Hetven éve született Zágoni Attila

A Körösi Csorna Sándor Közművelődési Egyesület, az Ignácz Rózsa Irodalmi Klub és a Csíkszeredában megjelenő Székelyföld szerkesztősége Kovászna városába szólított 2005. október 29-re, a Zágoni Attila-emléknap rendezvényeire. Többször is tartottam már előadást ebben a lélekemelő közösségben, de tapasztalataim szerint ennyien még sosem gyűltünk össze a Városi Művelődési Ház két egybenyíló termében. Ha ezt Attila megérhette volna!

Hogy hatvanadik születésnapján telt házzal ünnepeljük… – ez a felismerés nyulait belém elsőként, amikor a terembe beléptem. Minthogy negyvennégy éves korában távozott közülünk 1989 áprilisában, nyilvánvalóan nélküle zajlott ez az ünnepség: emléktábla-avatással (a Körösi Csorna Sándor Középiskolában), temetői koszorúzással, salto humortalék megszólaltatásával. Az emlékidéző kötetlen beszélgetések végén egyszer csak azt kérdezi tőlem Gazda József: mi a magyarázata annak, hogy a Falvak Népe 1990. április 14-i számában Kései búcsú címen írtam Zágoni Attiláról?

„Veszteségtudatunkat csak fokozta – olvasom a szóban forgó cikkben -, hogy lapunkban el sem búcsúzhattunk tőle. Még csak a neve sem jelenhetett meg a holta után napvilágot látott cikkei alatt – gyászkeretben. Mert a diktatúra korifeusai mindent megtiltottak, ami paranoiás gazdájukat az elmúlásra emlékeztette. Nekünk viszont emlékeznünk és emlékeztetnünk kell minden értékünkre. Zágoni Attila kollégánk pedig – aki alkotóereje teljében távozott közülünk 1989. április 19-én – egyike volt közírásunk és szépírásunk értékteremtőinek. Egykori osztálytársai, egyetemi évfolyamtársai, Csíkszeredában élő szerkesztőségi kollégái, tanárai és tisztelői szülővárosában vettek végső búcsút tőle. Magam most azt a beszédet szeretném közreadni, amit a kovásznai sírnál mondtam volna el, ha nem kifogásolják megjelenésemet a sajtóirányítás akkori hatalmasai.”

– Ki ez a Zágoni? – kérdezte Domokos Géza 1968 őszén a Falvak Népe bukaresti szerkesztőségében. Központi napilapunk akkori főszerkesztő-helyettese a földijét sejtette a frissen kinevezett magyar szakos tanár Papokról küldött tanügyi témájú írásainak szerzőjében. Minthogy a Falvak akkoriban az Előre „csatolmányaként” jelent meg, Zágoni Attila voltaképpen Domokos Géza „kérdő tekintetének” köszönhette hogy 1970 őszétől már ő volt a Simonka László irányítása alatt újjászerveződő nagy múltú falusi hetilap tanügyi rovatának mindenese.

– Zágoni… Mielőtt személyesen megismertem, egészséges erdélyi gyanúval élve úgy véltem, ez írói álnév. Túl jól hangzott. – Nemzedéktársunk, Csiki László indította ekképpen emlékezéseinek fonalát az író születésének hatvanadik évfordulóján.

Mikes Kelemen szülőfaluja, lám, ma is olyan metafora a mi életünkben, amely nemzedékeket és nemzedéktársakat lényegit sorsközösségbe, és avat be – halálon innen és életen túl – századok üzenetének titkaiba. „Később – folytatja Csiki – rájöttünk, hogy felmenőink- szülőhelyének neve lehet mindkettőnké. Egy olyan helyé, ahol már nem mi születtünk. Földrajzi név. Egy táj, egy falu vagy város neve. Azt cipeljük, hurcoljuk magunkkal. Áldás-e, vágy átok – ki tudja?”1

Hogy Attila mit cipelt/hurcolt magával, azt magam is jóval a halála után tudtam meg. Pedig a kolozsvári egyetemen (1963 és 1968 között) évfolyamtársak voltunk, aztán haláláig kollégák a falusiak hetilapjánál. Egy Homoród menti látogatás során derült ki a nyolcvanas évek elején, amikor édesanyjával szülőföldemen élő hozzátartozóit kereste fel, hogy szeg-ről-végről rokonok is vagyunk.

Humoreszkeket, szatírákat és paródiákat tartalmazó Forrás-kötetének2 megjelenését követően sok-sok közös ismerősünk, barátunk szögezte nekem a kérdést az ország jó néhány tájáról: miként is lett szatíraíró a légynek sem ártó Zágoni Attila? Ha történetesen nem vált volna azzá – vágtam rá kapásból az együtt átélt változatos tapasztalatokra gondolva -,

magam csodálkoznék a legjobban: az ő alkatával, karikírozó tehetségével, iróniába hajló, szatirikus regénybe kívánkozó élményvilágával miért ostromol más műfajokat?

A hetvenes évek elején közös (fiók)szerkesztőségi szobában dolgoztunk Bajor Andorral, a kolozsvári Főtér egyik nevezetes épületének (Wolphard-Kakas-ház) második emeletén. Minthogy kiszállásainkról hazatérve rendszerint tele voltunk „humorista tollára kívánkozó” témákkal, egyszer azzal az elképesztő ötlettel rohantuk le Bajort: nehogy kárba vesszenek, próbálja meg legalább ő hasznosítani az általunk átélt, tapasztalt fura történeteket, furcsa helyzeteket. Nem emlékszem arra, hogy közülük egyet is megírt volna. Noha később Zágoni azt állította, hogy ráismert az egyikre. De arra is úgy, hogy – nem lehetett ráismerni. Sokkal inkább Bajorra, ami, gondolom, ugyancsak természetes. Számomra így igaz a történet: hiába próbálta Zágoni Attila mással elmondatni mindazt, aminek a megfogalmazására, kifejezésére eredeti látásmódja birtokában csakis ő volt hivatott: neki magának kellett megszólalnia.

Mert már első kötetének nyitódarabjában így üti le az alaphangot: „Hajmeresztő egyensúlygyakorlatok a kupola alatt! A kötéltáncos halálmegvető nyugalommal végigmegy a hálón, miközben feje fölött életveszélyes magasságban cidri-zik a kötél.”3 Az öncélú magamutogatásra, az öntömjénező zsonglőrködésre öltött nyelvet benne. Már akkor érezte azonban: hogyha maradandót akar alkotni, neki „szavakból sodort kötélen” kell egyensúlyoznia. Egy olyan korban, amelyben „nevetni is veszélyes volt, nem hogy nevettetni; már-már bűnnek számított a jó kedély. Mivelhogy a kacagás nem ellenőrizhető. A kritikus szemet pedig vagy kitolták, vagy lesütni kényszerítették: mondjuk, a bürokratikus visz-szaélések szintjére. Lehetett ékelődni azon, hogy a néptanácsnál lassú az ügyintézés, de a nagyobb ügyek – a sorsunk – intézőire a szatíra árnyéka sem vetülhetett. “4

Miközben falusi irodalmi színpadok, népszínházi együttesek, vidám színpadi alkotásokban mindig szűkölködő hivatásosok egyre gyakrabban tűzték műsorra villámtréfáit, kábaréjeleneteit, egyfelvonásosait, ő a bemutatókra is úgy utazott el, hogy táskájából sosem hiányoztak a parodizálásra – sajátos irodalmi arcképcsarnokának a gyarapítására – kiszemelt írók művei. Heteken át jegyzetelte a szerző egyéniségére utaló jegyeket, hogy aztán füzetnyi följegyzéséből megszülessék a pár gépelt oldalnyi tömény szövegpárlat. Sosem csak egy-egy művet vett célba, mindenekelőtt magához az író egyéniségéhez igyekezett közel férkőzni. Többnyire sikerrel. Nem kifigurázni akart, netán elidegeníteni; ellenkezőleg: megszerettetni az olvasókkal irodalmunk félreérthetetlen hangú alkotóit. Ha igaz az, hogy a Zágoni-féle irodalmi torztükör egyben „álarcos bírálat” – merthogy nem a felszínt kapirgál-ta, az esetek többségében eljutott az alkotó világképének bírálatáig -, akkor a Jégbe hűtött szerencse, A sóderhivatal 5, a Sánta Pegazus6 parodistája alighanem a romániai magyar irodalom egyik legkövetkezetesebb kritikusa volt.

Csiki László nemrég arra biztatott, hogy fel kellene kutatni Zágoni hagyatékát: „nincs-e benne a politikai rendőrség elől rejtett szatíra valami penészes bőröndben, vagy a pályatársak elől is eltitkolt költemény?” Magyarországon élő bátyjának, Zágoni Jenőnek nincs tkdomása efféléről, de azt 2005. október 20-án kelt levelében “a leghatározottabban állítja, hogy: „Számtalan feljelentés ment ellene a Szekuritátéhoz, többször berendelték és megfenyegették. Mindezeket a tényeket még családjában sem közölte, nekem is csak ritkán számolt be róluk. Szatirikus írásai, paródiái a »pártelvtár-saknak« sem tetszettek, ezért is sok esetben voltak kellemetlenségei. […] Gondjait barátaival sem osztotta meg, így néhányan el is távolodtak tőle.”7

Rövid életének utolsó éveiben szorongva figyeltük, hogy életveszélyesen „cidrizik” alatta a kötél. Főként azt követően, hogy magánélete is válságba került. Utolsó beszélgetésünk alkalmával – 1989. április 17-én délelőtt – biztatóan derűs volt a tekintete: legalább a humorát meg kell mentenie! Nem sikerült. De szerencsére még ama végzetes „lelépés” előtt megírta a Kötéltáncot. Tompa Gábor nyomban beválogatta egy nyomdafestéket azóta sem látott antológiába. Merthogy nemcsak nyomdakész, hanem színpadképes alkotásnak ítélte.

A Jégbe hűtött szerencse, A sóderhivatal, a Sánta pegazus humoreszkjei, szatírái, paródiái – ha újabb kiadásban nem is láttak azóta napvilágot – olvashatók a hálón, láthatók a netvilágban. A Kötéltánc „salto humortaléi” pedig hozzásegíthetnének ahhoz, hogy szabaduljunk szorongásainktól, újabb kori frusztráltságainktól.

 


Zágoni Attila (írói álneve: Kovásznai Zoltán; Kovászna, 1945. október 28. – Kolozsvár, 1989. április 19.) író, újságíró. Szülővárosában érettségizett 1964-ben, a BBTE bölcsészkarán magyar nyelv- és irodalom szakos tanári oklevelet 1968-ban szerzett. Egy évig tanított Papolcon, 1969–70 között az Előre szerkesztője, 1970 őszétől haláláig a Falvak Dolgozó Népe riportere. A lapban 1970–80 között számos, a népi mesterségekről és mesterekről (a korondi Páll Antal, István Lajos és Józsa János fazekasok, a pürkereci Piroska János kovácsmester, a szilágybagosi Lukács Mihály kádár, a fazakasvarsándi Kalmár Lajos hegedűkészítő) vagy a népi értékeket mentő értelmiségiekről (Nemes Zoltánné, Ráduly János) írott riportja néprajzi szempontból is forrásértékű. A lapban megjelent érdekesebb riportokból (részben saját írásaiból) Cseke Péterrel közösen szerkesztette a Kötések, sodrásban c. kötetet (Bukarest, 1980).

Forrás-kötete (Jégbe hűtött szerencse, Bukarest, 1978) humoreszkeket, szatírákat, irodalmi paródiákat tartalmaz. Kabaréjelenetei, villámtréfái, egyfelvonásosai az irodalmi színpa­dok, népszínházi együttesek kedvelt műsorszámai voltak. „Ám ő – amint Cseke Péter írja – a bemutatókra is úgy utazott el, hogy táskájából sosem hiányoztak a parodizálásra kiszemelt írók művei.” A sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház nagy sikerű 1985-ös kabaréját teljes egészében ő írta. Sóderhivatal (Bukarest, 1981), majd Sánta Pegazus (Bukarest, 1984) c. köteteivel sajnálatosan korán lezárult életpályája.

Zágoni Attila írásai a Súrlott Grádicson.