegyház-építő láz” már első találkozásuk alkalmával átragadt a fiatal korában ugyancsak pesszimista Szabó T. Attilára, aki – Ruffy Péter 1975-ös jellemzése szerint – erdélyi szavakból épített katedrálist.

 

Jegyzetek

 

[1] Németh László levele Áprily Lajosnak. Budapest, 1928. március. In: Németh Ágnes (szerk.): Németh László élete levelekben 1914–1948. Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1993. 59–60.

[2] Németh László levele Fülep Lajosnak. Budapest, 1934. február 8. In: I. m. 182–184.

[3] Jancsó Béla: Áprily elmegy. Brassói Lapok, 1929. szept. 1.

[4] Alszeghy Zsolt: Két új Áprily-kötet. Napkelet, 1927. 1. 59–60.

[5]  Makkai László: Németh László és a Tanú. Erdélyi Helikon, 1934. 6. 449–456.

[6] [Jancsó Béla]: Németh László „Debreceni Káté”-ja. Erdélyi Fiatalok, 1934. III. 97–99.

[7] Jancsó Béla levele Németh Lászlónak. Kolozsvár, 1934. dec. 31. In: Cseke Péter – Dr. László Ferenc (szerk.): Erdélyi Fiatalok – dokumentumok, viták (1930–1940). Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1986/0990. 262–264.

[8] Németh László: A Magyar Rádió feladatai. In: N. L.: A minőség forradalma – Kisebbségben. Első kötet. Politikai és irodalmi tanulmányok, beszédek, vitairatok. Bő., 1992. 597–621.

[9] Mikó Imre levele Jancsó Bélának. Budapest, 1935. márc. 26. Teljes szövege a Kriterionnál előkészíületben lévő Jancsó Béla Leveleskönyv (1918–1967) II. kötetében lát napvilágot.

[10] Vö. Balázs Sándor: Mikó Imre élet- és pályaképe. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2003. 29.

[11] Mikó Imre: Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés. Erdélyi Fiatalok kiadása, Kolozsvár, 1932.

[12] Molnár Gusztáv: Beszélgetések Méliusz Józseffel (1930–1939). Komp-Press, Kolozsvár, 2012. 241–245.

[13] Vincze János: Németh László–Szabó T. Attila kapcsolatának fejlődéstörténete. Népi Krónika, 2001. 3. 46–48.