Tűnődés a magyar színjátszás bölcsőjénél

A színház a felvilágosodás korában világi szószékké, szónoki emelvénnyé vált. A kor írói felismerték, hogy a művészi igazság eszméje és a társadalmi igazságosság eszménye között megfelelés van; hogy a művészi igazság értékes fegyver lehet egy elfogadhatóbb, emberibb világért folytatott küzdelemben. A mi színházi kultúránk jócskán elmaradt a Nyugaté mögött, aminek több oka is volt, legfontosabb tán az a körülmény, hogy Magyarországon, jelesül Erdélyben abban az időben még hiányzott a városi polgárság, a nemesség életformája (a vidéki élet) pedig nem kedvezett a színháznak, a színjátszásnak.

Súlyosbította a helyzetet a kor színházzal, színművészekkel szembeni morális természetű előítélete. Ezért a magyar színészet, színjátszás megteremtésére irányuló gondolat népszerűsítőinek keményen meg kellett küzdeniük a társadalmi közfelfogás ellenérzéseivel.
A magyar nemzeti színpad felállítására irányuló irodalmi mozgalom Mária Terézia uralkodásának vége felé indult meg.
A nyugati drámairodalom más utat járt be, mint a magyar. Ott a középkori liturgikus, illetve misztériumdrámákon át vezetett a fejlődés útja az újkori világi dráma felé. A mi újkori színjátszásunk viszont az iskolai színjátszás gazdag hagyományaiból nőtt ki.
Ezen az úton haladva, eljutunk a magyar, közelebbről az erdélyi (kolozsvári) színjátszás hőskoráig, melyre az a feladat hárult, hogy sajátos eszközeivel szolgálja az anyanyelvi műveltséget és a polgári átalakulást.
A XVII. századi Erdélyben a dráma iskoladráma formájában élt a nagyenyedi, kolozsvári, marosvásárhelyi kollégiumokban, Csíksomlyón és másutt. Erdélyben valósággal divatozott a protestáns tanulók iskolai és vándorszínjátszása. A bécsi Magyar Kurír ekként tudósítja olvasóit: „Maros-Vásárhelyen ismét játszodni kezdett az ifjúság, és úgy értettem, hogy az idei Kollegyomi esztendő végén a nagy emlékezetű Professzor Kovásznai Úr halála után megszóllallott s egynéhány esztendei hallgatását félbe szakította. Tordán, Déván nem ujjságok a magyar víg és szomorú játékok, melyeknek szerzői N.Enyedi Ifjak. El játzódói pedig azokban a városokban született s nyaralni hazament Tanulók. N. Enyeden, nem hazudok, ha azt mondom, hogy 15 esztendőktől fogva minden Kollegyomi esztendők egy Theatrális Játékkal rekesztetnek bé.” 
Apor Péter Metamorphosis Transylvaniae című méltán híres művében írja, hogy a csíksomlyói diákok által bemutatott darabok között a bibliai-vallásos jellegűek mellett voltak olyan világi témájú darabok is, amelyek jellembeli fogyatékosságokat, illetve a vagyoni egyenlőtlenségből eredő szociális igazságtalanság kérdéseit feszegették. 
Tehát a Nagyenyedi Református Kollégium, általában a protestáns deákok mellé felsorakoztak a csíksomlyóiak is. Nem elképzelhetetlen, hogy a tanulókon kívül – példájukon felbuzdulva – néhol a falusi ifjúság is tartott előadásokat. 
A XVII. század harmincas éveiig a színre vitt darabok nyelve csaknem mindig a latin volt. Az az igény, hogy közvetlenebbül és minél erőteljesebben hassanak az iskolán kívül álló, de az iskolai színielőadásokat érdeklődéssel látogató közönségre, előtérbe hozta a nemzeti nyelv kérdését. Az arány fokozatosan az anyanyelv javára dőlt el. 
Aranka György már az 1791-es országgyűlésen felvetette egy állandó színház létesítésének gondolatát azzal az indoklással, hogy a színjátszás hatékonyan hozzájárul az anyanyelv műveléséhez: „Egy magyar jádzó színnek fel-állítását talám leg-előbb kell vala tennem azok között az eszközök között, mellyek Anyai Nyelvünk gyarapítására és a közönségesíttésére szolgálnak. Bizonyos, hogy a leg-főbb eszköz. És azért a Társaságnak egy különös Tárgya, a hetedik tárgy. Mellynek végbe-vitele úgy-mint egy jádzó Színnek közönséges ki-nyitása jóllehet most elsőbe egyenesen e Társaság foglalatosságának tárgya nem lehet-is, kötelessége lészen mindazáltal ezt szem elől nem vetni, hanem az arra hajlandó személyeket fel-ébreszteni és az igyekezőknek minden módokkal, munkálkodással is segítséggel lenni.” 
Köteles Sámuel Erkölcsi antropológiájában (Marosvásárhely, 1817) filozófiai mélységgel ragadta meg és összegezte a színház és a színjátszás katartikus, erkölcsnemesítő funkcióját:
 „A bölcsen rendelt és intézett Játszó Színek sokat tehetnek az erkölcsöknek nemesítésére és pallérozására, az ízlésnek tisztázására, az érzéseknek szelídülésére, az igazságnak és a józan princípiumoknak terjesztésére...
A Játék Színek tehát az igazság oskolái. Sehol se lehet az igazságot nyomósabban eléadni, mint a Játék Színen. Itt minden ember igazat hall.
A virtusnak és a véteknek tükörei. A virtust a maga szépségében, a vétket a maga utálatosságában itt szemmel lehet látni.”
A magyar színjátszás ügyét előmozdítandó, Döbrentei Gábor drámaversenyt írt ki a kincses városban. A beküldendő darabok elé két alapvető követelményt állított: az első és legfontosabb, hogy tárgyukat a történelemből merítsék, nyelvezetük pedig „választékos, szép zenéjű” legyen. A pályázatra Bolyai Farkas is beküldött három darabot, de egyik sem nyerte meg a bírák tetszését. A bíráló bizottság tagjai – máig érthetetlen módon– elsiklottak Katona József Bánk Bánja felett is.
A bölcsőhely: Kolozsváron az egykori Belszéna utca, nekünk magyaroknak Jókai utca (ma hivatalosan Napoca) befut a Fő térre. (Ez az utca a XV. század óta létezik.) A saroképület első ismert tulajdonosa 1557-ben a kolozsvári főbíró, Baráth István volt, Dávid Ferenc (1510–1579) unitárius püspök, a nagy reformátor apósa! 
A borosjenői Székely László fejedelmi tanácstag 1676-ban feleségül veszi Preda Bulcescu havasalföldi bojár és Szalánczi Anna lányát, Sárát. Sára asszony férje halála után, 1698-ban a házat átépíti, emeletet húz rá. Ezt egy emléktáblával az utókorral is közli: Bulcsesdi Sára építtette, 1698. Címere a ház utca felőli főbejárata fölé került.
Utána egymást követően sok tulajdonosa volt a háznak, aminek itt nincs jelentősége. Annak viszont igen, hogy az 1760-as évek elején az épületet Rhédey János altábornagy vette meg. A Rhédey grófok építtették, szépíttették a házat palotává. Azóta lett ennek a háznak a neve: Rhédey-palota.
Jegyezzük le, mert nem mindennapi tény, hogy Anglia uralkodójának, II. Erzsébet királynőnek ebben a családban született az üknagyanyja, Rhédey Klaudia Zsuzsa (1812–1841). 
A fiatalon balesetben elhunyt Rhédey Klaudiát saját kérésére szülőföldjén, Erdélyben, Erdőszentgyörgyön temették el a református templomban.
Nos, a Rhédeyek a házhoz-palotához még csatoltak egy hosszú utcai részt, ahol az emeleten, a bálteremben 1792. dec. 17-én e felvilágosult grófi család jóvoltából megtört a jég. Mert magyar nyelvterületen először, utcára nyíló padlástér helyett, színielőadásra méltó helyen, bemutatták egy helyi szerző, Kövesdi Boér Sándor „Köleséri vagy a titkos ellenkezés” című színdarabját, amely egy, a 18. században élt orvostudorról szól.
Ezzel megindult a hivatásos magyar színjátszás.
A hálás utókor 1892. november 11-én a Rhédey-palotára emléktáblát helyezett, amelyet Kolozsvár főépítésze, Pákey Lajos tervezett. Íme, az emléktábla szövege:
 „Ebben a házban kezdte meg előadásait 1792. november 11-én Az Erdélyi Magyar Nemes Színjátszó Társaság. Nyelvünk dicsőségére és a nemzeti tiszta érzés gyarapítására.”
(Felhívom a kedves Olvasó figyelmét arra, hogy a november 11-i dátum téves; a helyes dátum december 17.)
A nemzet kultúrájáért tenni akaróknak köszönhetően közadakozásból Kolozsváron a Farkas utcában valamivel később felépült a legrégebbi magyar kőszínház magyar nyelvterületen. Az első magyar állandó kőszínház alapkövét közadakozásból teszik le Kolozsvárt 1804-ben, de az építkezést a napóleoni háborúk félbeszakítják, s a Farkas utcai kőszínház csak 1821-ben kerül tető alá. 
A berendezkedő román hatalom az 1930-as évek elején – arra hivatkozva, hogy életveszélyessé vált – lebontatta a színházépületet. Helyén ma a Filharmóniai Társaság Bauhaus stílusú épülete áll. Sajnos, külön magyar nyelvű emléktábla nem hirdeti, hogy itt állt az első magyar kőszínház.
Azt, hogy mit jelentett a kolozsváriaknak évszázadokon át a színház és a színjátszás, kitűnően érzékelteti Szabó Dezső, felidézve személyes élményét, amely a Farkas utcai Református Kollégiumba való beíratásakor érte:
„Kézen fogva, hallgatagon mentünk az új harcok színtere felé. Anyám mély titkú arcán árnyék és mosolygás, büszkeség és sajátos eltűnődés volt. (...) Mikor leértünk a Fő térre, anyám az ő szokott széles kézlendítésével nyitott kaput a lelkén:
– Ez a világ legszebb tere, fiacskám. Kolozsvár a világ legszebb városa. Majd, ha felnősz, rajkóm, akármerre jársz, ne felejtsd, hogy kolozsvári vagy. Itt szebben beszélik a magyar nyelvet, mint máshol. Ne hozz soha szégyent Kolozsvárra, gyermekem.
Átmentünk a Tanácsház átjáró udvarán, beértünk a mindkét oldalán hatalmas gesztenyefákkal szegélyezett kis utcába, mely a régi Nemzeti Színház és az egyetem régi épülete közt volt. Anyám mély, sötét szemei új fénnyel sugároztak, fájdalmas, szép széles ajakára kilendült a szárnyait bontó lélek pátosza: 
– Ez a magyar nyelv legrégibb temploma, Dezső, a Nemzeti Színház, Magyarország legelső állandó színháza. Mi már akkor állandó templomot tudtunk állítani a magyar nyelvnek, mikor a fővárosban és máshol még mindig a borzasztó német nyelvvel gyötörték a szegény magyarok füleit. Látod, fiacskám, hősies férfiak és nők szüntelen serege, vállalva a nyomorúságot, az éhséget, még szüleik átkát is, jött ide, hogy holtig hű szolgái legyenek a magyar nyelvnek, a magyar művészetnek. És mi, kolozsváriak, méltók tudtunk mindig lenni ezekhez a hősökhöz és szentekhez. Mi befogadtuk őket magunk közé, szerettük és tiszteltük őket. Nincs olyan egyszerű ember Kolozsvárt, aki ne hozna szívesen áldozatot ennek a Színháznak. Ugye, rajkó, mindig fogod szeretni Kolozsvárt, és szeretni fogod ezt a színházat?” (Szabó Dezső: Életeim, I. köt., 113. o., Kriterion, Buk., 1982.) 
A színház a 18. század második felében és a 19. első negyedében a nemesi ellenállás hazafias küzdelmeinek volt egyik eszköze, ugyanakkor függvénye is. Rendkívül szűkös lehetőségek mellett igyekezett a magyar nyelv ügyét szolgálni, és a polgári irányú átalakulást előmozdítani.
Az anyanyelv szolgálata akkor Magyarországon, Erdélyben, illetve az egész magyar nyelvterületen hangsúlyozottan politikai és erkölcsi tartalmú tett volt az erőszakos németesítéssel szemben. A történelmi témák és jeles férfiak ábrázolásával Thália nagyérdemű szolgálói zsarnokellenes magatartásra buzdítottak, és a hazafias érzelmeket élesztgették és tartották ébren. 
E tekintetben mit sem változott a világ: a magyar színjátszásnak, színháznak manapság Erdélyben az erőszakos elrománosítással szemben kell az anyanyelvet és a magyar kultúrát védeni.
Erről egy percig sem szabad megfeledkeznie!


Az 1939-ben a Bihar megyei Nagykakucson (ma Magyarkakucs) született Aniszi Kálmán Nagyváradon érettségizett, diplomát a Babeș–Bolyai Tudományegyetem filozófiai karán szerzett, pályafutását újságíróként kezdte, majd kultúraktivistaként folytatta. 1977-től tanított a kolozsvári képzőművészeti főiskolán, közben folyóiratokban publikált, többnyire interjúkat és esszéket. 1990-ben Magyarországra áttelepülve újságíróként foglalkoztatták az erdélyi magyarság sorskérdései, számos kötete jelent e témakörben. A legutóbbi épp a napokban, bemutatóját március 10-én tartják a budai várban lévő Litea könyvszalonban, helyi idő szerint délután fél hatkor. A Csillagösvényeken – életutak a változó időben című „beszélgetőkönyv” a fővárosi Székely Ház Alapítvány adta ki, Árkossy István rajzaival.
A kötet előszavában így ír Aniszi Kálmán azokról, akik a könyv főszereplői: „A maga módján mindenki utazó. A kérlelhetetlenül múló, változó idő utasai vagyunk. Minő szerencse, hogy a bizonytalan köznapi vándorok milliói előtt ott vonulnak – igaz, kevesen – az Ösvénytaposók. A Szolgálattevők. Akik – belső sugallattól indíttatva – lankadatlanul építik az utat az ismeretlenbe. Ők az új lehetőségek kieszközlői, akikre odafigyelni és példájukat követni emberi kötelesség.”
A szerző a kötetben szereplő kéttucatnyi írása közül az alábbit ajánlotta fel szíves ízelítőül az Eirodalom.ro portál olvasóinak.