Exkurzus Székely Jánosról

Markó Béla mondja valahol, hogy Székely János rendkívül merev volt, ápolt, elegáns, pontos, konzervatív – váratlanul mégis meglepte az embert, például azzal, hogy bejelentette, a költészet halott. Ezt híres 1973-as, előadásként elhangzott esszéjében cselekedte, melyben kifejtette, a költészet elvesztette funkcióját, nem azért születik már, amiért évezredekig, ha van vers, az csak egy halott forma kitöltése, megjelenési formája – költészet nincs, ahogy nincs népballada, bár a néprajzosok találnak még egyet-kettőt ilyen-olyan eldugott vidékeken, bontotta ki még jobban gondolatát Kántor Lajosnak írt válaszában, aki természetesen zokon vette, hogy valaki ilyeneket állít.

Az igényről beszélek, meg arról, hogy akad, aki kényes arra, hogy igényes legyen magával szemben. Székely János bevallotta: élete egyik szakaszában olyan verseket írt, amilyeneket a hatalom kért tőle, csak hogy kiszabadítsa az édesapját a börtönből. Az őszinteséget a szellemi higiénia alapvető gesztusának tartotta.
Minden műfajban nagyot alkotott, de a mi szempontunkból most a Mórok és A valódi világ című világmagyarázó könyve az igazán fontos, melynél pesszimistább mű nem sok van. Ebben a két opusban ment talán a legmesszebbre azon az úton, melyen konokul haladt: az illúziótlan gondolkodás útján, ahogy A valódi világ első fejezetének címe mondja.
Nem hitt már semmiben, csak az illúziótlan gondolkodásban – és nem is állította, hogy bármi másban hinne. 1973 után verset nem írt, 1989 utáni nyilatkozatai élesen borúlátók, de hát azelőtt sem az optimizmus sugárzott a szövegeiből.
1929-ben született, két évvel volt fiatalabb Sütőnél, Bajor Andornál, Fodor Sándornál, egyidős Kányádi Sándorral – az emblematikus apák nemzedékéből való, aki mégsem hasonlított azokra, akikkel akár ugyanúgy megformálhatta volna a történelem. Az alakja számomra azt jelenti, a valóság minden nyomatéka mellett az is számít, ki kerül az úthengere alá. 

A Mórok cselekménye két síkon zajlik: az első a XV. és a XVI. század fordulóján, amikor a spanyolok ígérgetésekkel és fű alatti aljasságokkal megtörték a mórok ellenállását, a másik 1956 októberében és 1959 áprilisában, amikor a romániai hatalom ugyanezt cselekedte a magyarokkal – ebbe roskad bele Kibédi László, aki, mint Husszein, a legvégsőkig vállalja a kompromisszumokat, aztán ráébred, hogy: „A hatalommal kötött alku a kisebbség számára mindig egyoldalú és veszteséges. Neki azt is be kell tartania, amit nem akar; a hatalomnak csak azt, ami neki tetszik.” “Ő szökni fog, én lebeszéltem volna. / Mért tettem ezt? Egész kis röneszansszal /Kecsegtettem, pedig hogy mennyire / Nincs már jövőnk, legjobban én tudom. / Úgy belém rágta magát a hazugság, / Hogy nem tudok már igazat beszélni? / Van bűn nagyobb, mint tanítványainkat / Átejteni? Én nagy bűnös vagyok.” – mondja László utolsó jelenetében-monológjában, egyik tanítványa látogatása után, a sejthető öngyilkosság előtt. „Nem a biztos tudásról beszélek, hanem a hitről. Vagy hiszünk valamiben, vagy nem hiszünk benne. A hit is, a hitetlenség is éppen olyasmi, amiről nem tehetünk. Hogyan vonható mégis kérdőre hitéért az ember; mért kényszerül mégis lépten-nyomon arra, hogy elfojtva valódi meggyőződését, ilyen vagy olyan hitet mímeljen? S ha puszta élete végett kénytelen vállalni ezt: mért pusztul bele mégis? Mi az értelme ennek? Igazi témám tehát az a mechanizmus, amely az emberi hitvallást szinte automatikusan manipulálja a történelemben; az a mód, ahogy a történelmi ember kényszerűen (de tudatosan) feladja, „átírja”, meghamisítja tulajdon meggyőződését. 
Szóval az álhit a témám. A történelemben működő álhit.
Munkám külső formája és írói koncepciója lehet szokványos, maga a probléma azonban, amiért megírtam, nagyon is korszerű, sőt időszerű. Legalábbis én így gondolom.” – írja Székely János a Mentségben, és erre kellett volna vigyázó szemét vetnie minden erdélyi értelmiséginek. Mert a Szabédi László sorsával kifejezhető probléma éppen ez: meddig hihetünk valamiben, mikor és mitől térünk magunkhoz, és hogyan vonjuk le addigi életünk konzekvenciáját? Szabédi sokáig próbált hinni az állami ígéretekben, s abban, hogy a többség betartja őket, míg végül meghasonlott és a vonat elé vetette magát. Az erdélyi (vagy Erdélyből származó, Erdéllyel foglalkozó) értelmiség nagy része azon töprenkedett, vajon tényleg úgy élt-e Szabédi (holott már az azonosság is problematikus: „A szövegben előforduló versidézeteket Szabédi László műveiből válogattam, ennek ellenére munkámban nem Szabédi, hanem Kibédi László jelenik meg. Gondolati fogantatású, fiktív figurámban valóságos személyt gyanítani súlyos tévedés volna. A két sors tagadhatatlanul sok mindenben analóg; amikor egyikre gondoltam, kétségkívül gondoltam a másikra is, de én a tragikus végű, tisztelt és szeretett költő magánéletéről soha semmit sem tudtam, Kibédiék reakcióit egytől egyig saját tapasztalatomból merítettem – így hát semmilyen azonosítást nem vállalok.” – pontosít Székely János a Jegyzetben, de hát teljesen hiábavalóan. Írások születnek arról, hogyan szól ez a dráma Szabédiről, a Mórok (és ezért használtam fentebb a ’hiábavalóan’ szót) mégsem válik az erdélyi magyar köztér vallomásos irodalmának elindítójává. Az 1989 júniusában (!) írt „történelmi esszét” Tompa Gábor 1991-ben megrendezi, Csíky András, a kolozsvári színház egyik legjobb színésze mindent megmutat, amit Kibédiről meg lehet, a közösség azonban úgy elhúz a darab mellett, hogy vissza se néz.
Székely János pedig 1992-ben meghal. 

Ez tehát a Székely János-eset. Egy ember, aki a kíméletlenségig és a maga-vágásig tisztán szeretne látni, s aki korán belehal ebbe a vágyába, meg talán abba is, hogy a közösségtől nem kap támaszt. Miért mondom ezt? Azért, mert az erdélyi magyarság úgy strukturálódott, s részben ma is, amikor már alig beszélhetünk egyes számban, kompakt entitásként róla, úgy strukturálódik, hogy az írók, költők, rendezők – „a szellem emberei” foglalják el a legfontosabb (’89 előtt szimbolikus, ma már valóságos) pozíciókat; mert Székely János azzal a Sütő Andrással él egy városban, aki hosszú ideig egybeforr az erdélyi magyarság sorsával és ábrándjaival; olyan drámákat ír, melyek általában nem egy ember, hanem egy közösség problémáival foglalkoznak: a Caligula helytartójában Petronius és Barakiás azon vitázik, be lehet-e vinni Caligula szobrát a zsidó templomba; a Hugenották (Protestánsok) egy protestáns–jezsuita konfliktust ír meg; a Vak Béla király hatalom és erkölcs összeférhetetlenségét feszegeti; a Mórokat már szemügyre vettük közelebbről – azt hiszem tehát, joggal ismétlem meg, hogy Székely darabjait (az Irgalmas hazugság kivételével) egy közösség végzete-sorsa-önámítása-megmaradása érdekli. Vágyik a közösségre, a közösség azonban nem fogadja be. Egy „értelmiségi klub” kedvence marad (máig emlékszem Mózes Attila dévaj kegyetlenségére, aki azt mondta egyszer a Helikon szerkesztőségében, ha Sütővel találkozik, soha nem mulasztja el megjegyezni, „ne haragudj, András, mikor nagy marosvásárhelyi íróról hallok, én mindig Székely Jánosra gondolok”), ennél azonban máig sem több. 


Demény Péter: Apamozsár. Lector Kiadó, Marosvásárhely, 2016.