Identitásgyarmatosítás Erdélyben

Az „Identitásgyarmatosítás Erdélyben”: identitásdrámák és interkulturális stratégiák a Trianon utáni székelymagyar irodalomban című könyv margójára

A 21. század Európai Uniójában egyre inkább előtérbe kerül a többségi-kisebbségi kérdés, egyes országok kisebbségi politikája, a nemzeti identitás, az interkulturális kommunikáció különböző formái. Az identitáskérdés körül tekintélyes szakirodalom bontakozott ki különféle tudományterületeken az utóbbi évtizedekben, a fogalom, számtalan kontextusban, számtalan meghatározást nyert. Az Európai Unió történetében is kiemelt szerephez jut az identitás, különösen a nemzeti identitás kérdése.

Ugyanis a többnemzetiségű Európában különös jelentőséggel bír: hogyan és milyen formákat öltve alakulhat ki az Unióban az európai azonosságtudat (és, ha igen, azt hogyan lehetne definiálni)? Létrejöhet-e egyáltalán az úgynevezett európai identitás olyan földrészen, ahol különböző nyelveket beszélő, nagyon erős, más-más gyökerű nemzeti identitások léteznek. Paradox módon, a nemzeti identitást megtartó kulturális emlékezet ugyanakkor, az európai kultúrkörben, az európai identitás ellen hat. 
A magyar identitás önmagában is igen összetett kérdés, mert a két világháborút követő világpolitikai döntések nyomán a magyarságot közismerten súlyos történelmi traumák érték: a korábban viszonylag egységes kárpát-medencei magyar kultúrát széttördelték, és kétharmad részben beletagolták más kultúrákba. Amikor a leszakított területek más nemzetállamokhoz kerültek, a magyar kultúra a történelmi Magyarországon betöltött domináns szerep után kisebbségi helyzetbe szorult. Ebben a helyzetben az új (többségi) államhatalommal és annak hegemonikus kultúrájával szemben folytonos küzdelemre kényszerül a kisebbség, a kulturális fennmaradás érdekében. Ez áll – a könyv témájához közelebb lépve – az erdélyi magyarságra is, mert számukra is kiéleződik a domináns (többségi) és alárendelt (kisebbségi) kultúra szembenállása, hiszen „az egységes nemzetállamot” hirdető román hatalom politikai és kulturális asszimilációs nyomást gyakorol az erdélyi magyarságra. 
Különösen izgalmas kérdés ilyen körülmények között az a népcsoport, a székelymagyarság, mely Erdélyen belül mindig is saját, keményen ellenálló azonosságtudattal rendelkezett; Székelyföld soha nem minősült szórványnak; és napjainkban is, az Európai Unión belül is (az eleve ellenséges román nacionalista politika közvetlen haragjával mit sem törődve) meg meri fogalmazni önmagát, az autonómiakövetelésig elmenően. A székely ember tehát mindig markáns jelenlétet képviselt a Kárpát-medencében. A Trianon utáni helyzet viszont annyiban más, hogy míg a székelység korábban nemzet-azonos kultúrán belül fogalmazta meg magát és önrendelkezési törekvéseit, addig Trianont követően olyan többkultúrájú világban találja magát, amelyben a mai fogalmaink szerinti, megengedő multikulturalitásnak nyoma sincs. A székelymagyar kiélezett interkulturális helyzetbe kerül, hiszen – mindenféle más jellegű kulturális összeférhetetlenségi tényezőn túl –, szembekerül egy beolvasztó szándékú állami és kulturális gépezettel, mely most már merőben más jellegű identitásmenedzselési stratégiákra kényszeríti. Ennek az interkulturális kommunikációs és identitásmenedzselési küzdelemnek kortörténeti jelentőségű dokumentumsorozata a Trianon utáni székelymagyar irodalom, mely mindezt széles spektrumú változatokban vonultatja fel.   
A könyv középpontjában az erdélyi magyar irodalmon belüli székelymagyar irodalom néhány jeles képviselőjének néhány, a fentebb megfogalmazott téma szempontjából legrelevánsabb műve áll. Vagyis a szerző a kérdéskör irodalmi megjelenítésének és változatainak segítségül hívásával igyekszik megközelíteni és értelmezni a székelymagyar identitás interkulturális kálváriáját a Trianon utáni történelmi helyzetben. 
A leggyorsabban és maradandó hatással ugyanis az irodalom reagált a megváltozott helyzetre. A különböző 20. századi identitás-, asszimilációs-, kultúra- és interkulturális kommunikációelméletek felhasználásával értelmezett, illetve újraértelmezett művek egyik közös vonása, hogy alkotójuk székelymagyar író, és a regények, önéletírások, szociográfiák középpontjában a kisebbségi sors áll. A székelymagyar irodalom jeles képviselői közül Ignácz Rózsa Született Moldovában és Anyanyelve magyar; Nyírő József Az én népem, Néma küzdelem és Uz Bence; Tamási Áron Ábel és Szülőföldem; Bözödi György Romlás; Balázs Ferenc A rög alatt; Benedek Elek Édes anyaföldem!; László Dezső A kisebbségi élet ajándékai és Kacsó Sándor Vakvágányon című regényeit, illetve szociográfiai írásait, tanulmányköteteit vizsgálja. 
A könyv a felsorolásból láthatóan foglalkozik a székelymagyar identitás mellett a szórványban (pl. a Mezőségben és Aranyosszékben – ilyen a Néma küzdelem és A rög alatt) élő magyarság és a régi időkben elvándorolt székelység (amilyenek a moldvai csángók – Született Moldovában) identitáskérdéseivel és interkulturális identitásmenedzselési stratégiáival is. A Trianon utáni teljes kép ugyanis sokkal összetettebb annál, hogy „kisebbségi magyar”-on  tömbszékely-magyarságot értsünk csupán. Míg, mondjuk, ez utóbbiak esetében a nyelv és a kulturális emlékezet együtt képezi (és az elemzett irodalom egyszerre építi bennük) a megtartó erőt, mely a kisebbségi sorsban a túlélés záloga, a szórványmagyarságban mindkettő lazul, a csángók esetében már a nyelv lassú elhalásának tanúi vagyunk, miközben a kulturális emlékezet változatlanul meghatározó erő marad, akkor is, ha ez nem a tudatosság szintjén nyilvánul meg. 
Elméleti háttérként az asszimilációs elméletek közül Yinger és Hess modelljét, a plurális társadalmakra vonatkozóan az Ashworth-Graham-Tunbridge-féle identitáspolitikai tipológiát használja a szerző. Az identitáselméletekből az Eriksen-, Bloom-, Plamenatz-, Smith- és Csepeli-modelleket hívja segítségül. Assmann kulturálisemlékezet-fogalmát, Bhabha koloniális—posztkoloniális elméletének bizonyos kategóriáit is fontosnak tartja a felsorolt művek jelen kontextusbeli értelmezéséhez, illetve újraértelmezéséhez. Utóbbiakat illetően megjegyzendő: Tamási Áron világszemléletéről szólva, Bertha Zoltán is irányadónak érzi „a posztkoloniális reflexió”-t az erdélyiségre vonatkozóan, mert általa „árnyalatosan feltárulhat a kiszolgáltatottság, a kisnépi alárendeltség természetrajza” (Bertha 2006: 70). Az intra- és interkulturális kommunikációs közelítéshez Rosengren kommunikációelmélete, Rogers és Steinfatt kínál elméleti fogódzókat. A szórványlét sajátos helyzetének interpretációs kereteit a Vetési-etnogram adja. 
A felhasznált elméletek lehetőséget kínálnak arra, hogy a szépirodalmi szövegek vallatása során olyan identitástípusokat, illetve típusjellemzőket mutassunk fel, melyek hagyományos elemzési módszerekkel vagy az itt használtakhoz képest más elméletekkel nem hozhatók felszínre, és a mai európai helyzetben is segítségül hívhatók – pro vagy kontra – a nehéz interkulturális viszonyok értelmezéséhez, illetve az értelmes interkulturális kommunikációban való gondolkodáshoz. E rövid áttekintésen túl, az elméleti erővonalak kijelölésének bővebb indoklása helyett, a szerző az elemzésekre bízza, hogy konkrét kontextusokban igazolják vagy cáfolják az elméletek megválasztásával kapcsolatos döntései helyességét. Ismereteink szerint ez a könyv az első kísérlet arra, hogy a székelymagyar irodalmat, még inkább annak itt felvett szegmensét, ezen elméleti eredmények segítségével vizsgálják.
Az elemzett irodalmi művek nem megjelenésük sorrendjében követik egymást. Tamási Ábel-je nyitja a sort, aki a maga természetes egyszerűségével testesíti meg a természeti-természetes székely típusát. Nyírő Uz Bencé-je, ahogyan az Édes anyaföldem! Benedek Elekje is az egy identitástörténetet középpontba állító egyetlen fő szálon futó típust képviseli. Ezt követően a szerző olyan műveket vezet be, melyekben egyre árnyaltabb lesz az identitásdráma-képlet. Ezekben a képletekben egyre összetettebb interkulturális kommunikációs helyzetek mozognak, fokozódó hegemonikus többségi nyomás alatt; és ezzel együtt az identitásválság-kezelés írói technikái is bonyolultabbak lesznek. Az itt következő regényekben és szociográfiákban az identitásválság-menedzselés és az identitáskolonizálódási készség vagy képtelenség példái egyre változatosabbak. Nyírő, Ignácz, Bözödi, Balázs, László, Kacsó kulcsfigurái már összetett identitásdrámák szereplői. Az identitásválság-menedzselés legszélesebb spektrumát a záró Ignácz-regény adja, ahol már a teljes asszimiláció küszöbén álló csoporttól a kettős identitáson át az önpusztító identitáskolonizálhatatlanságig vagy az identitásváltásig minden típus megtalálható. Két jellegzetes típus azonban mindig jelen van: az egyik a kolonizálhatatlan identitással rendelkező székelymagyar, a másik az identitáselhagyó konformista. 
***


Az anyaggyűjtés lezárási dátuma – az elméleti és a kritikai irodalom tekintetében – 2013. december16.
A könyv 2015 októberében jelent meg a Pro-Print Kiadó gondozásában, Pomogáts Béla irodalomtörténész ajánlásával.