Mely idők és melyebb erkölcsök

Úgy tűnik, Háromszék s azon belül is, Erdővidék igen sok jeles nemzetkritikus elmét adott a magyar irodalomnak, filozófiai-erkölcsi gondolkodásnak. A programot 1653-ban Ultrajectumban megjelent Magyar Encyclopaediajában Apátzai Tseri János teremtette meg, iskolák és rendes iskolai rendtartás nélkül nem tudnánk lerázni magunkról „ama megmondhatatlan gyalázatot, mely miatt más nemzetségeknek csudáivá és csúfjává lettünk volt”, íme, hogyan írja le Hermányi Dienes József édesapjának, Péternek kalandját a derék iskolamesterrel, Bibarczfalvi Zsigmonddal:

„De lőn nem sokkal ezután, harmad napig oda való járása s részegeskedése után, hogy hazajönne és kezébe akadván egy nagy fazék, amelyben valami szőröske, vakaratlan disznóláb vala kaszás lével főve, melyről már azelőtt meghagyta volt, hogy az atyám ne tartaná ott,hanem enné meg, az atyám pedig utálná megenni, s annyi eszecskéje sem lévén, hogy annyi idő alatt az ebnek kiöntötte volna: úgy ütné a kaján atyafi s mester az atyámnak fejéhez a disznóhúsos fazekat, hogy hátul az atyámnak feje in occipitio hosszan keresztül hasadna és a vére bővön kiomlana; mely miatt az édes atyám annyira magánkívül lőn, hogy magát nem tűrtőztette...
Van egy másik erdélyi történet is, amelyet annyira nem szeretünk látni, hallani; a borgesi ellentörténet, amelyben eleink egy része igenis hazaáruló, kurvás lator, erőszakos, tudatlan gonosztevő. A Tündérkertben persze minden volt, Móricz Zsigmond halhatatlan érdeme, hogy az Erdély-trilógiában egyáltalán nem idealizálta azt, amit nehezen is lehetett volna.
Önmagunk kritikája, a görbe tükör is igenis hagyományunk, a közelmúltra vetítve azonban nem olyan könnyű elfogadni, hogy igenis nem mindig a románok meg a szovjetek tették meg velünk, hanem szeretett véreink, atyafiaink – legyek mégis enyhe, Bogdán László egyik kedvenc figurájával élve – mint agitátorok. (Agitátorok éjszaka. Bon Ami Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 1995.) Az a gyűjtőnév, e regény főszereplőjének, Szikszainak a szavaival: ők azok, akik együtt élnek a rendszerrel, ők a rendszer hű támaszai stb. (De a rendszer is tisztában volt ennek az elementumnak a fontosságával, emlékszem, boldogult Kriterion-szerkesztő koromban, a legsötétebb nyolcvanas évek végén a pártutasításos cenzúra már azt erőltette, hogy a prózai írások főhőse immár ne munkás, paraszt, bányász stb. legyen, hanem a – pártfunkcionárius (aki akkor már nem agitátor volt, hanem kékszemű frontember. Tudtommal ezt az értékes útmutatást a romániai magyar irodalom képtelen volt követni, ideje sem maradt már hozzá, gyakorlatilag írója sem). Persze nem magyar tulajdonság, hogy egy akármilyen rendszeren belül a nép egyik része elintézi a nép másik részét (lásd rendszerhűség és rendszeridegenség).
A Szentgyörgyi Demokritus (Kaláka Könyvek, Sepsiszentgyörgy, 1999) nem pusztán egy újabb állomás e gazdag és izgalmas életművű szerző pályáján, egy a sok könyv között. Ebben az anekdota- és történetgyűjteményben Bogdán vállalja a rendszer- és nemzetkritikus moralista helyzetét és szerepét. Több ok miatt alkalmas erre, de itt és most azt látom a legfontosabbnak kiemelni, hogy – ez a híres, sokat emlegetett sepsiszentgyörgyisége, a provincia abszolút nézőpontja – az író valóban, zsigerileg ismeri a fajtáját: elevenen tanulmányozta és tanulmányozza, le tudja képezni érzésmódját és cselekedeteinek mozgatórugóit, ezek vagyunk.
Mindemellett a Szentgyörgyi Demokritus a Bogdán-életműben is kulcshelyzetben van: ennek és az agitátor-történeteknek a fényében másként olvassuk a regénytrilógiabeli epizódokat is. Bogdán László – sok más pályatársával ellentétben nem tud és nem akar felejteni: a Ceauşescu-korszak mint a kommunista totalitarizmus helyi változata – nincsenek illúziói – semmilyen esélyt sem hagyott nekünk, és aki ezt ilyen intenzíven átélte és átéli – ebben szinte egyedülálló pályatársai között – az természetesen valamilyen formát is kell találjon ennek a víziónak. Ezért a Szentgyörgyi Demokritus anekdotái-történetei egyben halálos ítéletünk metaforái is. Terminátor, Predátor, Agitátor – nevess csak, halálraítélt. (De írt Bogdán más műfajban is szépséges pusztulás-metaforákat, ilyen a színpompás, gyönyörűséges Nárcisz avagy bálványosi ősz.)
Ehhez hasonlóan, a Szentgyörgyi Demokritusban is van legalább egy olyan írás, amit én is mindig meg szerettem volna írni. Címe Az út, alcíme Mintamondatok, van egy mottószerű magyarázata: Egy felháborító, egyelőre figyelmen kívül hagyott gyakorlat emlékére. (A gyakorlat az volt, hogy 1984-től kezdve a romániai magyar kiadványokban át kellett térni a román helységnevek használatára, írók-szerkesztők ideig-óráig sikerrel alkalmazták a körülírást, a kincses város, Pece-parti Párizs, Zazar-menti város, Erdővidék központja, a Meszes kapujánál fekvő város stb. – tanulságos olvasmány lenne ma is: egyrészt sajátos memóriazavarnak tarthatná az avatatlan szem, másrészt kibontakozna belőle egy teljesen új kartográfiai szemlélet, melyben nincsenek abszolút tereppontok, csak viszonymeghatározások, költői dolog, mindenféleképpen.)
Az írónak látszólag nincs története, abban az értelemben, hogy a Sfântu-Gheorghétól Miercurea-Ciucig vezető úton, a vonaton nem esik meg semmi utazónkkal – leszámítva például magát a vonatot: „várótermekre hasonlító, hodályszerű fülkék”, „a vagonok ablakai ki vannak törve, vagy rosszul, vagy egyáltalán nem csukódnak, ezért huzat van", lehetséges „okádékhalmaz az ülésen avagy az ülés alatt”, „részeg, dülöngélő utasok haladnak végig a hodályon...” Mennyit utaztunk (-unk) ezeken a vonatokon, hány ember töltötte rajtuk fél életét – ez volt a hazánk. Még annyi esik meg, hogy megjelenik egy hölgy, aki természetesen melléje ül le és bőröndjét utazónkkal téteti fel a csomagtartóba, a hölgy még valami gügye történetet is elmesél, de (ez a nélkülözhetetlen kor-elem) hősünk valamilyen irányban csak felgyanakszik: „Lehet a személy egy idegen, de magát testvérinek álcázó külföldi hatalom ügynöke ... Végül, micsoda pompás befejezés, igazi slusszpoén, utazónk megérkezik az usque egyórányira fekvő szomszédos kisvárosba: „Akkor utazónk, búcsút véve a vicceket kedvelő és hál'istennek tovább utazó hölgytől, leszáll és kisétál az állomás előtti sötét térre. Itt újabb dilemma elé kerül, gondolkozhat azon, hogy melyik úton is jut el hamarabb a Miercurea-Ciuc-i új főtérre (értjük, milyen elképesztő nagyságrendű egzisztenciális dilemma előtt áll hősünk?!), ahol ismét útkereszteződésekkel találhatja szembe magát – MIKOR ÉS HOL NEM?!? —, és tovább töprenghet azon, hogy hova, merre, és azon is, hogy most már esetleges célját elérve mihez is kezd magával és idejével, amelyből, ám-lám, Kelet-Európában, a boldog és szép Románia Szocialista Köztársaságban is fölösen jut egy személynek...” Persze itt nem csak arról van szó, hogy idő van, hanem és főleg arról, hogy teljesen feleslegesen van és mi is teljesen feleslegesek vagyunk benne. A tömegességérzésnek igenis volt egy ilyen szörnyűséges fenomenológiája –, másfelől, valahova megérkezni: egy kunszt volt!
Az út – kínos vonszolódás. Még nem múlt el egészen, azok számára, akik akkor nem éltek vele, még mindig adott a lehetőség – ott helyben, szeretett székely kisvárosaink között is, nem kell éppen a Temesvár-Paşcani járatra felmerészkedni. Az útnak a pokoli szállítójárművön megvolt (?) a maga politikai szimbolikája a román helységnevekben, és megvolt a maga utolérhetetlen, rémálomszerű valósága, élménye, átéltsége, hangulata, memóriája. Főleg az érzékszervek sikolyában volt hang+szagok+alapsötét, de emberi létünk filozófiai alaphatároltságában is, amely viszont számtalan szinesztéziás átcsapás lehetőségét jelentette. Csikorgó bűz, okádék-lobbanás, görénymély sóhajtás – hát nem a Sátán viszen itt valahova?! Nagyon fontos az írás tempós szakaszolása, lassítása ez a kínlódás elvonttá, végtelenné, testetlenné teszi vonatozásunk idejét, mondatról mondatra rángunk. Mărăşeşti-en az utazó végre kitekinthet a jégvirágos ablakon, és észreveheti, hogy a valaha országos hírű fürdőhelyen mindenütt megbízhatóan sötétek az ablakok.” (De miért kellene az ablakoknak megbízhatóan sötéteknek lenniük? Ez az a bizonyos totálsötét – lásd totalitarizmus – testes, tudatos, ninc benne semmilyen irány, sem múlt, sem jövő nem képzik meg. Régen elszállt Málnásfürdőn is mint ahogy Bálványoson is Avasbükszádon is, Herkulesfürdőn is az utolsó fürdői életet élt párok önfeledt sóhaja. Jöttek pártunk asszimilációs és demográfiai politikáját biztosítani kívánó pionír- és KISZ-táborok, jelen itt Málnásfürdőn azoké tömbházlakóké, és az csupán akik csirkéiket a szoba sarkába tartják. Ebben a sötétségbe nincs szövétnek, nincs Isten.) E menjünk tovább az ezerszer megtett úton: „ha elmarad mögöttünk a fenyegetően komor bicsadi kőbánya...”, „jól sejtheti már Tusnad-Băi-en vagyunk (egykor Erdély gyöngyének nevezték, Istenem. E. P.) Fél kettő kettő között ezen a téli éjszakákon olyan kihaltak a strandok, hogy az utazónk beleborzong, és bizonyos érzelmeit – amelyek a Lacul Ciucaş-sal s egykori lubickolásaival vannak összefüggésben...” – ámde belebukunk az obligát sötétségbe.
Itt álljunk meg egy pillanatra: ez a létvonal a maga önfeledt szépségében a mai egzisztenciában folytatódik: ha kipillantunk a Ciucaş-tóra egy mai téli éjszakán, ugyanabból a vonatból, konstatálhatjuk, hogy Csukás-tó nincs is. Eltűnt. Megkérdeztem: állítólag a szúnyogveszély miatt engedték le. Egyetlen érvényes szerelmes versem alanya – az örök értelmében —, a Szamos, meghalt; a Tisza a napokban. A rendszer él.
(Itt most engedjünk meg magunknak egy kis stiláris játékot: ne folytassuk utunkat Miercurea-Ciuc felé. Hanem, mivel implikálva lettünk, merthogy velünk történt meg, azaz Bogdán László íróval és alulírottal a Törött kriglik című storyban, eseményben, történelmi- és erény-példázatban, szálljunk be a történetbe egy másik történettel, annak példájául, hogy mégis mi történt az emberrel, ha leszállt 1989 januárjának egyik éjszakáján Tusnád Băi-en és nem ment tovább Miercurea-Ciuc felé. Alszik egyet valamék szállóban, gondolta a kis botor. Mellesleg: épp B. L. barátjánál vala, persze az állomási söröző akkoriban pontban kilenckor bezárt. De ha nem zárt volna be, sört úgysem ihatott volna benne, esetleg Bolta rece-likőrt, Ovidiu-konyakot valamint Crişana vodkát – kőolajszármazékok+némi metil, ízesítésképpen. Bizonyos öntudatosodás és rendszerellenesség azzal kezdődött, amikor az emberek ezeket már nem itták meg.
Nos, akkor éjjel mégis pislogott a fény a benzinkút melletti szálloda vastag ablakfüggönyei alatt, s én Erdély egykori gyöngyének eme fogadója felé irányoztam lépteimet. Odabent jó világ van; magas, atléta termetű, elegáns tréningruhákban iszogató – hm – sportolók, ügyet sem vetnek rám. Látszólag. A bárpultnál álló hölgy – egyben recepció is, akkoriban így volt—szúrósan néz rám. Hirtelen kérek valami italt s gondolkozni kezdek. Ekkor valahonnan előlép, hozzám nyomul egy testes rendőr (milicista) s utánozhatatlan hangsúllyal nekem szegzi a kérdést „Bă.. flăcăule... ce cauţi aici... Ia dă buletinu', bă!” Odaadtam neki, meg nem feledkezvén arról, hogy ámbár 1978 óta úgynevezett fogadalmi szakállat viselek, a személyi igazolványomon mégis csupasz képem van. Mondom, szállást keresek, itt szeretnék aludni. „Vrei sa dormi aici, he... asa deodată... sunt frumoşi munţii nostri... te-ai rătăcit si chiar aici... asa deodată... na ia să... „Erre odalépett az egyik tréningruhás: lasă-l, bă, nu vezi că-i artist? Ha?” Erre a milicista, amekkora volt, akkorát lépett is le. Kérdésemre, melyet újdonsült pártfogómnak irányoztam, hogy tulajdonképpen kicsoda is lenne ő, nevetett, majd az asztalukhoz invitált: „Sînt de la Echipa de Baschet FC Bihor sau mă rog Armătura Zalău, cum vrei tu...” A hegyes orrú, barnás arcbőrű, kékszemű fiatalember porcelánfogai fölé húzta ínyét, hangtalanul nevetett. Ekkor az ormótlan műbőr-fotel karfájára libbent egy szintén edzőruhás Delilah, alatta nem volt semmi, látnivalóan, benne azonban több adag igen, csillogott a szeme. „Simpaticule, te-ai rătăcit – ce vorbesc, artistule, ce drăguţ băiat..." A történet több irányban evoluált, most azonban – a szerző iránti tiszteletből – mégis csak a tiszta igazságot, a szépséges kezdetet írtam ide. A tapasztalatlanabb olvasók kedvéért mégiscsak ideírom, hogy ezek a fiatalemberek és úrhölgyek egy teljesen más vállalatnál sportoltak akkoriban.
A vonatnak ama bizonyos észvesztő sötétsége mellett akár lüktethetett is az élet, kérem. Az úttal példázni kívántam a Szentgyörgyi Demokritus anekdotáinak szünekdochikus-szimbolikus természetét is: részben az egész. De nemcsak stiláris értelemben van benne a rendszer, az egész akár a legparányibb, látszatra jelentés nélküli történetben, rész-ben, hanem politikailag, azaz egzisztencálisan is. A totalitarizmus éppen az, hogy minden kon-textuális, csakhogy ez a kontextus a totál-brutál.
Akkoriban Sepsiszentgyörgyön – meg talán Székelyföld más részein is – ez a nem éppen önkritika nélkül való versezet terjengett: „Hol vattok, székelyek / Erdélyt bíztam rátok! / S az IFET-tel mind elhúzattátok.” (IFET a korszak Erdőkitermelési és Feldolgozási Vállalata.)
Szóval a Törött krigli is a fentihez hasonló édesbús, sírós-nevetős mintadarab. Arról van ugyanis szó, hogy író barátjával a híres állomás melletti becsületsüllyesztőben sörözik 1998. júl. l-jén. A helyzet: „Mint köztudott, a csapolt sert edénybe szokás leengedni, ezeket hívják mindközönségesen kriglinek. Ebben a kocsmában ez most hiánycikk, ezért azután a szomjúhozó, serezni vágyó, szorgalmas dolgozók jelentős része csupán várakozik. Azokra, akik épp isznak azokra, akik épp isznak, a franc a belikbe, hogy adják le már a törött krigliket, hogy egy álmos, unott, mocskos kezű és büdös leányzó vízsugár alá tartva mossa ki őket, s lökje elénk, hogy próbálkozzunk... S nem kaptatok kriglit? – Végül természetesen kaptunk volna, de akkor következett egy újabb tortúra: sorban állni kriglivel a sörért.” Nos, a sörözés azért megfontoláshoz is vezetett: 1. Ülhetnénk a Pilvaxban is. 2. De nekünk a Pilvaxban sem lenne jó, mert a Pilvax is Kelet-Európában van.
De a Törött krigli Odüsszeusza akkor már Szentgyörgyi Demokritusnak készült, megvolt az ötéves terv. A két jó barát azért egy-egy csököttel (negyedes rum) a kezében nemzete, illetve szeretett székely atyjafiai morális állapotának felmérésére is vállalkozott, „...mindég így meg voltak itt indulva a sörért? Amikor még lencsét termesztettek, akkor is szerették. Voltak itt serfőzdék is szép számmal. Szabad aszalóhelyek. Akkor a nemzeti jellemmel van baj – így a barát, nézve a sörükért vagy poharukért rendíthetetlenül várakozó székelyeket. Őseikről, apja, Háromszék önvédelmi harcáról dicsérőleg szólott, kidomborítván hősiességüket. Úgy várakoznak mint a barmok. Egészen úgy – sóhajtott O. Ahelyett, hogy összetörnék a berendezést. Ahelyett, hogy követelőznének – tódított a barát. Ki érti ezt?” Alábjegyzet szerint „Ezt is másként látja ma már a tévelygő Odüsszeusz. Egyszerűen szomjasak voltak, sört akartak inni.”
A szépséges metafizikai kérdés azonban nem ez. E dátum nevezetes: hazánk akkor legszeretettebb fia megindította az emberarcú buldózereket a védtelen erdélyi falvak felé. Mindenki tudott erről, a térképeket kicsempészték, például e sorok írója is tudta, hogy az erdővidéki esperesség székházául szolgáló Kós Károly tervezte épületet is össze fogják duvasztani, a templommal együtt, ahol nagyapja szolgált, s mely gyönyörűséges tagban életének boldogabbik részét ő is töltötte. „Hol vattok székelyek?” – gondolkoztam akkor is és ma is, követelőző kérdéseim nyomán elrévedő tekintetük után nézve.
Végül azokról a lázas (sepsiszentgyörgyi) hetvenes évekről sokan írtak elképesztően nosztalgikus verseket. Hogyan volt mégis lehetséges így felfogni azt az akkori életet? Bogdán László példás választ ad erre; ez azért is fontos számomra, számunkra, mert magam (magunk) is így éltük meg, több ok miatt. Egyrészt, mert a hetvenes évek elejétől igen gyakran „utaztunk le” Sepsiszentgyörgyre, s forogtunk különböző körökben,másrészt, mert a kolozsváriak és a szentgyörgyiek valamely oknál fogva igen jól egyeztek, megértették egymást (lévén hogy egy rész kolozsvári onnan jött, másrészt mert oda ment). A Súgás valóban egy hely volt (számunkra is): „Az asztalfőn doktor Darkó Zsigmond sebész főorvos ült, és épp pirított kenyérre kente a sárgán és puhán elomló velőt. Körülötte ismerős alakok ültek.” (Mindnyájunk nagyszerű barátja is immár az angyalokat operálja.) A Megyei Tükörre emlékezve írja aztán le Bogdán az illuzív valóságra utaló szépséges és borzongató megállapítást: az RKP fénykorában (!) „Alap olyan izgalmas volt akkoriban, az »előidőkben», mintha munkatársai nem is Szentgyörgyön élték volna (ön)tevékeny életüket, hanem valahol máshol, egy Szentgyörgyhöz hasonló, csak éppen működő városban. Mindent az ideálishoz mértek, ezért véleményük néha lesújtó volt!... Amellett felfedezték maguknak a vidéket: a háromszéki falvakat Ehhez tudni kell, hogy ezen a vidéken évtizedekig nem volt újság. Szűzföld volt ez, költőknek való terep. Átélhették mindennap a valóság és az igazság összeegyeztethetőségének ner mindennapi nehézségeit (Griffmadarak a Besenyői-tó felett).
Tehát életünk legjobb pillanataiban – azok a lázas hetvenes évek – tulajdonképpen egy illúziót éltünk meg: „milyen lehetett volna az, amit leginkább magiunkénak éreztünk, az volt a legtávolabb a valóságtól (a RKP legjobb pillanatai), de hogy voltaképpen mi is ez valóság, azt csak azok értik és értették meg, akik nem haltak el és nem mentek előle. Ez a valóság az emberarcú buldózerek valóság volt. Nosztalgiát csak valami megélt után lehet érezni, hetvenes évek nemzedékének így sajátságosan sem múltja, sem nosztalgiája nem lehet, az ő valósága az, ami nem élhetett meg, amit elraboltak tőle. Szivárványos viszony ez, bódító, lehet ebbe a térben bolyongani. A vár zászlórúdja című részbe egyéb adalékokat is olvashatunk, ami a MT érzésvilág és memóriáját illeti, ama voltaképpeni formáját, behatároltságát: „Történt egyszer, hogy egy kacifántos, kék szemű ezredes, épp az állam biztonságát védve tőlünk megkérdezte, hogy mit mind beszélek mellé, amikor itt, ragadta fel egy írásunkat, az hogy néztük a holdat, és hazudtunk. Kik azok, akik mind? – kérdezte vészjósló hangon. Azt akarja, hogy kiverjük magából? Kik azok akikről ír, a többiek?!” Hát az, ilyenek voltak a mi legszebb éveink. És valóban – tesszük hozzá – a normális gimnazista kort, mondjuk Apa-élmények, lelkibeteg tanárok gyötrő élményei, majdnem atyának – akarom mondani leányanyának maradni – de ettől addig, hogy állambiztonsági ezredesek (vagy hadnagyok) járjanak az ember után és tanítsák meg szükségszerűségre?! „Volt még egy-két szerető nő, egy-két görbe este, egy-két napfelkelte a tengeren, és egyszer az asztal is kopogott nekünk. Ezzel a memóriával nem nagyon lehet dicsekedni, Bogdán László egész esztétikája viszont egy hosszú memória-időben működik, egy század eseményeit vetíti erdélyi kertmozijában, és különösen érzékeny az átmenetekre, amelyekben az idő irányát próbálja megragadni, „így minden előre lehet.” „...most megint minden áttetsző minden létezik...” Ennek a vizionárius szerkesztési technikának igen szép megvalósulása a regénytrilógia utolsó darabjának, az Eltűnésnek a zárlata.
A kedélyes Súgást felváltotta a Golgota, ez az immár sokkal veszélyesebb becsületsüllyesztő, amely a jelen erővonalainak a leképezésére szolgál, mellesleg folyik benne a sör, bor, pálinka (az erdélyi részegeskedés, a-melyről már Diószegi Borús Mátyásnak is megvolt a maga véleménye). Az Agitátorok éjszaka céloz egy bizonyos megfejtési irányra, de ez csak az egyik: „Ha egy ilyen feleségem lenne, mint maga – mondja a borbély – akivel otthon is koccinthatnék, akivel mindig koccinthatnék, ahányszor csak eszembe jut, ahányszor csak koccintani támad kedvem, az életbe többé be nem tenném a lábam a Golgotába.”
A Golgota persze az a hely is, ahol megfordulhatnak a dolgok, összemérődnek események és emberek. Boticselli Lajos, magánzó, Bogdán írásainak egyik főhőse megadja a definíciót és problematizálja a kérdést: „A Ceauşescu-féle kontraszelekció kitermelte a nómenklatúrát, a világ legostobább, leg-szűklátókörűbb és legravaszabb balkáni embertípusát. Nem, őket azonnal meg lehet különböztetni a többi embertől, önteltebbek, beképzel-tebbek, mindég igazuk van!” Amint a másik Bogdán főhős, Hutera megállapítja, egy alapvető különbség mindig marad: „ha egy aktivista berúg, akkor egy részeg aktivista lesz, én pedig egy részeg ember.” A Golgota az agora, ahol minden lezajlik (avagy itt is), kitapintható az idő új iránya, a Riporter levonja a konklúziót: „Itt vagyunk a Golgota nevű becsületsüllyesztőben, ahol a december 22-i forradalom is megkezdődött és be is fejeződött. Megjött a sör. Az aktivisták és az emberek összekeverednek. Hangzavar.” Megvalósulni látszik az egyenlőség örök ideálja.
A milyenek vagyunk kérdésére Bogdán László nem részleges válaszokat ad. A Szentgyörgyi Demokritus, érzelmes természetétől és írásmódjától eltérő feleleteket nyújt, szikárak, szarkasztikusak, jól formáltak ezek az anekdotikus történetek, mert rajtunk csattannak.


Az Irodalmi rosta c. kötet anyagából. Polis Kiadó, Kolozsvár, 2015.