Print this page

Erdélyi magyar irodalom a budapesti Napkeletben

Értékszempontok, fogalomtisztázások

1. 1. Erdélyi, nemzeti, egyetemes emberi

Az irodalomművelés nemcsak esztétikai természetű kérdéseket vetett fel az első világháború utáni Erdélyben. Létproblémák feszegetőjévé is vált. Hiszen a politikai újraegyesítés reménye szertefoszlott. „Drága évek elmúlása után öntudatosan döbbent bele az elszakadt magyarságba a kötelesség – így látta ezt akkoriban Farkas Gyula irodalomtörténész Berlinből –: önálló, saját magyar irodalmat kell teremteni.”[1]

Az írás lázában égő Erdélyben tollat ragadtak a korszakváltás tagikumát mélyen átélő, többségi helyzetből kisebbségibe kerülő, elhivatottságukra hirtelen ráébredő igazi tehetségek és a grafomán kispolgárok, dilettánsok egyaránt. Az idő azonban hamar rostált, és néhány év alatt kiváltak az elhivatottak – jegyezte fel 1940-es visszatekintésében Kovács László, az Erdélyi Helikon szerkesztője –, akik „kezdték kibeszélni az erdélyi sorsot, felelgettek az ellenséges világnak, és szereztek örömöt akkor, amikor lehetetlennek látszott”.[2]

A francia internáló táborból hazaszabaduló Kuncz Aladár budapesti évei alatt a kolozsvári Napkelet prózaírójának számított, 1923 tavaszától pedig a budapesti Napkelet olvasóit tájékoztatta a születőben lévő erdélyi magyar irodalomról. Erdélyi irodalmi krónika, Erdélyi irodalom, Erdélyi irodalmi dolgok címen megjelent szemlecikkei markánsan előre vetítik a későbbi nagyformátumú irodalmi szerkesztő esztétikai igényszintjét.

Személyisége és munkássága kiválóan bizonyítja, hogy az erdélyi magyar irodalom önelvűsége nem veszélyeztette a magyar művelődés határokon átívelő egyetemességét. Kuncz az Erdélyi Helikon indulásakor erélyesen visszautasította Ravasz László vádjait, miszerint az erdélyi magyar irodalom „önállósodása” magával hozta volna a szakadárságot, az egyetemes magyar irodalom hagyományaival való szembeállást.[3] Tíz év című – ma is időszerű – áttekintésében rámutatott a regionális irodalmak megnövekedett szerepére, nemzeti és egyetemes értékképző lehetőségeire.  Történelmi távlatból közelítve úgy látta: „Erdélynek bizonyosan nem a legfényűzőbb anyagi körülmények között élő írói mindenkor szinte heroikus küzdelmet folytattak azért, hogy az egyetemes magyar irodalom színvonalát, kritikai szellemét megismerhessék, a magyar írásművészet új tehetségeiről tudomást vehessenek, az új irodalomtörténeti kutatások eredményeit számon tarthassák, és a maguk műveivel is bekapcsolódhassanak az egyetemes magyar irodalom szellemi kereteibe.”[4] Az irodalmi „skizma”-vitát az 1929-ben Aradról Budapestre költözött Nagy Dániel Az erdélyi magyar irodalom tizenöt évének mérlegében így zárja le: „Csak annyiban mások ők, hogy nemcsak a maguk keresztjét cipelik, hanem misszionáriusai egy különálló magyar életnek, magyar fájdalomnak.”[5]

Vizsgálódásunk szempontjából relevánsnak tekinthető, hogy Kuncz a Pásztortűz második negyedévi számai alapján vizsgálja az erdélyi irodalom „alapföltételeit”. Kiindulópontja: „A nagy író élményeit mindig közvetlen környezetéből, a körülötte folyó valóságos életből meríti, s ez által a nemzeti vagy nemzetiségivé határolt léleknek kétségtelen kifejezője, viszont a művészi formában korának színvonalán áll, vagy azt meghaladja, s ez által bekapcsolódik az egyetemes emberiségbe.” Akárcsak Horváth János vagy Szerb Antal, a kritikai elvek érvényesítését „az irodalmi színvonal létfenntartó érdekének” tekinti. Úgy véli, hogy ez a gondolat vezérli a Pásztortűz szerkesztőit akkor is, amikor a felsőmagyarországi, felvidéki, délvidéki irodalom viszonyaira is kiterjesztik figyelmüket. Egyszersmind jelzi a fiatal erdélyi írók antológiájának, a Tizenegyeknek az előkészületeit (Finta Zoltán és Maksay Albert verseire hívja fel a figyelmet, a novellisták közül Kacsó Sándorra és Szent-Iványi Sándorra). Befejezésként Reményik gondolatgazdag és mély érzéseket kifejező verseiről beszél, illetve a modern lírát művelő Áprily Márciusát hozza fel példaként annak bizonyságául, hogy a vérbeli erdélyi költőnek nem kell szántszándékkal keresnie az erdélyiséget. Elég ehhez a valóságos hóolvadás sugallata is.[6]

Kodolányi János számára bevallottan Dosztojevszkij, André Gide, Stefan Zweig, Thomas Mann a mérce a regényírásban. A sibói bölény kapcsán 1929-ben kifejti, hogy szerinte a modern írás nem nélkülözheti a szociológiai, történettudományi, lélektani kutatások eredményeit. Kategorikusan elutasítja a Nyirő-regényben megnyilatkozó „érzelmes erdélyieskedés”-t, hiszen „egy regény nem válik erdélyivé, ha annak hőse Wesselényi Miklós báró, s ha a hátaslovak Zsibóról Kolozsvárra, Kisbaconba vagy Gyalura vágtatnak. Az sem tesz egy regényt erdélyivé, ha itt-ott szomorkás eszmefuttatásokat szövünk bele a magyar nyelv sorsáról vagy a jobbágy szegénységéről. Ellenben erdélyivé teszi az alkotást a szemlélet erdélyisége, fajisága, a nyelv magyar tisztasága és kemény, racionális logikája, olyasmi tehát, amit Nyirő nyelvében ezúttal sajnálatosan nélkülöztünk. Mezőkövesdi kézimunka ez, amelynek sztereotip rajza és színezése messze esik a nép eredeti fantáziájától és őszinteségétől.”[7]

Halálakor Reményik búcsúztatta Kunczot a Napkeletben. Ebből tudjuk meg, hogy nevét ez a folyóirat ismertette meg az erdélyiekkel is. Az erdélyi irodalomról szóló írásai közül nem egyet átvett a Pásztortűz, de a szerkesztőség felkérésének is bármikor szívesen eleget tett. Nem volt igazuk azoknak – figyelmeztet Reményik –, akik a modern budapesti írótól féltették a tradicionális erdélyi szellemet. „Nagy európai horizontot, a műveltség roppant erejejét hozta. Biztos ízlést és semmi elfogultságot. [...] Nagyon szegények vagyunk nélküle. Nagyon gazdagok lehetünk még vele és általa.”[8] És ezt nemcsak a „szenvedések szimfóniájának” nevezett, világirodalmi rangú alkotása, a Fekete kolostor igazolja. Európa harmadik újjászületésének vajúdása még inkább nyilvánvalóvá teszi.[9]

1. 2. Népiesség, népiség, magyarság

A Nyugatban induló, ám attól lassan eltávolodó Németh László – mielőtt életre hívta volna a maga egyszemélyes folyóiratát, a Tanut (1932–1936) – a Protestáns Szemlében, majd a Napkeletben talált szellemi otthonra. A dr. Lakatos István által összeállított életrajzi kronológia szerint a kapcsolatfelvételt Hartmann János szerkesztő kezdeményezte 1927-ben, aki a Napkelet vezérkritikusának akarta őt megnyerni.[10] Németh így került kapcsolatba Tormay Cécile-lel, aki jobb benyomást tett rá, mint azt remélte. A szemléleti nézetkülönbségek tisztázása után (N. L.: az „intéger Magyarországnál van egy sokkal szentebb jelszó: intéger magyarság”[11]) Németh Lászlónak sorban jönnek írásai a Napkeletben. Elbeszélések, tanulmányok, kritikák, folytatásokban pedig az Emberi színjáték című regénye. Lelkes László álnéven is publikált, főként prózát, műfordítást.[12]

A Társadalomtudományi Társulat ülésén felolvasott Faj és irodalom című előadásának szövege a Napkelet 1928. évi első számában olvasható.  Ezt követi a Népiesség és népiség, amelyben kifejti: a népiesség mint irányzat: öncsonkítás. „De a népiség: a magyar költészetnek és a magyar népnek ős egymásrautaltsága: természeti igazság. Nagy magyar költő csak az lehet, aki a magyar eredetiség medencéjéből meríti meg a maga eredetisége korsaját. Rá vagyunk utalva a népre, mint malom a búzára, mint gőzre a gép.”[13] A harmadik szám a Nép és írót hozza, amelynek szövege a Bartha Miklós Társaság 1929. február 27-i Magyar Föld-estélyén hangzott el. Fölér egy nemzedéki proklamációval: „Mi nemcsak vers vagyunk s nemcsak novella, essay és regény, de a dolgok új látása, szavainkat a tanító tanításra, a bíró ítéletre, a pap vigasztalásra válthatja. Állásfoglalás vagyunk életünk s a nemzeti élet minden vitás pillanatában. Modor és öntudat, vágyak szárnya s felelősség súlyai.”[14] Valójában az volt: a társadalmi és nemzeti felelősség kérdéseit Kárpát-medencei rezonanciával felvető fiatal értelmiségi nemzedék programalkotása. Azé a nemzedéké, amelyik tisztában volt azzal is, hogy „csak a lelkiismeretére ébredt Európa mentheti meg” a magyarságot.[15]

Bizonyára a Napkelet ösztönzései/igénylései is hozzájárultak Németh László kritikusi „szerepfelismeréseihez”. Hiszen ez az a termékeny időszak – állapítja meg Füzi László –, amikor „a népi mozgalom előfutárainak, majd pedig kiteljesítőinek műveiben találja meg az új irodalommal támasztott követelményeinek igazolását. 1928-ban már ideológiailag is közel került a kibontakozó népi mozgalomhoz, »teoretizáló írásai« éppenséggel ahhoz járultak hozzá, hogy a népi mozgalom megtalálja ideológiai arculatát…”[16] 

Erdély magyar irodalmi élete a Napkeletben

Az erdélyi magyar irodalom első évtizedének történetét először kolozsvári román irodalomtörténész, Ion Chinezu írta meg.[17] Az irodalmi élet intézményeinek a kialakulását és működését a Szegedi Fiatalok tagja, Tolnai Gábor mutatta be.[18] Mindez nem véletlen. Egy eltérő értékrendszerű kultúra hagyományszűrőin át váltak nyilvánvalókká a másokat is gazdagító értékdimenziók aspektusai. Az időtávlat mellett jelentkeztek a földrajzi távolság előnyei. Hiszen Erdélyből is hitelesebb, objektívebb képet lehet alkotni a magyarországi politikai-szellemi élet antinómiáiról. Szerencsés egybeesés az is, hogy mind Chinezut, mind Tolnait a megismerés és értékközvetítés szándéka vezérelte. És – tegyük hozzá –: akkor még egyik félnek sem voltak nemzedéki, illetve politikai/ideológiai elfogultságai.

Chinezu irodalomtörténetét a Szegedi Egyetemről hazatérő és az Erdélyi Fiatalok című nemzedéki folyóiratot 1930-ban elindító Jancsó Béla köszönti a Brassói Lapokban. A szerző érdemének tudja be az adatgyűjtés alaposságát, az anyag rendszerezésének kritikai megbizhatóságát, illetve azt, hogy az értékelések rendjén művészi és egyetemes szempontokat érvényesített. „Amit kívülről meg lehetett tenni, azt ő megtette” – hangsúlyozza Jancsó –, mert tudja, hogy „az irodalom egy nép megismerésének legfőbb útja”. Könyvével elősegítette „fajok találkozását az emberi értékek magaslatán”.[19]     

Alighogy megjelent az Erdély magyar irodalmi élete, Tolnai három nemzedéktársa foglalkozik vele a Napkeletben: Kolozsvári Grandpierre Emil, Kozocsa Sándor és Szabó Zoltán. Nem véletlen, hogy éppen ők. A fiatal Grandpierre írói pályája Kolozsvárról indult, Kozocsa Dicsőszentmártonban született, a faluktatás iránt érdeklődő Szabó Zoltán pedig akkoriban vált a „kisebbségi irodalmak” módszeres tanulmányozójává.

Erdélyben az időben a Jancsó fivérek gyűjtötték az anyagot az összegezéshez. Az eredmény mindössze három-négy tanulmány. Jancsó Elemér a líráról adott áttekintést az Ifjú Erdélyben, az irodalmi életről pedig  a Nyugat 1935-ös évfolyamában értekezett. Az esztétikai értékszempontok szerint mérlegelő Jancsó Béla mindkettőt szétszedte az Erdélyi Fiatalok hasábjain.[20] Feltűnő, hogy az előzményeket illetően csak Chinezu vállalkozására hivatkozik, a Tolnaiéra nem. Ennek alighanem az a magyarázata, hogy tanulmánya megírásának iudőpontjáig – levelezéséből tudjuk – többszöri sürgetésére sem jutott el hozzá a fiatal szegedi irodalomtörténész kötete.[21]

Jancsó Béla a leginkább azt kifogásolta, hogy öccse mellőzi az esztétikai kritériumokat, és indokolatlanul állítja előtérbe a szociológiai szempontokat. Holott az irodalomtörténet-írásnak is megvannak a maga módszertani követelményei. Ezekre világítanak rá a Tolnai-kötettel foglalkozó Napkelet-publikációk.  

Grandpierre mindenekelőtt a modern magyar irodalom és a transzszilvanizmus közötti összefüggéseket villantja fel, az ízlés- és látásmódbeli különbözőségeket tárgyalja. Úgy véli, hogy a szerző – noha jól eligazodik ezekben a kérdésekben – kissé elfogult a magyarországinál  liberálisabb gondolkodásmódot képviselő erdélyiség princípiuma javára. Szóvá teszi, hogy Tolnai összegezése módszertanilag inkoherens: „ingadozik a pozitivizmus és a szellemtörténet között”. Ebből következik aztán, hogy a fejlődéstörténet mélystruktúráját elfödi az eseménytörténet törmelékanyaga. Ennek ellenére fontosak tartja az ilyen jellegű műveket – ezzel zárja eszmefuttatását a szemleíró –, mert a „modernebb, európaibb irányok” szálláscsinálóivá válhatnak a Királyhágón innen és túl.[22]

Szabó Zoltán úgy látja, hogy Tolnai könyve nem ad többet, mint amit címében ígér: feltárja az erdélyi irodalmi élet „organikus fejlődésének szilárd alapjait”. Ami „pontosan illeszkedik a [...] magyarság kultúrtörténetébe”. Mindez fontos a szellemtörténészek számára, de az utókor joggal fogja hangoztatni kifogásait: „Könyvéből hiányzik, ami a művészet számára örök, az írók értéke.”[23] Kozocsa szerint is különbséget kell tenni a tollforgatók és a vérbeli írói tehetségek között. Elsősorban az esztétikai minőséget kell mérlegre tenni. Tolnai másodrangú jelenségeknek tulajdonít nagy fontosságot, miközben nagy jelentőségű folymatokat figyelmen kívül hagy. Például azt, hogy az erdélyi magyar irodalomnak nem voltak kritikusai, akik „a vadhajtásokat” lenyesegethették volna. Így megismétlődött Kazinczy korának kritikátlan irodalomfelfogása: „mindenki istenfi volt, aki tollat forgatott.”[24]

Kozocsa 1926-tól az Országos Széchényi Könyvtárban dolgozott, a bibliográfia elméletének és történetének (budapesti, debreceni) egyetemi magántanára volt. A ma már kevéssé ismert irodalomtörténész 1936-ban megjelent Erdély irodalomtörténete című munkáját mindenekelőtt bibliográfiai adatbázisa teszi a kutatók számára nélkülözhetetlenné. Hiszen a szerző egészen 1918-ig sorra veszi és kimutatja a kölcsönhatásokat a három erdélyi nemzet irodalmának életében – olvasható Mihály László ismertetésében. Segít felismerni, hogy a közös szülőföld és az egymásra utaltság miként determinálta a közös vonásokat és a sajátosságokat. A Tizenegyek költőjének következtetése: „Kozocsa művének több adatából is kitűnik, hogy a magyarság nemhogy elnyomta volna, hanem még elősegítette Erdélyben a román művelődést és irodalmat.”[25]    

Az erdélyi alkotók recepciótörténeti dinamikája

Ismertetések, méltatások, kritikák szerzői

A Napkelet erőssége, állapították meg már a kortársak, az esztétikai értékszempontokat érvényesítő kritikai szemlélet volt. Az 1923 és 1937 közötti időszakban nemcsak a folyóirat erdélyi munkatársainak műveiről írnak. A figyelem kiterjed a születőben lévő erdélyi irodalom egészének formálódó arculatára, alakuló önképére is. Azokról az alkotókról sem feledkezett meg a Napkelet, akik előtt – valamilyen okból – nem nyitotta meg hasábjait (Bartalis, Nyirő például). Hogy az említett periódusban kik figyeltek az erdélyi szellemi élet jelenségeire, értékteremtésére? Magam harminckét szerzőt vettem számba – mint alább kimutatom – Asztalos Miklóstól Vajthó Lászlóig. Számomra az igazi meglepetés Kuncz, Németh László, Szabó Zoltán – ma is időszerű – jelenléte volt. Aligha fölösleges ez az évenkénti számbavétel, hiszen egyben az erdélyi művek iránti érdeklődés fokozódását is jelzi: 1923: Horváth János, Kuncz Aladár, Farkas Gyula; 1924: Császár Elemér, Kuncz Aladár; 1925: Reményik Sándor, Gulyás Sándor, Hartmann János, Makkai Sándor, Szekfű Gyula; 1926: Farkas Gyula, Gulyás Sándor, Makkai Sándor; 1927: Hartmann János, Alszeghy Zsolt, Rédey Tivadar; 1928: Ravasz László; 1929: Németh László; 1930: Fábián István, Juhász Géza, Németh László, Török Pál; 1931: Gulyás Pál, Joó Tibor, Juhász Géza, Mérey Ferenc, Reményik Sándor; 1932: Gunda Béla, Kristóf György, Mérey Ferenc, Ravasz László, Závodszky Levente; 1933: Asztalos Miklós, Juhász Géza, Mérey Ferenc, Reményik Sándor, Szabó Zoltán, Tolnai Gábor; 1934: Dénes Tibor, Fábián István, Ortutay Gyula, Szabó Zoltán, Tolnai Gábor, Thurzó Gábor; 1935: Kerecsenyi Dezső, Majthényi György, Marek Antal, Reményik Sándor; 1936: Dénes Tibor, Kolozs Pál, Kozocsa Sándor, Mihály László, Thurzó Gábor, Vajthó László; 1937: Majthényi György, Mihály László, Rédey Tivadar, Thurzó Gábor.

2. Bemutatott, kritikailag értékelt kötetek

A spektrum széles. A költők közül jobbára Áprilyra, Bartalisra, Jékelyre, Reményikre figyelnek. A prózaírók sora Balázs Ferenctől Wass Albertig terjed. A folyóirat érdemei közé tartozik a magyar szociográfia erdélyi műhelyeinek a felfedezése (Balázs Ferenc, Kós Károly, Mikó Imre). A történelem-filozófiai látásmód erdélyi képviselőit is megtaláljuk a Napkeletben (Bartók György, Makkai Sándor), ugyanakkor a néprajzi nézőpont érvényesítésére akad példa (Domokos Pál Péter). 

1925: Berde Mária: A szent szégyen; 1926: Makkai Sándor: Ördögszekéren, Molter Károly: Özvegyország; 1927: –, 1928: – 1929: – 1930: Szántó György: A bölcső; Bartalis János: Napmadara; Tamási Áron: Erdélyi csillagok; Makkai Sándor: Egyedül. Bethlen Gábor lelki arca; 1931: Kacsó Sándor: Vakvágányon; Bartók György: Kant etikája és a német idealizmus erkölcsbölcselete; Tabéry Géza: Vértorony; Berde Mária: Földindulás után; Makkai Sándor: Magunk revíziója; 1932: Tamási Áron: Helytelen világ; Jancsó Elemér: Észak-Afrikában; Domokos Pál Péter: A moldvai magyarság; 1933: Mikó Imre: Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés; Tamási Áron: Ábel a rengetegben; Kós Károly: Erdély; Kós Károly: Kalotaszeg; Karácsony Benő: Új élet kapujában; 1934: Gulácsy Irén: A kállói kapitány; György Lajos: A magyar anekdota története; Makkai Sándor: Harc a szobor ellen; Kós Károly: Az országépítő; Szántó György: Stradivari; 1935: Bánffy Miklós: Megszámláltattál; Tamási Áron: Énekes madár; Wass Albert: Farkasverem; Berde Mária: Szentségvivők; 1936: Kemény János: Kutyakomédia; Nyirő József: Uz Bence; Nyirő József: Székely novellák; Nyirő József: Az én népem; Karácsony Benő: Napos oldal; Reményik Sándor: Romon virág; 1937: Berde Mária: Tüzes kemence; Tamási Áron: Jégtörő Mátyás; Kós Károly: Budai Nagy Antal; Jékely Zoltán: Kincskeresők; Karácsony Benő: Napos oldal; Balázs Ferenc: A rög alatt; Zöld árvíz.

3. Írói arcélek

Jeleztük már, hogy az erdélyi szerzők „publikációs jelenléte” és műveik kritikai számon tartása nem feltétlenül esik egybe. Valójában jóval több erdélyi könyv üzenete jutott be a magyar közgondolkodásba a Napkelet révén, mint ahány szerzőt a folyóirat nyomdafestékhez juttatott. Ezért aztán a „mennyiségi mutatók”-ból nem mindig lehet következtetni az „érték-hierarchizációra”. Ennek két-két aspektusát mutatjuk be az alábbiakban; egyrészt a költészet, másrészt a prózaírás területéről.

a) Áprily Lajos         

Tavasz a házsongárdi temetőben, Vers vagy te is című költeményei a Napkeletnek köszönhetően váltak nemzeti kinccsé. Alszeghy Zsolt 1927-ben két új Áprily-kötetre hívja fel a figyelmet: a Rasmunsen hajójára és az ugyancsak 1926-ban megjelent Vers vagy te is címűre. Előbbit a berlini Luwig Vogenreiter Verlag adta ki, utóbbi az Erdélyi Szépmíves Céh – Kuncz Aladár értékelésének kíséretében. „Áprily nem a lázongás, nem a szenvedély poétája – olvasható az ismertetőben. – Ez azonban nem jelenti azt, hogy lelkében örök nyugalom honol. […] Az ököl sújtásait nem halljuk lírájában, de sebnek érezzük minden szavát és fájó harangcsengésnek minden versszakát.”[26] 

Egyelőre még nem látjuk annak indokát, hogy 1931 után már nem adott közre verset a Napkeletben. Hogy a szerkesztőség továbbra is figyel költészetére, azt Az aranymosó balladája című kötetének méltatása bizonyítja. Szerzője Tolnai Gábor, aki ezzel az írásával visszatér líratörténeti tanulmányának világába,[27] és a Kecskeméten megjelent kötetről írt elemzésében „architektonikus líraként” jellemzi Áprily költészetét. „A forma aszketikus tiszteletéből származik költészete, anélkül, hogy l’art pour l’art kultusszá merevülne.” Versalkotása egyszersmind „sajátosan intellektuális költőre vall”. Érzékelhetően „Grieg muzsikája bontakozik ki az erdélyi levegőben”. A tragikus tájak leírásában érzi magát otthon. De nem elégszik meg azzal, hogy pusztán erdélyi képeket adjon. A képek mögül fölsejlik az új erdélyi hivatás, miként azt a transzszilvanizmus mottójának tekintett Tetőn című költeménye is jelképes erővel megjeleníti.[28]       

b. Reményik Sándor

Reményiknek olyan maradandó értékű költeményei jelentek meg a Napkeletben, mint Atlantisz harangoz, Az építész fia, Petrovics ítél… Hogy csak hármat emeljünk ki a hatvankilencből. Az Atlantisz harangoz és Az építész fia később kötetcímmé lépett elő. Az előbbi a Napkelet Könyvtárának 8. köteteként látott napvilágot, és alkalmat kínált arra, hogy a szerkesztőség mint „az erdélyi lírikusok vezető egyéniségét” ajánlja az olvasók figyelmébe.[29]

Nem cáfolja ezt a megállapítást 1930-ban Juhász Géza sem, aki átfogó elemzésében kifejti: az „ezer gátlással terhelt Reményik” világít nemzete előtt. Tíz kötete után is tele kétellyel önmaga iránt. Aszkéta lélek, akinek küldetése a küzdelem. „Zenéje folyton teltebb, régebbi zilált töredezettsége pedig ma már csak elvétve fordul elő.”[30]

Vallásos verseiről 1933-ban Áprily értekezett.[31] Az 1930 és 1935 közötti verseiből készült válogatásról, a Romon virágról Vajthó László írt 1936-ban. A legszerényebb költőnknek nevezi, nagy léleknek, aki „reklám nélkül is közönséget teremt”. Eszköztáráról megállapítja: Reményiknek nincsenek formaproblémái: „A trocheus nála anakronizmusnak számít, versei szelíd jambusokban ringanak. Ez a ritmus jellemzi egész költészetét, s a stációkat a lélek egyre teljesebb elmélyülése. […] Ő ma líránk legfennköltebb egyénisége.”[32]    

c) Tamási Áron

Első személyes találkozásuk után – amelyre a Benedek Elek védnöksége alatt felsorakozó ún. székely írók estélye adott alkalmat 1929-ben a Zeneakadémián – Németh László „röntgenszeme” csalhatatlanul állapította meg, hogy „Tamási Áron messze kimagaslik közülük, de az egész erdélyi irodalomból. A legnagyobb magyar elbeszélő tehetségek egyike, ha regénye problematikus is, mint novellista magasan fölötte áll akármelyikünknek.”[33]

A „problematikus regény”, a Szűzmáriás királyfi sem feledtethette Németh Lászlóval a Lélekindulás – főként Amerikából küldött – elbeszéléseinek élményvilágát, sajátos előadásmódját. Az Erdélyi csillagok novelláit érettebbeknek érzi, kevesebb modorosságot lel bennük. Joggal állítja, hogy a Himnusz egy szamárral az „egyik legtökéletesebb remeke a magyar novellairodalomnak”. De kimutatja a korabeli Tamási-novellák gyöngéit is. Hosszasan fejtegeti: hogy nem szabad novellát írni. Majd így folytatja: „Ezek csak a csillagok, de hol a hold? Nem csodálnám, ha Tamási hamarosan új regénnyel állana elő.” Az Ábel megjelenése beigazolta meglátását. A Napkeletből is kiderül, hogy nem volt közömbös számára ez a „rendkívüli fenomén”, ahogy élete végén értelmezte a Tamási-jelenséget. „Bizonyos – fogalmazta meg már 1930-ban –, hogy Tamási nem az a tehetség, aki felől nyugodtan alhat az ember. Egymás mellett rügyezik rajta csodálatos remek és naiv balfogás. […] Mi mindenesetre fokozott kötelességünknek tartjuk, hogy e tehetség hibáira nemcsak őt, de a kritikátlanul elfogadó és kritikátlanul visszautasító közönséget is figyelmeztessük. Olyan író ő, akinek minden munkájáról írtunk, és írni fogunk. Van-e ennél nagyobb dicséret?”[34]

            A fiatal néprajzos Gunda Bélát, a kibontakozó népi írómozgalomra figyelő Juhász Gézát, a Kárpát-medencei magyar irodalom jelenségeit szemmel tartó felvidéki Marek Antalt és a délvidéki Majthényi Györgyöt egyaránt foglalkoztatta Tamási pályája. Az Ábel-trilógia első kötetéről nem kevesebbet állít Juhász Géza, minthogy az „tiszta költői látomás az életről”. „Tréfái aranyos őszi és téli fényként táncolnak a szigorú világ, bankurak, rablók és csendőrök világa fölött.” Tamási ereje – ismeri föl – nem a részletezésben, hanem a szuggerálásban van. Művének fő ereje a költőisége s szabad tiszta emberi szelleme. A Czímeresekből – ritkán – „átbeszélő” Tamási hangját fölöslegesnek, idegesítőnek, „mű idegennek” tartja.[35]  A Helytelen világ novellái kapcsán Gunda kimutatta, hogy Tamási „írásművészetének gyökerei az ősmese talajáig nyúlnak” vissza. Ez azonban nem jelent szertelenséget. Hősei „első pillanatra az exotikum furcsaságával hatnak, elzárkózott, önmagukban érdekes alakok, de ha közelebbről tekintjük őket, végeredményben minden tettük, tevékenységük és gondolkodásuk alapja túlnő a székelység és a transzszilvanizmus keretén.”[36]

Marek Antal a népszínmű koloncaitól megszabadított népi játékot ünnepli Tamási színpadában. Arra hívja fel a figyelmet, hogy „a népi lélekbe visszatérő irány” egyik legegyénibb megszólaltatója „könnyed humorú, emberi mélységeket járó írói készsége méltán jutott el a színpadhoz is”.[37] A Jégtörő Mátyás kapcsán Majthényi György találóan állapította meg: nincs igazuk azoknak, akik csak az egzotikumot veszik észre Tamási prózájában. „Bizonyos, hogy ösztönös művész, költő, az írói mondanivaló szerves fölépítése nem éppen erős oldala […]. De java munkáin még innen van, és fejlődése vonalában a Jégtörő Mátyás olyan állomás, ahonnan biztató távlatokra nyílik kilátás.”[38]

Teremtő leltározásában – írta Németh László 1943-ban – „Ő az, akinek már meg szabad halnia, annyira kész. A szerencse fia. De meg kell nézni, aki ébresztője, versenytársa az átlagolvasóban elnyomója volt: Nyirő József pályáját, hogy miféle veszélyeken ingott keresztül ez a Szerencse biztosan.”[39]

d) Nyirő József

A székely írók budapesti bemutatkozása után szintén Németh László írta le a Napkeletben: „Nyirő József novellája ugyanazt a bizonytalanságot hagyta bennem, amit annak idején a kötete is. Stílremekléseivel a részleteket cifrázza. A hangjában van valami hamis, csinált, ami tüstént megüt. Jelentősége inkább az az ösztönzés, amelyet barátaira, köztük Tamásira is gyakorolt.”[40]

Kodolányi a regényíró látásmódját elemzi ugyancsak 1929-ben. Megállapítja, hogy Nyirő híján van az analitikus eszközöknek. „A regény egész folyamatát szintetikus képekben látja, tehát novellisztikusan. Márpedig a regény nem novellák összeláncolt sorozata, a regény formája egészen más szemléleti módot követel meg, mint a novella. Alakjai is novellisztikusan állnak elénk, s még így is kifogásolhatók itt-ott, mert Nyirő előszeretettel alkalmaz kliséket.”[41]

Hogy Kodolányi nem tévedett, és hogy a Napkelet esztétikai szempontjai nem álltak távol a Nyugatéitól, az Sárközi György olvasatából is kiderült. A Nyirő-novellákban örömét lelő író kedvszegetten tette le az Erdélyi Szépmíves Céh és az Atheneum közös kiadásában megjelent kétkötetes történelmi regényt. „A gondosan kikalapált mondatok, melyeknek a novella kristályos hangulati egységét köszönhette, itt egyre terhesebbeké és fárasztóbbakká válnak – ha önmagukban mégoly szépek is, két köteten át túlságosan veretes, sőt sujtásos voltukkal szinte elkábítanak. Mintha egy ügyes kezű zsonglőr megállás nélkül égő fáklyákat hajigálna – végül is szemünk káprázni kezd s vöröset lát, s elepedünk egy kis sötétségért, egy kis szürkeségért. Nem, mindent módjával! Amikor a regény hősének lova Szent Ferenc himnuszával köszönti a napot, amikor II. József lombard orvosa a császár betegágyánál Szabó Dezsőként mennydörög az ezeresztendős tragikumról, amikor Wesselényi asszonya rímbe csendülő székely népdalstílusban eseng rab ura után, akkor a legpoétikusabban hangolt olvasó is megcsömörlik ennyi költészettől. Ha a verstől azt kívánjuk, hogy ne legyen prózai, a prózától is megkövetelhetjük, hogy ne legyen ilyen mértéktelenül költői. Félre ne értessem: nem lompos, pongyola, laposan közvetlen mondatokat reklamálok! Csak a retorika túltengése ellen emelek szót, amely szétmállasztja a szavak anyagiasságát, és a valószerűtlenség ködébe fullasztja a legegyszerűbb tényeket is.”[42]

A harmincas évek második felében Kozocsa Sándor ír a Székely novellákról,[43] Kolozs Pál az Uz Bencéről,[44] Mihály László Az én népemről.[45] A Székelyföldről elszármazott Napkelet-szerző az író szemléletének jótékony változásáról számol be 1936-ban. Bár Nyirő itt is az elszakított erdélyi magyarság problémáját veti föl, „a magyarok nem mind angyalok ebben a regényben, a románok pedig nem mind ördögök”. A regény felülemelkedik a hazafias elfogultságokon. Nem az emberekben van a hiba – suggalja az író –, hanem a rendszerben. Nyelve nem székelykedő, a székely nyelvjárás kincsei művészien épülnek ne a regénybe.[46]


A Magyar Művészeti Akadémián elhangzott előadás részlete

Jegyzetek

[1] Farkas Gyula: Az elszakadt magyarság irodalmi problémái. NK, 1923. 8. 705–706.

[2] Kovács László: Az erdélyi költő opolitikája. In: K. L.: Az irodalom útján. Kolozsvár, 1941. 245–261.

[3] Vö: Pomogáts Béla: Reményik és a „skizma-pör”. Látó, 2004. 10.

[4] Kuncz Aladár: Tíz év. Erdélyi Helikon, 1928. 1. 2–5.

[5] Nagy Dániel: Az erdélyi magyar irodalom tizenöt éve. NK, 1935. 43–46.

[6] Kuncz Aladár: Erdélyi irodalmi krónika . NK, 1923. 686—688.

[7] Kodolányi János: A sibói bölény. Nyirő József regénye. NK, 1929. 702–703.

[8] Reményik Sándor: Kuncz Aladár. NK, 1931. 764–765.

[9] Reményik Sándor: Fekete kolostor. Gondolatforgácsok Kuncz Aladár művéről. NK, 1931. 838—840.

[10] Füzi László: Alkat és mű. Németh László 1901–1975. Kalligram, Pozsony, 2001. 87.

[11] Lásd: Németh László: Sorskérdések. Magvető/Szépirodalmi, Bp., 1989. 43.

[12] Vö.: Dr. Lakatos István (szerk.): „ Az író – vállalkozás”. Németh László életrajzi kronológia 1901–1948. Argumentum Kiadó, Bp., 1997. 69–96.

[13] Németh László: Népiesség és népiség. NK, 1928. 274–276.

[14] Németh László: Nép és író. NK, 1929. 357–358.

[15] Németh László: Új reformkor felé. NK, 1928. 535–539.

[16] Füzi László: I. m. 100.

[17] Ion Chinezu: Aspecte din literatură maghiară ardeleană (1918–1929). Cluj, 1931.

[18] Tolnai Gábor: Erdély magyar irodalmi élete. A Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának kiadása, Szeged, 1933.

[19] Jancsó Béla: Az erdélyi magyar irodalom történetéhez, melyet erdélyi román tudós írt meg!  In: J. B.: Irodalom és közélet. Cikkek, esszék, tanulmányok. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1973. 101–105.

[20] Jancsó Béla: Vádak az erdélyi magyar irodalom ellen. Erdélyi Fiatalok, 1935. 2. 43–52.  Kötetben in: Irodalom és közélet.106–119.

[21] Lásd: Cseke Péter (szerk.): Buday György és Kolozsvár. Esszék, tanulmányok, levelek, visszaemlékezések. Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2006.

[22] Kolozsvári Grandpierre Emil: Tolnai Gábor: Erdély magyar irodalmi élete. NK, 1933. 747–749.

[23] Szabó Zoltán: Tolnai Gábor: Erdély magyar irodalmi élete. NK, 1933. 749–750.

[24] Kozocsa Sándor: Tolnai Gábor: Erdély magyar irodalmi élete. NK, 1933. 750–751.

[25] M. L. [Mihály László]: Kozocsa Sándor: Erdély irodalomtörténete. NK, 1936. 334.

[26] Alszeghy Zsolt: Két új Áprily-kötet. NK, 1927. 1. 59–60. Lásd még: Rédey Tivadar: Áprily Lajos a felolvasó asztalnál. NK, 1927. 2. 176–177.

[27] Tolnai Gábor: A szabadvers és a lírai formák válsága. Formatörténeti tanulmány. A Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának kiadása, Szeged, 1931.

[28] Tolnai Gábor: Áprily Lajos költészete. NK, 1934. 209—216.

[29] Lásd: NK, 1927. 1.

[30] Juhász Géza: Reményik Sándor. NK, 1930. 2. 185–189. Lásd még: Vajthó László: Reményik Sándor: Romon virág. NK, 1936. 470–471.

[31] Áprily Lajos: Reményik Sándor vallásos versei. NK, 1933. 10-11. 1.

[32] Vajthó László: Reményik Sándor: Romon virág.  NK, 1936. 470–471.

[33] Németh László: Székely írók estélye. NK, 1929. 388.             

[34] Németh László: Tamási Áron: Erdélyi csillagok. NK,  1930. 83–84.

[35] Juhász Géza: Tamási Áron: Ábel a rengetegben. NK, 1933. 213–216.

[36] Gunda Béla: 1932: Helytelen világ. NK, 746.

[37] Marek Antal: Tamási Áron: Énekes madár. NK, 5. 

[38] Majthényi György: Tamási Áron: Jégtörő Mátyás. NK, 1937. 402–403.

[39] Németh László: Teremtő leltározás. 1943. 1302.

[40] Németh László: Székely írók estélye. I. h.

[41] Kodolányi János: A sibói bölény. Nyirő József regénye. NK, 1929. 702—703.

[42] Sárközi György:  A sibói bölény. Nyirő József regénye. Nyugat, 1929. 24.

[43] Kozocsa Sándor: Nyirő József: Székely novellák. NK, 1936. 558.

[44] Kolozs Pál: Nyirő József: Uz Bence. NK, 1936. 696.

[45] Mihály László: Nyirő József: Az én népem. NK, 1936. 117–118.

[46] Uo.

 

 

 

© 2017 Erdély Ma­gyar Iro­dalmáért Alapítvány